Az oktatásügy folklórja

Közoktatásunk nem rendszer, csak népszokások gyűjteménye. A tapasztalat szól belőlem: ahány általam ismert iskola, annyiféle, hajmeresztően különböző szokásjog. Így jött a gondolat, hogy írni kellene egy könyvet Az oktatásügy folklórja címmel.

A téma aktuális, hiszen nem is oly rég új népszokás terjedt el: a tanárverés. A rágógumi, a fülhallgatók, a piros hajak, a január közepén hordott strandruhák mellé ez még hiányzott mint új módi. Ettől még a fásult polgár is mintha végre odafigyelne az iskolákra, eltöprengve, tán nem csak az ő gyereke hülye tanárai okolhatók a sikertelenségekért – valami mélyebb ok is lehet. Talán még arról is meggyőzhető a közvélemény egy része, hogy nagyon el van rontva az egész szisztéma. Vagy mégsem? Mert a tanárok is fatalista belenyugvással mondják, ilyen a világ, ilyen külföl­dön is, csak idő kérdése, hogy nálunk is lőni fognak az iskolákban. (Egyetemen már lőttek is…) Mintha szükségszerű lenne, hogy igazoljuk: nem lehet az oktatáson segíteni.

Hol rontottuk el? Önkritikusan bevallom, a Kádár-rendszer lebontásakor örültem az oktatás liberalizálásának. Tapasztaltabb kollégáim már akkor valamiféle egységességről ógtak-mógtak. Nem hittem nekik. Mentségemre: a megyeközpont belvárosi elitiskolájából nemigen látni a nagy magyar realitást; másrészt mint humán szakos a marxistától eltérő értékrend áttörésére vártam türelmetlenül, naivan azt hittem, a tanár nagyobb szabadsága ad erre esélyt.

Ahogy az egész rendszerváltás elfuserálása 1990 előttről gyökerezik, úgy az oktatásügyé is.

Gyerekből kísérleti nyúl

Jó száz éve tudják, hogyan lehet a gyereket megtanítani magyarul írni-olvasni. Ennek módszertana nem rejtély, és nem veszett el, ma is tanulmányozható. Pedagógiai indoka semmi sem volt, hogy 1950-ben megcsonkítsák e módszereket. Addig a gyerek nemcsak hallotta és hangoztatta a hangot, látta és írta a betűt, de egy ötödik tevékenység is kapcsolódott az ábécéhez: a kézjelek. 81 éves édesanyám ma is el tudja mutogatni az elsőben tanult gesztusokat. A mai felületes ember szemében fölöslegesnek tűnő „szertartások” biztosították, hogy akármilyen is a kisdiák észjárása, akármely érzékszervére támaszkodik is elsődlegesen, képessé­geit sokoldalúan aktivizálják, a tudását elmélyítik, több oldalról megerősítik, igazán automatikussá teszik.

Ez nem maradhatott így. Bizonyára kellett az elismerés az újabb és újabb tanítási módszereket kiötlő „tudósoknak”. Így jutottunk oda, hogy a diszlexiások és diszgráfiások paradicsoma lettünk. (Mintha nem lenne elég kihívás az anyanyelvi oktatásnak a megváltozott családi háttér, az olvasás és élő beszéd háttérbe szorulása!) Aztán felébredtünk, hogy jé, milyen rossz is nálunk a szövegértés, és így a gyerek semmilyen tantárgyat nem tud elsajátítani. Most megint valakik remekül keresnek ezen az „üzleti” lehetőségen… A problémák nem fognak csupán attól megoldódni, hogy bevezették az érettségin (!) a szövegértés vizsgálatát…

Halmozódik a hátrány

Mi köze mindehhez a tanárverésnek? Az, hogy a frusztrált gyerek, aki már az elején lemarad a tanulásban, nem tud magával mit kezdeni, és deviáns magatartásban keres önkiteljesedést. A társadalom (és maga az oktatás) ontja a magatartászavaros, sérült, tanulási nehézségekkel küszködő gyerekeket – de problé­máik kezeléséhez nem ad a pedagógusnak segítséget: rákényszeríti, hogy ezeket a nebulókat együtt nevelje a többivel, az átlagossal és a nagyon tehetségessel, ahelyett hogy a feltételekről gondoskodna. De hogy is lenne másként, amikor a pénzes elitiskolákat leszámítva a normál pedagógiához sincsenek meg az adottságok, hisz a spórolás a jelszó. Némely igazgató még akadályozza is a nevelőt, ha továbbképzésre akar menni. Az iskolák bezárása, az osztálylétszám-növelés, a csoportösszevonások és más kényszerűnek mondott lépések csak rontottak a helyzeten.

Paidagógosz rabszolgák

Beke Kata könyvei rég felhívták a figyelmet a pedagógustársadalom kontraszelekciójára. De hiába. Harminc éve még csak az volt a kérdés, hogy a középiskolai tanár szégyenszemre miért nem keres annyit, mint a jó szakmunkás, ma már ez említésre se méltó, mellékes. Nemcsak a jövedelmek, a munkakörülmények is jócskán romlottak. Sikerélmény egyre kevesebb, favágás egyre több. A kilencvenes évek első felében a kétféle szakszervezet versenyében még elhangzottak segélykiáltásaink, sőt még követelőzni mertünk, háborogtunk a NAT-vitákon. Régi, szép idők! Nézzünk körül ma, hol is merünk mi megszólalni. (És egyáltalán: ki maradt meg közülünk a pályán?!) A reggeltől estig tartó robotban arra sem jut idő, hogy a családunkkal törődjünk, nemhogy informálódjunk a szakmánk kérdéseiről.

A múlt tanév volt mindennek a teteje. Kevesebb fizetés, elszámolások a megtartott órákról és szégyenpír az arcokon, hogy jaj, megvan-e a kötelező óraszám: heti nyolc órával több, mint kezdő tanár koromban. Iskolabezárások, tömeges elbocsátások szavatolják, hogy a porig alázott nevelő szó nélkül veszi tudomásul kollégája távozását, és míg őt is lapátra nem teszik, próbál valamit kezdeni azzal a diákkal, aki bezzeg kirúghatatlan, mert ő a két lábon járó fejkvóta, az igazgató bácsi üdvöskéje, az iskola megmentője. Ha a tanárnak megoldhatatlan gondja van, jobb, ha befogja a száját, mert csak ő lehet a hibás. A szegény, gyakran tehetetlen, gyerekével nem bíró szülő pedig tőlünk várja csemetéje megrendszabályozását. Tőlünk, akiknek már minden eszközt kivettek a kezünkből. Csupán a sok jó tanács árad felénk, hogy hiteles, a gyerek nyelvén értő, karizmatikus személyiségnek kell lennünk – vagy menjünk el a pályáról. Sokan meg is fogadják a tanácsot. És nem biztos, hogy a java marad hátra.

Csak egy kérdés marad még: az elmúlt évszázadokban miért tudták, hogy elengedhetetlenek a pedagógust segítő törvények, ösztönző és fegyelmező eszközök? Amelyekre a mai „médiasztár” pszichológusok persze kígyót-békát kiabálnak…

Közoktatásunk nem rendszer, csak népszokások gyűjteménye – fogalmaztam előző írásomban, s ezért is választottam a kifejező címet. A metodikai tévutak, a kiszolgáltatottság, a pénztelenség és a „két lábon járó fejkvóta” problémakörének tegnapi taglalása után most egyebek mellett azt vizsgálom, milyen hatással volt oktatásunkra az álhumanizmus jellemezte világtendencia.

Amikor az ENSZ deklarálta a gyermeki jogok prioritását, nyilván emberbaráti célok vezették. Sajnos a fejlődő országokban, ahol igazán szükség lenne a kicsinyek védelmezésére, nem sok eredményt értek el. Visszájára fordul viszont az az álhumanista dogma, hogy 16 éves korukig nem szabad „dolgoztatni” a diákokat; ezzel tönkre lehetett tenni hazánkban a szakoktatást, hiszen gyorstalpalással kellene a megfelelő szakmai gyakorlatot megszerezni. Tehát: parkoltatják a fizikai munkára alkalmas, az elméletet már régen megunó, de soha meg nem tanuló, a padját szétfarigcsáló, energiatöbblettel rendelkező fiatal embereket, hadd gyilkolják egymást a közismereti tanárral, az ő bajuk, nem igaz?

Akik ezt kitalálták, tán sosem voltak a „terepen”!

Életidegen gyakorlat

Soha nem létezett olyan társadalom, amelyben mindenki azonos képességekkel született volna. Az emberek egy része nem elméleti, hanem gyakorlati beállítottságú. Ma azonban legtöbbször ki sem derül, kinek van kézügyessége, technikai érzéke, szervezőkészsége, hiszen az iskola ilyen szempontból nem próbál ki bennünket. Hatalmas energiák pazarlódnak el így, miközben szemetes, gondozatlan az ország, és alig találunk megbízható, precíz iparosokat, szolgáltatókat.

A tankötelezettség idejének kiterjesztése és a munka tilalma egyben gyerekkínzás is. A középiskolások „nulladik” vagy a 7-8., sőt 9. (!) órái mind ide tartoznak. Nem átgondolt koncepció, hanem tantárgyi lobbik harca eredményezte az elviselhetetlen heti óraszámot. Hogy lehet a diáktól minőséget, munkamorált, polgári erényeket követelni, amikor nem lehet levegőn, képtelen magát kialudni, satnya és elpuhult a sok üléstől?
A hiperaktív gyereknek meg egyenesen megváltás lenne az iskolapadtól való elszabadulás és fizikai erejének a hasznosítása. Csoda-e, ha anarchikusan fellázad? Ő nem látja át, miért is elviselhetetlen az élete. Csak a pedagógus áll vele szemben, akit egyre kevésbé tisztel, aki egyre inkább idegen számára, nem a példaképe. Ma már csúfnevük sincs a tanároknak… Néha még a rendes nevüket sem tudják.

A Kádár-rendszer végén a pedagógusszakma – nem tudok rá jobb kifejezést – liberáldogmatista lobbik kezébe került. Ők „sikeresen” – értsd: a maguk javára! – lebontották az újkorban kialakult rendszert. És ma is foggal-körömmel védelmezik a rendszertelenséget. A többi posztkommunista ország józanabb gyakorlata nem érdekli őket, csak a nyugati példák, de onnan is csak az, ami az ő szájuk íze szerint való. Többnyire intézetekben, elitiskolákban „bizonyítják be”, milyen működőképesek az ötleteik. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy jósolták, akkor a hazai körülményekre, az aktuálpolitikára fogják.

Hiányzik a felügyelet!

Az egyik veretes dogmájuk a kimenetszabályozás folyamatszabályozás nélkül. Szent és megdönthetetlen tétel. Vizsgarendszer és vizsgaközpont lehet, de szakfelügyelet, tanfelügyelet nem. Az úgynevezett bemenetszabályozás, tehát a felvételi csak porhintés a közoktatásban, hisz demográfiai apály lévén, teljesítmény nélkül is szinte mindenkit felvesznek oda, ahová akar menni. Pedig lehetne a svájci modell szerint is: kétévenként komoly feltételekhez kötni a nyolc-, illetve hatosztályos gimnáziumokba való felvételt. A kimenet, a vizsgarendszer 2005 óta új szisztéma szerint működik. Vannak jó vonásai, de a középszintű érettségi színvonala nem alkalmas arra, hogy az átlagdiákot ösztönözze. Hogy a csodába játssza el a tanár, hogy „fiam, igyekezni kell”, ha olyan az érettségi, hogy a kutyám leteszi kettesre, a diák meg hármasra, ha előtte négy évig semmit sem tanul… És akkor ez az egyetlen egységes szabályozó elem! Hogyne lennének fegyelmezési problémák!

Felügyeletről, ugye, szó sem lehet. Hadd tegyen a diák, a tanár, az igazgató, a fenntartó is, amit akar, „majd az élet korlátozza önmagát”! Meg a „versenyhelyzet”. Hogy az egyik iskola japánra tanít, a másik meg vívni, de magyarul jól olvasni egyik se, ez aztán fejlődés! Elméletben van fenntartói felügyelet, de abban nincs semmi szakmaiság. Elméletben van állami felügyelet is, de a gyakorlatban nem találkozunk vele.

A szakfelügyelet még a rendszerváltás előtt megszűnt, és fellélegeztünk, hogy de nagyszerű vívmány, mert micsoda ideológiai nyomástól szabadultunk meg. Azóta kiderült: jobb lenne, ha a tantárgyaink szakmai őrei ítélnék meg a munkánkat, nem a nyolc általánost végzett szülő vagy a bármilyen szakos igazgató. A szakfelügyelet szakmai orientációt is jelentett, egyben védelmet, hivatkozási alapot nyújtott a tanár számára. És hová vezetett ennek a hiánya! Az lett a népszerű, „jó” tanár, aki nem követel sokat. Ha nem panaszkodik rá a szülő és a diák, minden rendben van.
Az érettségin sem bukunk le, vagy azért, mert a szülő fogad egy magántanárt, vagy mert a középszintű vizsgát kirázzuk a kisujjunkból. De akkor ne csodálkozzunk a felsőoktatás színvonalán és a társadalmi bajokon!

Még tovább megyek: nemcsak szaktárgyi ellenőrzésre lenne szükség, hanem általános állami tanfelügyeletre is. A ’90-es években is akkora volt az ellenállás ez ügyben, hogy meg sem lehetett említeni. Azóta, hogy az elmúlt évek oktatáspolitikájának „gyümölcse” beérett, talán hajlandók átgondolni egyet s mást. Például azt, hogy a fenntartók és iskolavezetők intézkedéseiben ki védelmezi a szakmai szempontokat. Nálunk a civil szféra nem olyan erős, nagy múltú és hatékony, mint nyugaton. Ha el is kezdődött valami ezen a téren, a rendszerváltás nagy harcai minden ügyes és aktív közéleti embert a pártokhoz sodortak.

Ki védi meg az oktatást az ellen-érdekektől?

Fegyelmi válságban

A gyerek teszi, amit akar, hisz megteheti. A felnőtt-társadalom bohócot csinált magából. Ilyen a korszellem. Ha a falumban ráköszönök egy hetvenes férfiemberre, hogy „jó napot kívánok”, visszaszól nekem, az ötvenéves tanárnőnek, hogy „helló”. Ha egy 16 éves befekszik a barátnője ágyába, akkor reggel a szülő beviszi nekik a kávét. Szabad mindent, feltételek és kötelességek nélkül. Nem kell felnőni és keresetet letenni az asztalra ahhoz, hogy a vágyainkat megvalósítsuk. Régen a gyereknek kellett felnőtté válni, ma a felnőtt ereszkedik négykézlábra. Tessék, csak így tovább!

Vannak alternatív elképzelések – csak az a bajom velük, hogy mindig leragadnak az épp aktuális oktatáspolitika részleteinél. A problémák gyökeréhez kellene lenyúlni. És nem szabadna kihasználatlanul hagyni a kirívó esetek okozta társadalmi sokkot és figyelmet! Állam bácsira kell mutogatnom: Magyarországon jobb gazdája még nem akadt az oktatásnak! Láthattuk: értékközvetítő folyamatot nem lehet piaci, kereslet-kínálati viszonyokra bízni. Vonjuk már le a velünk való kísérletezés tanulságait, és állítsuk meg a szakadékba vivő folyamatot! Az új oktatási kormányzattól várjuk: az államot emelje a helyére az oktatásirányításban. Építse rendszerré az oktatásügyet – is.