Beszélgetés a nyolcvanéves Kányádi Sándorral

Mit jelent Önnek a most kapott magas állami elismerés?

- Azt szoktam mondani mindenfajta kitüntetésre, hogy ha majd az unokák érdemesnek tartanak kézbe venni valamit abból, amit írtam, vagy a dédunokák mondják a verseimet, akkor ők elmondhatják, hogy Kányádi Sándor annak idején megérdemelten kapott kitüntetést. Addig várni kell.

Vigyázok a szívem fölötti helyre, hogy tiszta maradjon, ahogyan az egyik lengyel költő barátom, Zbigniew Herbert mondta, aki a meg nem kapott kitüntetéseire volt a legbüszkébb.

Idős korában Arany János azt mondta, írta, amikor ki akarták tüntetni: „Járnak hozzám méltóságok, kötik rám a méltóságot, megbocsásson méltóságtok, nem érzek rá méltóságot." Egy kicsit zavarba is hozott ez az egész dolog. Örülök, hogy sokan örülnek neki, de leginkább annak örültem, hogy a köztársasági elnök úr mielőtt átadta, megszavaztatta nekem a kitüntetést a Nyerges-tetőn.

Egy költőt mi minősít? Ha olvassák a versét, vagy sok-sok példányban kiadják a köteteit?

- Amikor a költeményeim a fülem hallatára olvassák, vagy - egyre ritkábban - megtanulják és kívülről szavalják, egy kicsit feszélyezve érzem magam. Igyekszem elvenni a dolog élét azzal, hogy tudok én azért jó költőktől is verset: Petőfitől, József Attilától. Majdnem minden találkozót azzal kezdek, hogy valamelyik költőtől mondok verset. Abban a tudatban éltem mindig, hogy ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitte magát. Addig higgyék, hogy az vagyok, akinek némelykor én is hiszem magam, mert erre a hitre nekem is szükségem van.

Nyolcvanévesen az ember már megvonja élete mérlegét. Mi az, ami még hiányérzetet kelt önben?

- Sok minden. A legtöbbet nem tettem meg. Bartók Béla azt mondta, hogy tele bőrönddel megyek el. Nekem is ez az érzésem, hogy tele a bőröndöm. Évtizedeken át rengeteg író-olvasó találkozót tartottam, de talán lehetett volna többet. Azt a közönséget szerettem, amelyben a karon ülők, botra támaszkodók iskolai végzettségre való tekintet nélkül jelen voltak, vannak. Ha őket nem tudtam egy órára együtt tartani, akkor egészen biztos, hogy bennem volt a hiba és nem a közönségben. Az életművem egy része szóbeli, az talán el is felej­tődik a földi élet elmúltával. Nagyon fontos célom volt, hogy itt a Kárpát-medencében, de nemcsak itt, hanem mindenhol, ahol magyarok éltek, élnek, a magyar költészetet közelebb vigyem kicsikhez, nagyokhoz egyaránt.

Nem vett részt sohasem szervesen a társadalmi átalakulásokban, nem az a forradalmár lelkületű költő. Mégis mit szól a közállapotokhoz?

- Nem teljesen így van, én szocializmushívő voltam fiatal koromban, hittem egy igazságos társadalomban, sőt írtam lelkes verseket is, amelyeket az egyik művész még a hatvanas években paródiaként adott elő. Az egyik epés kritikus az előadás hallatán azt mondta, hogy „nem is tudtam, hogy ilyen jó szatírákat is írtál". Mondtam, hogy ezt nem szatírának írtam, én ezt őszintén, lelkesedésből írtam, de ha egy kor paródiába csúful, akkor a legjobb paródia róla az, amit őszintén írtak abban az időben, és nem szamárfül-mutogatással szereztek. Egyébként alkalmatlan vagyok a politizálásra, sokat beszélek, nem hallgatok meg másokat, azt hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ilyen ember ne foglalkozzon politikával. A mai közállapotokról nagyon egyszerű véleményem van: ha most kellene kiszabadítani Táncsics Mihályt, ahányan befogódznának a szekere elé, annyifelé húznák. Ebben nincs semmi különös, a magyarországi állapotok mindig is ilyenek voltak. Kevesen vagyunk, tartsunk szét, ez a magyar megtartó erő. Ezzel a tapasztalattal jöttem haza először Amerikából, ahol lehet, hogy többen vannak egymilliónál, akik magyarul tudnak, beszélnek, talán magyarnak is tartják magukat, de világnézet dolgában a kínaiak létszámával vetekednek, ami több milliárd.

Nemrég kapta meg a Román Államvédelmi Levéltárból a személyes anyagát, ami közel tizenhat kilogrammot tesz ki. Mit kezd ezzel az anyaggal?

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.