Amitől hisztit kapnak a konzervatívabbak - interjú jezsuita bloggerekkel

Miért írnak blogot jezsuita szerzetesek?

Kovács Lajos: Egyszer fiatal laikusok - akik blogolnak - kérdezték, hogy miért nem csinálunk mi is egyet, mert egy csomó embernek, aki ott lóg az interneten, lennének kérdései, egyházi részről pedig erre semmilyen fórum nincs. Sajnos a vallásról, istenről való gondolkodás valahogy nem került be az emberek hétköznapi beszédmódjába - például ezt próbáltuk elősegíteni. Mi nem a katekizmus szerint adjuk meg a válaszokat - mert abban végülis minden kérdésre ott a hivatalos válasz -, hanem próbálunk együtt gondolkodni. 

Lefeküdtetek a kiváncsiság diktatúrájának, ahogy valahol a médiától elárasztott világot nevezitek?

Patsch Ferenc: Ez a kifejezés Martin Heideggertől, egy huszadik századi filozófustól származik, aki nem sokra tartja a modern média különböző formáit. Persze az internetről nem tudhatott. A jezsuitáknál viszont rendi hagyomány, hogy kapcsolatot tartsanak a kor emberével, a különböző szellemi áramlatokkal. Be kell szállni a hírvilágba. Az helytelen hozzáállás lenne, ha távol akarnánk tartani magunkat a világ zajától, vagy mocskától. Azt pedig sokan mondják, hogy hiánypótló ez a blog. 

Isten humora, a cölibátus, az AIDS - ezekről másutt nem beszél az egyház?

K. L.: Azt gondoltuk, hogy sokakban vannak olyan kérdések, amik a bulvár kategóriába esnek, és amikről az egyházi sajtó biztosan nem fog beszélni. A témákat legtöbbször a látogatóink adták. Ezért mondtuk, hogy tessék, beszéljünk a pedofíliáról, beszéljünk a szexről, a cölibátusról, a homoszexualitásról. Nem félünk megpendíteni olyan témákat, amiktől hisztit kapnak a konzervatívabbak, vagy az egyházért aggódók. Mi is aggódók vagyunk, csak mondjuk úgy, hogy kritikus értelemben vagyunk aggódók. 

Gondolom, a kritikának nem mindig örülnek az egyházban.

K. L.: Nem biztos, hogy mindig örülnek neki, igen. A mi kiképzésünk meg a lelkiségünk arra nevel minket, hogy alapvetően szabaddá tegyük magunkat egy csomó dologgal szemben, és ez azt jelentette majdnem mindig a történelem folyamán, hogy a jezsuiták az egyházpolitikában, ideológiai kérdésekben mertek mást gondolni, és mertek szólni is. Ez mindig a peremre szorította őket. 

Milyen bírálat érkezik belülről?

P. F.: Nyilván csak a jéghegy csúcsa az, ami visszajut. Az persze előfordult, hogy valaki elment közülünk kisegíteni egy plébániára, és amikor jezsuitaként mutatkozott be, egy idősebb pap nekirontott, hogy ki csinálja a jezsuita blogot, mert tele van eretnekséggel. Erről aztán ki is tettünk egy posztot: tessék nyugodtan hozzászólni, be lehet szállni a játékba. Beszéljünk konkrét dolgokról, ne csak úgy általában, a levegőbe. Nem ér kritizálni valamilyen képzelt igazhitűség pozíciójából. 

Mi a most aktuális kritikátok az egyházzal szemben?

K. L.: Kicsit attól félek, és ezért is vagyunk ilyen kritikusak mi jezsuiták, mert az egyház mintha egy nagyon önmagáért aggódó arcát mutatná: jaj, nehogy minket bántsanak, úgyis annyit bántottak. Mintha nem merné fölvállalni, hogy kiteszi magát, mondjuk úgy, hogy a civil társadalomnak. Hogy miért, azt nem tudom, valószínűleg az elmúlt negyven-ötven év berögződései miatt. Nem akarok ítélkezni, hiszen mi nem tartozunk például püspökségekhez, ezért van nagyobb szabadságunk, és nem érezzük át annyira a helyi egyház szükségleteit.

P. F.: Van olyan része az egyháznak, amit nem nagyon érdemes kommunikálni. 

Melyik az?

P. F.: Ami riaszt, ami merev, dialógusképtelen, szeretetlen. Ami a szó pejoratív értelmében konzervatív. Viszont a kereszténységnek nem kell szükségképpen annak lennie. Jézus Krisztus tanítása mindig aktuális. Amikor sikerül jézusi módon beszélnem, tehát ítélkezés nélkül, az Isten szeretetét kommunikálnom, azt tapasztalom, hogy erre mindenki nyitott, és éppen erre éhezik. Ezt az arculatot kellene azok felé kommunikálni, akikhez nem jut el. A jezsuitáknak kicsit ez is a dolguk, hogy az egyház peremterületein dolgozzanak. 

Nem veszélyesebb az egyháznak a belülről jövő kritika?

K. L.: Kritika is két fajta van, van amelyik rombol - ha csak rombol, az nem jó. De ha a végén van egyfajta iránymutatás, akkor az nem szükségszerűen rossz. Az egyház a történelem folyamán nagyon sokszor ment zsákutcába. Például amikor összefeküdt a mindenkori hatalommal, vagy a pénzszerzés, a földbirtokok váltak fontossá. És amikor az egyházban minden ellangyosodott és ellaposodott, például a reneszánsz pápák korában - akkor indult a jezsuita rend - mindig indultak mozgalmak, alakultak ki újfajta lelkiségek, új szerzetesrendek. Ezek végülis belső tiltakozási mozgalmak voltak. 

Az egyik hozzászóló a blogon kijelentette, hogy Isten halott. Erre egyikőtök azt válaszolta, hogy nagyon érdekes mondatra bukkant, eszerint nem Isten halt meg, csak a vallások istene. Leírhat ilyesmit egy szerzetes?

K. L.: Ez a mondat nem tőlem származik, az illetőt kellene megkérdezni, hogy mire gondolt. Az Isten halála főként teológiai kifejezés, bár Nietzschéhez kötik. A felvilágosodás előtt a vallásosság még egyfajta világot magyarázó elvként szolgált az egész emberiség számára. A tudomány ezt alapvetően kiiktatta. Amikor az Isten haláláról beszélnek, úgy értik, hogy a természetfeletti eltávozott a mi világunkból. Ez nem egy negatív fogalom, hanem csak azt a jelenséget írja le, hogy a szekularizáció nemcsak társadalmi, technológiai, tudományos szinten történt meg, hanem az emberek tudatosságában is. 

Ez akkor nem eretnek gondolat?

K. L.: A nyugati világban egyre kevésbé látjuk az életünkben az Isten vagy a vallás szerepét. Az ötvenes-hatvanas években beharangozták a vallásoknak a végét, de közben azt látjuk, hogy egyre nagyobb rá az igény. Viszont már nincs meg a kereszténység hegemón helyzete. Annak vége, hogy majdnem ezerötszáz éven át uralta Európában a vallásosságot. Ma 1250 szekta van csak az Egyesült Államokban. Elaprózódik a vallás, és itt vannak a keletiek is. Információhoz jutunk, megismerünk más istenfelfogásokat is, és ez versenyhelyzetet jelent. Ezért fel kell mutatni, amink van, mert most a verseny a legnagyobb kihívás minden vallás számára. Nem az a kérdés, hogy Isten meghalt-e vagy sem, lehet-e róla beszélni vagy sem. Az a kérdés, hogyan. És melyik istenképről. És mitől jobb a tiéd, mint az enyém. 

A vallások versenye miatt változnia kell a katolikus egyháznak?

K. L.: Azt hiszem, igen. Azt kell megértenie az egyházi tanítóhivatalnak, Rómának, a püspököknek, meg a papoknak, hogy alkotmányjogilag többé nem vagyunk monopolhelyzetben. Van mellettünk hirtelen száz más vallás, amely éppen olyan létjogosultsággal ajánlja fel a maga portékáját. Nem lehet azt mondani, hogy mi már kétezer éve itt vagyunk, hát nem veszitek észre? Hiszen aki keres, annak teljesen mindegy, hogy a katolikus egyházhoz jön, vagy a Krisna-tudatúhoz vagy a buddhistához. Lehet, hogy az még izgalmasabb is. És nem rakódik hozzá a történelemnek - mondjuk úgy - a pora, amivel annyiszor vádolják, legyen az inkvizíció, keresztes hadjárat és sok más. 

Politizáltok is a blogon. Miért?

K. L.: Alapvetően azért, mert minden kereszténynek, és minden jezsuitának is nagyon fontos a kritikai szemmel látás. Az tény, hogy az emberekért aggódunk. Főleg ha a magát politikai elitnek nevező csoport - amelynek erkölcsi tekintélynek is kellene lennie -, megsérteni látszik az emberi jogokat, olyan értékeket, amelyeket márpedig mindenáron be kell hajtani. Ilyen az igazmondás. Nem gondolom, hogy jó dolog emberek jóhiszeműségét megnyerni hazugsággal, ez nem nyílt, és nem demokráciába illő, erről érdemes szólnunk. Bármelyik oldalon, ha jó dolgok történnek, azt támogatni kell. És amikor látjuk, hogy kifejezetten közösségellenes, emberellenes dolgok történnek, a vallásszabadság, a szólásszabadság, a valamihez való jogunk sérül, akkor szólni kell. 

Attól nem féltek, hogy beskatulyáznak?

K. L.: Nem hiszem, hogy el lennénk kötelezve a jobb- vagy baloldal felé. Azt mindig hangsúlyozom, és ezt Szili Katalin mondta egyszer, hogy az egyházak politizáljanak, de ne pártpolitizáljanak. 

Nem riasztott el egy-két szélsőséges visszajelzés?

P. F.: Tényleg megjelentek a blogon ilyenek, minden oldalról kaptunk hideget-meleget. Ez lehet a kiegyensúlyozottság mutatója. Egy kicsit féltem az elején, hogy fog ez rám hatni, de aztán kiderült, hogy ki lehet bírni. Nem kell, hogy mindenki szeressen. Én nagyon élvezem, hogy mindenki kicsit másfajta, annál jobban érzem magam, minél szélsőségesebb vélemények képesek egyszerre jelen lenni ugyanabban a térben, és egyáltalán nem muszáj egyetértenünk. 

Mi szomorított el a legjobban?

P. F.: A tradicionalista nézeteknek természetesen van helye az egyházban. De amikor azt mondják rám, hogy nem illek az egyházba, vagy ennek a halvány árnyéka is rám vetül, az nagyon rosszul érint. A másik oldalról pedig ott a merev antiklerikalizmus. Egy fiú, aki a napokban sokszor járt a fórumainkban, azt hozta fel, hogy aki keresztény, az buta, és statisztikailag kimutathatóan képzetlenebb. Ez hihetetlenül elszomorított. Reggel mentem misézni egy tanítórend apácáinak, és azon gondolkodtam, hogy a szembe jövők közül hányan gondolják rólam ugyanezt, amikor látják, hogy papi ruhában vagyok. 

Mindig tudtok válaszolni az olyan, nagy támadási felületet adó kérdésekre, mint például az abortusz, a homoszexualitás, vagy az AIDS? Mire nincs jó válaszotok?

K. L.: Az állandóan és kizárólag racionális érveket hozó emberekkel nehéz. Csak négy éve jöttem haza Magyarországra, és látom, hogy ötven-száz év távolságra van egyfajta nyugati gondolkodáshoz képest. Régen rossz, ha valaki a 19. századi racionalizmusból származó kérdésekkel próbálja az egész istenkérdést megközelíteni. Nem látom, hogyan lehetne átbillenteni azt, aki csak ilyesmit fogad el érvként. Például nem érti, hogy az istenkérdés nem elméleti kérdés, hanem tapasztalat tárgyává kell tenni. Istent meg kell tapasztalni, nem elég csak diskurzív gondolkodással kibontani. Nekünk például ezért kell a napi egy óra imádság és elmélyülés. 

Milyen racionális érvekre gondolsz? Például, hogy a teremtés nem történt meg úgy, ahogy a Biblia írja?

K. L.: Igen, például ez is. De hát ezt a katolikus egyház sem állítja régóta, hanem azt mondja, hogy a legjobb magyarázat, ami ma a kezünkben van, az evolúció. A bibliai teremtéstörténetek mítoszok, ez nem azt jelenti, hogy nem igazak, csak egy sajátos műfajban íródtak, és a kor emberének megértését tükrözik. Nem természettudományos magyarázatok. A lényegük annyi, hogy Isten a teremtő, és a világ nem a véletlen műve. 

Az egyik bejegyzés arról szól, hogy a papok is lehetnek szerelmesek. Erről miért kell írni?

P. F.: Nem biztos, hogy ez jó hír, de van ilyen. Ez persze merész téma, amiről Magyarországon egyelőre nem nagyon beszélnek. A homoszexualitásról, szerelembe esett papokról sokkal nyíltabban van már szó például az Egyesült Államokban. Szerintem a nyíltság, az áttetszőség megtisztító, felszabadító dolog. Ez olyan, mint gyertyát gyújtani egy sötét szobában, egyszeriben fényárnak hat. Sokaknak van ilyen élményük az egyházban szerintem akkor, ha így nyílttá teszünk dolgokat. 

Egy helyen azt írod: "Néha az az érzésem, hogy kevés a hit az egyházban, kevés a prófétai hang, vagy egyszerűen csak a humánus hozzáállás, az emberi hitelesség. Pedig akkor még nem is beszéltem az egyházmegyei központokról, az élettől elidegenedett vallásosság fellegvárairól." Mit jelent, hogy kevés a hit az egyházban?

P. F.: Lehetne ezer példát hozni, hogy miben nyilvánul meg a hit fogyatékossága. Beszélnek például a hivatások válságáról. Papnak menni ma nem cool. De nem csak a papság, vagy az egyház van híjával az önzetlen és áldozatrakész embereknek, hanem ugyanúgy nincs elég kórházi ápolónővér, vagy tanár. Nehéz elköteleződni. Minden olyan hivatásból hiányosság van, ahol önzetlenségre van szükség. Ez inkább kortünet. Ahol influenzajárvány van, ott a hitetlenség - az emberbe, az Istenbe, az élet abszolút értelmébe vetett hit hiánya -, mint a járvány nem áll meg a szerzetesházak és templomok küszöbénél. 

Ennyi kritika mellett mi szól a katolikus egyház mellett?

P. F.: Erre csak személyes válaszom van. Én az életemet kaptam az egyháztól. Ha igaz, hogy Isten beszélt az emberekhez, és ha igaz - meggyőződésem szerint így van -, hogy arról beszélt, hogy minden emberi értelmet meghaladó módon szeret bennünket, akkor ez azt jelenti, hogy igent mondott az életemre. Hogy nem kell jónak lennem ahhoz, hogy ő szeressen. Aki ezt nem csak a fejével érti meg, hanem mélyebben, a zsigereivel is, akkor az nem tud erről nem beszélni, nem tudja erre nem feltenni az életét. Engem ez a hit őriz meg az egyházban.