A segítés lett a küldetése

– Azt hiszem, kevés lány álmodik arról gyermekkorában, hogy idős emberek betegágya mellett tölti majd az életét. Ön eredetileg is erre a pályára készült?
– Ez soha nem fogalmazódott meg így bennem, de visszagondolva, valahogy mégis voltak jelei. Az általános iskolában például egy sánta kislány volt a legjobb barátnőm. Ösztönösen utánanyúltam, felkaroltam. Már akkor is meghatározó volt az életemben a segíteni akarás, a rászorulók támogatása.

– Úgy tudom, volt azért családi indíttatás is, az édesanyja hasonló munkát végzett.
– Valóban, édesanyám volt Endrődön az első házi gondozó. Amikor abbahagyta, engem vettek fel a helyére képesítés nélküli házi gondozónak. Eleinte csak szükségmegoldásnak gondoltam, úgy terveztem, később mást csinálok majd. Nem így lett, de nem bánom. Amikor a hetvenes évek második felében egy év alatt elvesztettem az apukámat és a nagymamámat is, akkor végleg rögzült bennem, hogy az idősek, a rászorulók ápolása az én utam.

– Gyomaendrődön és Szarvason is több szociális intézmény létrehozásánál bábáskodott, s vezetői teendőket is ellátott. Melyik volt a legszebb feladat?
– Mindegyik szép volt. Jó visszagondolni például arra, amikor 1987-ben a megyében másodikként (Csorvás után) Gyomaendrődön létrehoztuk a szállást biztosító idősek otthonát. Azelőtt csak megyei fenntartású bentlakásos otthonok működtek, itt viszont a helyi tanács vállalta ezt fel. Szintén nagy kihívás, Magyarországon újszerű feladat volt 1993-ban, Szarvason a Lazarenus NEC Alapítvány szociális állomásának kiépítése. Örültem, amikor engem bíztak meg a gyomai református szeretetotthon létrehozásával. Hét éven át vezettem a Gyomaendrődi Gondozási Központot, majd a szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálathoz kerültem. Módszertani munkatársként más gyülekezetek diakóniai munkájának megszervezésében is részt vettem, segítettem a Békéscsabai Támogató Szolgálat, az orosházi szeretetszolgálat és a nemescsói szeretetszolgálat létrehozását.

– Beteg, idős emberekről gondoskodni nehéz dolog, bizonyára lelkileg is megviseli az embert. Honnan gyűjtött erőt ahhoz, hogy mindig tudjon mosolyogni, erőt adni a kiszolgáltatottaknak?
– Elsősorban az ő hálájuk jelentette a feltöltődést. Van egy mottóm, amely szerint mindig is éltem: annyi megbecsülést és szeretetet adjak én ma másoknak, amennyit holnap magamra várok. Engem az emberszeretet vezérel. Jó érzés, hogy tudok másokért tenni, és bízom abban, hogy az adott pillanatban értem is megteszi majd ugyanezt valaki.

– Napi nyolc óránál jóval többet fordított a munkájára. Elnézte ezt otthon a családja?
– A lányaim kiskorukban nem örültek annak, hogy keveset voltam velük, de ahogy korosodnak, úgy egyre büszkébbek az édesanyjukra. Én pedig rájuk vagyok büszke, s örülök annak, hogy mind a hárman olyan foglalkozást választottak, ahol a segítségre szoruló emberekről tudnak gondoskodni. Abban, hogy én nyugodtan végezhettem a munkámat, s folyamatosan továbbképezhettem magamat, nagy segítségemre volt a férjem. Ő csendes, nyugodt ember, nem szereti a nyüzsgést, de engem mindenben támogatott.

– Januárban nyugdíjba vonult, azt azonban nehezen tudom elképzelni, hogy csak otthon pihenget. Mivel tölti a napjait?
– Aki erőltetett menethez volt szokva, annak a háztartás nem elég. Az internet segítségével folyamatosan képzem magam, igyekszem mindig naprakész ismeretekkel bírni, így ha szükség van rám, tudok segíteni. Amíg a szellemi képességeim engedik, addig mindig szívesen adok szakmai tanácsokat.

A nyugdíjas szerepkör arra is jó, hogy az ember több időt tölthessen a családjával. Számomra a család szent, a karácsony a legszebb ünnep, s a férjem születésnapja és az enyém sem telhet el anélkül, hogy az unokákkal együtt mindnyájan össze ne jöjjünk. Ilyenkor asztalra teszem a tyúklevest, amit az unokák csak „Mamalevesként” emlegetnek, mert ez a kedvencük. A nokedlivel készült csirkepörköltemet is mindenki szereti a családban, piskótában pedig állítólag verhetetlen vagyok.