Anonim alkoholista vallomása: Isten nem mentőorvos

– Mit tanultál a „földi pokolban”, amíg a betegség aktív szakaszában voltál?

– Én ezt nem a pokolnak éltem meg. Inkább úgy, hogy milyen unalmas, hétköznapi és ijesztő a világ, amikor nem iszom. Az volt az alapélményem, hogy az élet maga nehézség, és ezt likvidálta a játék vagy az alkohol. Az emberek nem azért isznak, mert gyenge az akaratuk vagy buták, hanem azért, mert egyébként nem érzik jól magukat. Persze, amikor már mérgezett az ember: folyton másnapos vagy sok pénzt veszített, akkor pokoli a közérzete. Az a három-négy év, amikor már utáltam az ivást is, a játékot is, igen nehéz volt.  Nem tudtam ugyanis, hogyan kell nem inni. Más betegségnél elmondják az orvosok, hogy miként kezelje az illető a betegségét, de nem mondják el, hogy hogyan ne igyon, hogyan kellene élnie attól kezdve...

– Mi volt a legvonzóbb és mi a legtaszítóbb a játékfüggőségben, az alkoholizálásban?

– A legjobb az, hogy szünet van a fájdalomban. Mint a fogfájásnál, ha beveszed a gyógyszert. Van egy anyag, amit ugye alkoholnak hívnak, és a legolcsóbb és legdrágább italban is benne van az a kémiai összetevő, ami hat. A többi csak díszítés. Óriási biztonságot ad, hogy ez az anyag bármilyen országban, bármilyen helyzetben előre tudhatóan úgy fog hatni, hogy a rossz érzésem elmúlik tőle, vagy megváltozik. Ezt csak drogokkal lehet elérni, nem nagyon létezik más azonnali „csodaszer”.

– Hogyan látod ma, mi volt a valódi értelme a szenvedésednek?

– Van értelmetlen szenvedés. A szenvedélybetegség is ide tartozik. Van értelmes szenvedés, kínlódás, erőfeszítés, mint például ha sokat dolgozunk, vagy amikor teljesítmény-túrázunk. De a szenvedélybetegség, bár nem értelmes szenvedés, gyakran a túlélést szolgálja. Aki túl sok fájdalommal él, vagy nem bír megbirkózni az élettel – ahogy én sem tudtam –, annak ez az érzéstelenítés ideiglenesen esetleg a túlélést szolgálja. Az alkohol az élet fájdalmaira sokáig hasznos, ám eljön az idő, amikor már nem hat, vagy átbillen a mérleg, és önmagában annyi baj forrása lesz, hogy kialakul az ördögi kör, már a gyógyír is szenvedéssé lesz.

– Tehát mi volt a tanulság?

– Engem orvosilag reménytelennek nyilvánítottak. A kijózanodás annyi tanulsággal járt, hogy rájöttem, hogy nincs olyan, hogy valami reménytelen. Amíg valami él, vagy a legkisebb életjelet adja, addig nem reménytelen. Ez rákra, alkoholizmusra, mindenre vonatkozik. Nincs olyan, hogy valami reménytelen. Ezt érdemes megjegyezni. Nem a mi kezünkben van a döntés, hanem  Istenében.

– Hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy beteg vagy, és nincs végleges gyógyulás?

– Olyan terápiákban vettem részt, ahol tanulással viselkedésváltozást lehet elérni. Ezeknek a pszichológiai irányzatoknak az a lényege, hogy behelyettesítse, átcserélje az ember az adott információt. Tehát azt a negatív érzést, hogy én beteg vagyok, ki lehet cserélni egy pozitív érzésre, például arra, hogy milyen jó nekem, hogy olyan közösséghez tartozom, ahol meg tudom osztani a problémáimat másokkal és ahol megértenek. Nagyon kevés embernek adatik meg ilyen közösségi élmény: itt őszinteség van, és nincs hierarchia. Ebben a közösségben ugyanis nem csak az alkoholról vagy a játékról van szó, hanem mindenről: az élet dolgairól. És nem adnak tanácsot – ami nagyon fontos. Meghallgatásra van szükségem, nem tanácsra. Egyébként engem a betegségem számos helyzetben segít, mert bármikor ülhetek autóba például, hiszen nem iszom. Ezt szabadságnak élem meg, nem hiánynak. És milyen jó, hogy nincs az az őrület sem, hogy másnap utólag kell kitalálnom, hogy mit mondtam előző nap részegen.

– El tudod képzelni, hogy visszaeshetsz?

– Nálunk, az Anonim Alkoholistáknál nagyon fontos, hogy egy napig nem iszunk. Egyszer egy öreg „józan”, ahogy a mentorokat hívjuk, mondta nekem, hogy soha ne a visszaesésen gondolkodjam, hanem azon, hogyan maradok józan. A kényszerbetegekre – és a játékszenvedélyt is ide sorolják – igencsak jellemző ez a mondat: „mi lesz akkor, ha”. Ami azt jelenti, hogy a jövőben élnek, vagy a múlton keseregnek. Mi viszont a mai napban élünk, ez megkímél a kételyektől.

– Mindig egy napot kell túlélni? 

– Nincs „mindig”. Csak ma nem iszom. A „mindig" is  kényszer. Aki ilyen régen nem iszik, mint én, nem is szereti mondani, hogy mióta nem iszik, csak annyit mondok, hogy én ma négyórás józan vagyok. És kész.

– Te is mentor vagy már. Van olyan ember, aki visszajár hozzád?

 – Nagyon igyekszem nem függővé tenni senkit, és mindig lezárom a konzultációt. Ha látom, hogy valahol elkezdik építeni a szobromat, veszek egy nagy kalapácsot, és összetöröm az alapzatot. Ha tőlem függenek, az veszélyes számomra. Dicsérettel vagy kritikával függővé  lehet tenni valakit. Mindegy, hogy negatív vagy pozitív a visszacsatolás, akinek hajlama van a kapcsolat körüli függőségekre, vissza fog jönni újabb rúgásért vagy simogatásért. Játszmaelméleti szempontból ez mindegy, számára az a lényeg, hogy kapcsolata legyen. Nem kell sokat dicsérni vagy szidni a terapeutának, csak azt kell mondani, hogy, magadnak csinálod a józanságot, meg a visszaesést. Nem vagyok sem mumus, sem óvónéni, aki simogatja a fejedet. Az életben nem jutalmak és büntetések vannak, hanem következmények. Mindig elmondom, hogy én is voltam egynapos józan, én is csináltam butaságokat. Sokáig attól féltem, hogy a józan élet teljesen más. Nem tudtam, hogy ha mindent abbahagyok, hogyan éljek tovább. Csak űrt láttam magam előtt ilyenkor. Hiába fogadtam meg, hogy holnaptól nem iszom, megbénultam, mert nem volt helyette más.

– Hogyan sikerült kitölteni azt a bizonyos űrt?

 – Az segített, hogy láttam józan embereket az Anonim Alkoholisták (AA) gyűlésén. Olyanokat, akik elkezdtek józanodni, fejlődni, tudtak már magukról beszélni. Akkor még nem tudtam az érzéseket megkülönböztetni, csak annyit, hogy jól vagy rosszul vagyok-e. Tehát ittam a szavaikat, hallgattam a problémáikat, mit hogyan sikerült vagy nem sikerült megoldaniuk. Nagyon sokat tanultam a hibáikból is. A szociális tanulás lehetősége megvan az AA-ban, mert egyedül nem lehet az életet megtanulni. Persze nem cél, hogy valaki az AA-tól legyen függő, vagy az élete helyett járjon az AA-ba. Jellemző az első időszakra, hogy szinte beköltöznek, mert az AA-n kívül nem érzik jól magukat. Később el kell tudni szakadni.

– Milyen szerepe van a hitnek a jelenlegi életedben?

– Ateista voltam. Az a tapasztalat ezekben a körökben, hogy az ateistáknak kicsivel könnyebb az AA programja, mert nincsenek negatív egyházi élményeik. Ha egy ateista nyitott szemléletű, akkor a felsőbb erő megtapasztalása működni szokott. Én magam hívő vagyok, de nem vagyok vallásos, nem választottam egyik egyházat sem, és úgy gondolom, hogy Istennel való kapcsolatomhoz nem kell feltétlenül elmennem templomba. Zavarban is vagyok a templomban, mert olyan sok a liturgikus elem, hogy ott egyszerűen nem tudok mélyebb, meghittebb állapotba kerülni. Arra vigyázok, hogy megfeleljek a szerepnek, és ilyenkor semmi kapcsolatom nincs Istennel. A mise után, amikor sétálok, már van kapcsolatom. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, csak ez nálam így működik. Lehet, hogy ez néhányak számára felháborító, de ez az igazság. Engem nem zavar, hogy ki mit gondol,  ezen már rég túl vagyok.

– Mit tanít az Anonim Alkoholisták gyülekezete az istenhitről?

– Az AA szabadságot ad, nem akarja szabályozni, hogy hiszek-e Istenben vagy nem. Az AA 12 lépéses programjában azt a kifejezést találhatjuk, hogy a „saját felfogásom szerinti felsőbb erő”. Ez különösen azért fontos, mert az AA 170 országban működik, és egy indiánnak pl. nem a mi keresztény Istenünk fog eszébe jutni. Az ilyen, túl gyorsan civilizációra kényszerült népeknél, mint az indiánok vagy eszkimók, nagyon komoly probléma az alkoholizmus. Mi nem azért vagyunk együtt, hogy vallásfilozófiai győzködéseket tartsunk, mert abból csak veszekedés lenne. Az a fő cél, hogy a betegséget megfékezzük, és segítsünk azoknak, akik szenvednek, és ki akarnak józanodni.

– Milyen a kapcsolatod Istennel?

– Nekem már az is nagy feladat, hogy magamon belül csendben tudjak maradni. Mert aki nem tud csendben lenni, annál szerintem az Istennel való kapcsolat is kérdéses. Az AA-ban megtanultam, hogy Isten nem Télapó és nem mentőorvos. Olyan nincs, hogy én kérek valamit a Jóistentől karácsonyra és ölbe tett kézzel várom, hogy megérkezzen. Ez a kezdeti naivitás, amin csak a belső csend megtanulásával lehet túllépni. Isten mindig ott van a hátam mögött, és sokszor tett meg nekem dolgokat, amiket én nem tudtam megtenni akaraterőből. Ő nevetve megtette, amikor én már letettem a feszült akarásról. Kezdetben elég, ha elfogadod, hogy Isten van, és hogy nem te vagy az.