A vatikáni zsinat tünedező szelleme
Létrehozás:
2009. március 28., 09:02
Legutolsó módosítás:
2009. március 28., 09:03
Mondhatnánk azt is, hogy XVI. Benedek pápa afrikai útja, és a nyomában járt nemzetközi sajtózsivaj, a bulvár hírközlés miatt sikerült olyanra, amilyenné lett. Még jobban egyszerűsítve és kissé kiforgatva, a katolikus egyházfő sajátos Gyurcsány-szindroma áldozata lett, a Vatikánba plántált őszödi jelenségé. Az egy mondat, amelyet a tekintélyes világlapok is idéztek, úgy hangzott el (az Aids-nek útját állni óvszerrel nem lehet, sőt rosszabbít is a helyzeten), miként tolmácsolták, csak éppen kiragadták a környezetéből. Forrás: Népszava / Várkonyi Tibor
Henri Tincq, aki évtizedeken át volt a Le Monde rangos egyházügyi szakértője, most pedig a szerkesztőségből kiváltak alapította slate.fr honlap publicistája, és aki mindig erősen kritikusan ítélte meg a Vatikánt, most az elhangzottakat a tisztesség kedvéért hűségesen egészítette ki. Azért nem gyógymód önmagában az óvszer, hangoztatta XVI. Benedek, mert a szex humanizálásra szorul, szellemi és emberi melegséggel kell megtölteni, tiszteletben tartani a társat, baráti módon segíteni azokat, akiket a betegség már halálra ítélt. Úgy-e másképpen hangzik, mint az egyszerűsített változat?
Ennek ellenére nem a barátságtalan kommentárok, hanem az egész ügy komoly kezelése, az elemző szándék, arra mutat rá, hogy a Vatikánban mégis nagy bajok vannak. Tömören abban lehet összefoglalni a lényegüket, hogy fél évszázaddal a friss szellemet fölébresztő II. vatikáni zsinat után az ellenerők, XXIII. János pápa újításainak az elvetői, mindent megtesznek a reformok elsorvasztásáért. A bajországi, igaz liberális szellemiségű Süddeutsche Zeitung cikkírója, Sonia Zokri úgy értékelte, hogy Joseph Ratzinger bíboros pápává választása óta „az ellentmondások kifejezetten elviselhetetlenekké váltak”. Az értékelése kíméletlen. Szerinte XVI. Benedek ideológiája sohasem volt békítésre törekvően konzervatív, inkább „hajlíthatatlanul reakciós”. Ma is, akárcsak korábban, az ember számára jelentéktelenebb az egyház egységénél, és ami talán még ennél is nyugtalanítóbb, hogy soha nem ismerte a kétséget. Miért kellene töprengő tanácsadókkal körülvennie magát, ha tévedhetetlen, miért is kellene hibát beismernie, bocsánatot kérnie?
Más megközelítésben, de tartalmilag kísértetiesen szinte ugyanerre a következtetésre jutott Barbara Spinelli, a torinói La Stampa elemzője. Írásának már a címe is megdöbbentő: „Egyház, amely az emberi lényt szeme elől tévesztette”. Idézi Alberto Melloni egyháztörténész legújabb könyvét, amely arra a következtetésre jutott, hogy XXIII. János újító kezdeményezései már a korában nagy ellenállásba ütköztek, ma ellenben talán még makacsabba, mint annakidején. A pápa 1963-ban írt könyvében - nem sokkal a halála előtt - azt írta, hogy „napjainkban jobban, mint a korábbi századokban, az a dolgunk, hogy szolgáljuk az embert, és nem csupán a katolikusokat… Nem az Evangélium változott meg, mi kezdjük jobban megérteni”.
Az utód, XVI. Benedek Afrikában azt említette, hogy magányában gyakran mosolyogni van kedve. De miért ez a vidámság, kérdi a La Stampa. Hiszen a mai pápának, aki kételkedik XXIII. János megújító szándékában, szorító próbát kell kiállnia. Siettetné az egyház lerombolását, hogy a helyén „tisztábbat” teremthessen. Csakhogy ez a „megtisztított egyház” mind távolabb kerül a hívőktől. Legalábbis bírálói látják így.
Ennek ellenére nem a barátságtalan kommentárok, hanem az egész ügy komoly kezelése, az elemző szándék, arra mutat rá, hogy a Vatikánban mégis nagy bajok vannak. Tömören abban lehet összefoglalni a lényegüket, hogy fél évszázaddal a friss szellemet fölébresztő II. vatikáni zsinat után az ellenerők, XXIII. János pápa újításainak az elvetői, mindent megtesznek a reformok elsorvasztásáért. A bajországi, igaz liberális szellemiségű Süddeutsche Zeitung cikkírója, Sonia Zokri úgy értékelte, hogy Joseph Ratzinger bíboros pápává választása óta „az ellentmondások kifejezetten elviselhetetlenekké váltak”. Az értékelése kíméletlen. Szerinte XVI. Benedek ideológiája sohasem volt békítésre törekvően konzervatív, inkább „hajlíthatatlanul reakciós”. Ma is, akárcsak korábban, az ember számára jelentéktelenebb az egyház egységénél, és ami talán még ennél is nyugtalanítóbb, hogy soha nem ismerte a kétséget. Miért kellene töprengő tanácsadókkal körülvennie magát, ha tévedhetetlen, miért is kellene hibát beismernie, bocsánatot kérnie?
Más megközelítésben, de tartalmilag kísértetiesen szinte ugyanerre a következtetésre jutott Barbara Spinelli, a torinói La Stampa elemzője. Írásának már a címe is megdöbbentő: „Egyház, amely az emberi lényt szeme elől tévesztette”. Idézi Alberto Melloni egyháztörténész legújabb könyvét, amely arra a következtetésre jutott, hogy XXIII. János újító kezdeményezései már a korában nagy ellenállásba ütköztek, ma ellenben talán még makacsabba, mint annakidején. A pápa 1963-ban írt könyvében - nem sokkal a halála előtt - azt írta, hogy „napjainkban jobban, mint a korábbi századokban, az a dolgunk, hogy szolgáljuk az embert, és nem csupán a katolikusokat… Nem az Evangélium változott meg, mi kezdjük jobban megérteni”.
Az utód, XVI. Benedek Afrikában azt említette, hogy magányában gyakran mosolyogni van kedve. De miért ez a vidámság, kérdi a La Stampa. Hiszen a mai pápának, aki kételkedik XXIII. János megújító szándékában, szorító próbát kell kiállnia. Siettetné az egyház lerombolását, hogy a helyén „tisztábbat” teremthessen. Csakhogy ez a „megtisztított egyház” mind távolabb kerül a hívőktől. Legalábbis bírálói látják így.
