Az emberi lélek oltár, melyen lángot kell gyújtani

"Az intézményt meg lehetett ölni, de a szellemét nem, a tanárokat, diákokat szét lehetett szórni, de vitték magukkal a szellemet oda, ahova menniük kellett, vagy lehetett" – mondta Ritoók Zsigmond akadémikus, tiszteletbeli főgondnok a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium alapításának 150. évfordulója alkalmából rendezett hétvégi emlékünnepségen. A legnagyobb múltú és kisugárzású fővárosi református iskola létrehozását 1859 tavaszán Török Pál, a pesti reformátusok lelkipásztora (később püspöke) kezdeményezte "fiaink értelmisége, jelleme, erkölcsi érzülete kifejtése s nemesítése végett". A gimnázium megvalósításában legfőbb segítője Gönczy Pál volt, aki felajánlotta saját magániskoláját, s ennek és a buzgó hívek adakozásának köszönhetően már fél év múlva, 1859. október elsején megkezdődött az oktatás az akkori Széna (1874 óta Kálvin) téren álló lelkészlakásra épített emeleten. Az abszolutista Habsburg-uralmat képviselő helytartótanácsnak bejelentették az induló gimnázium öt tanárát, akik közül négyen, továbbá Gönczy Pál igazgató is, részt vettek a szabadságharcban. Természetes hát, hogy a tanári kar a hazafiság legszebb példáját állította az ifjúság elé. Az első ötven évben olyan híres tanárai voltak az 1888-ban a Lónyay utcába költöző gimnáziumnak, mint Ballagi Mór, Gyulai Pál, Királyi Pál, Thaly Kálmán, Tolnai Lajos és olyan híres növendékei, mint Ballagi Aladár, Beöthy Zsolt, Goldziher Ignác akadémikusok, gróf Bethlen András, Hegedüs Loránt miniszterek, Gárdonyi Géza, Gozsdu Elek írók.

Az iskola fénykora éppen száz éve, Ravasz Árpád igazgatóságával kezdődött, akinek pedagógiai credója egy Plutarkhosztól vett idézet volt: "Az emberi lélek nem edény, amelyet meg kell tölteni, hanem oltár, melyen lángot kell gyújtani." Ravasz azt vallotta és gyakorolta, hogy a gimnáziumi nevelés fő feladata nem az általános műveltség közlése (persze az is), hanem "az értelmi erőnek oly mérvű kifejtése, hogy a tanuló önálló ítélésre szert tegyen". A pesti református gimnázium fénykorában olyan kiemelkedő személyiségeket nevelt a magyar szellemi, tudományos és művészeti életnek, mint Szent-Györgyi Albert, Csonka Pál, Benda Kálmán, Cseh-Szombathy László, Borzsák István, Szabó Árpád, Farkas Ferenc, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Amerigo Tot. Még ma is sokan élnek – köztük Bolyki János teológus, Finta József építész, Hunyadi Mátyás mérnök, Karátson Gábor író, festő, Pálhegyi Ferenc pszichológus, Vásáry Tamás zongoraművész –, akik egy életre szóló lelki és szellemi útravalót kaptak a Lónyayban. Amelynek 1943-ban – Horthy Miklós kormányzó jelenlétében – átadott új, abban a korban a főváros legkorszerűbbnek számító iskolaépületét 1952-ben a kommunista diktatúra elvette. Csak a rendszerváltás után tíz évvel, Madarász Imréné igazgató vezetésével indult lelkes és szívós küzdelem árán sikerült a budapesti református közösségnek birtokba vennie és újraindítania saját épületében a református oktatás-nevelést. Ugyanabban a szellemben, amit a Kinizsi utcai bejáratnál elhelyezett 1943-as emléktábla hirdet: "A Szentháromság egy Isten dicsőségére, az evangéliumi világosság terjesztésére, a magyar nemzeti művelődés szolgálatára."