Angyalka doktornő a nyolcadik ikszen túl is másokért él

— Bocsásson meg, amiért egy furcsa kérdéssel kezdem: sokan elcsodálkoznak a neve hallatán?
— Igen, azt mondják, nem mindennapi párosítás a sárkány és az angyal. Édesapám jó humorú ember volt, ezért kitalálta, hogy a tőle örökölt „csúnya” vezetéknév mellé tegyenek egy szép keresztnevet, így lettem Angyal. Becéztek házisárkánynak is, de tévedés ne essék, nem a férjem, hanem egykori szeretett hittantanárom, Szlovák Miklós tiszteletes úr. A szarvasi elemi iskolában ő tanított a lelki ábécére, s mivel mindenféle ténykedést szívesen vállaltam a hittanórákon és a templomban is, hát elnevezett házisárkánynak. Nem gúnynak szánta, hanem kedves becézésnek.

— Az 1940-es években még nem sok nő döntött az orvosi pálya mellett. Önnek hogyan jutott eszébe? Netán családi indíttatás?
— Máig nem tudom miért, de egyszer, amikor még a szarvasi polgári iskolába jártam, elhatároztam, hogy embereket fogok gyógyítani. Édesapám elé álltam és azt mondtam: vegyen ki engem a polgári iskolából és írasson be a gimnáziumba, mert orvos akarok lenni. Szarvason ekkor még fiúgimnázium volt, a lányok csak magántanulóként járhattak ide, s havi 60 pengő tandíjat kellett fizetniük. Apám adótisztviselő volt, édesanyám pedig a háztartásban dolgozott, nehezen szedték össze a pénzt. Tanáraim is tudták ezt, így hamar szereztek nekem tanítványokat, s magam is megkereshettem az iskoláravalót. Innen aztán az egyetemre vezetett az utam, s végre orvos lettem.

— Emlékszik még az első páciensére?
— Hogyne! Egy államtitkár volt az első beteg, akit elláttam a szegedi klinikán. Veszélyeztetett részegként hozták be, gyomormosást kellett végeznem. Amikor kijózanodott, azt mondta nekem: „Ide figyeljen! Engem ma rúgtak ki a minisztériumból, mától nincs állásom! Azért öntöttem magamba az alkoholt, hogy vigaszra leljek, maga pedig még azt is kimosta belőlem!” Ez a pár mondat szíven ütött... talán már ekkor elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy valaha az alkoholbetegek megsegítésének szentelem majd minden időmet.

— Előtte azonban még évtizedeken át körzeti orvosként gyógyította az örménykúti és a kardosi embereket. Miért döntött úgy, hogy Szegedről visszatér Szarvas környékére?
— Férjem — akivel még az egyetemi évek alatt házasodtunk össze — szintén szarvasi volt, így mindketten örültünk, amikor hazahívtak bennünket. Ma, így túl a nyolcadik ikszen, már bátran elmondhatom, hogy az a húsz év volt az életem legszebb szakasza, amit az örménykúti, kardosi tanyavilágban töltöttem. Nagyon szerettem azokat az őszinte, egyszerű embereket. Közben letettem az általános orvosi szakvizsgát, s ennek ott nagyon jó hasznát vettem, mivel sokszor szülészeti, sebészeti, belgyógyászati feladatokat is el kellett látnom, s gyerekeket is gyógyítottam. Emlékszem, egyszer egy parasztkocsi saroglyájában, zuhogó esőben vezettem le egy szülést.

— Nyugdíjas éveit sem tölti tétlenül, fáradhatatlanul próbál segíteni az alkoholfüggőségben szenvedő betegeknek. Hogyan talált Önre ez a feladat?
— Egyszer egy lelkésztől hallottam, hogy a szenvedélybetegek gyógyításához az orvos egymagában nem elég, szükséges, hogy Isten is gyógyítsa a lelküket. Nos, én is úgy éreztem, sok igazság van ebben. A '80-as évek közepétől rendszeresen segítettem a Református Iszákosmentő Misszió dömösi szanatóriumának munkáját. Aztán 1992-ben létrehoztuk Szarvason a Középhalmi Evangélikus Misszió Alapítványt. Gyakorlatilag a semmiből alakítottuk át az épületet. Már akkor sem kértünk fizetséget, mennyei valutáért dolgoztunk. Évente háromszor tartunk itt táborokat az alkoholfüggők számára. 

— Milyen eredményeket érnek el? Mennyien teszik le végleg a poharat?
— A betegeknek mintegy 30-40 százaléka szabadul meg teljesen az alkoholtól. Ha azt nézem, hogy a kényszer-elvonókúrákon résztvevő betegeknél ez az eredmény gyakorlatilag nulla százalék, akkor nem lehetek elégedetlen. Több ilyen táborra lenne szükség Magyarországon, de sajnos egyelőre csak itt Szarvason van.