A pedofil-özönvíz, amely elmoshatja a katolikus egyházat

Megérett a reformra

„A cölibátus nem dogma, csupán egyházfegyelmi előírás, ezért az egyház felülvizsgálhatja ezt a kérdést” – Cláudio Hummes bíboros, a Papi Kongregáció egyik befolyásos tagja ekképp nyilatkozott négy éve, amikor szintén terítékre került a cölibátus (a papi nőtlenség és szűziesség fogadalma) esetleges eltörlése. Az a Hummes, akit olasz lapok állítása szerint most azzal bíztak meg, hogy dolgozza ki, miként lehetne alapos átgondolás után, akár több évtized alatt eltörölni a cölibátus intézményét. Az egyház természetesen tagad, de ha nem Hummes, akkor valaki úgyis benyújt majd egy hasonló tanulmányt – tekintettel a mostani közmorálra.

Azonban Hummesnek – vagy valaki másnak – nem lesz könnyű dolga: egy olyan kőfalat kell elbontania törvényes (egyházjogi) eszközökkel, amely hivatalosan mindig is fából volt. Ugyanis a cölibátus, bár sosem volt dogma (olyan alapvető, külön igazolást nem kívánó hittétel, amelyet az egyházi közösség hitének ősi konszenzusában, hitvallásaiban, egyetemes zsinatai döntéseiben vagy tévedhetetlen pápai kijelentésekben definiál, ill. olyan kötelező, végleges és biztosan igaz egyházi tanítás, amelynek a tagadása eretnekség), de a XVI. századi Tridenti zsinaton tett pápai kijelentést – „a hit szempontjából a nőtlen és szűzi állapot jobb és boldogabb, mint a házas állapot” – sokan akként értékelték, és az egyház maga is így is kezelte a továbbiakban.

Annak ellenére sokan vélik teljesen magától értetődőnek a cölibátust a katolikus egyház tagjai közül, hogy eszméje még az újszövetség soraiban sem jelenik meg - Pál apostol például az I. században még csak arra kötelezte a püspököket, hogy ne legyen egynél több feleségük. Igaz, a szűzi-lét hívei már korán megjelentek: a Jézus feleségét megjelenítő evangéliumot a papi kánon a IV.században apokrifnak (*) titulálta, az V. századtól pedig egyre több pápa követelte meg püspökeitől és a főbb egyházi méltóságoktól. Az 1139-es második lateráni zsinattól kezdve felszentelt pap nem köthetett érvényes házasságot - kivéve, ha az egyházfő különleges felmentésben részesítette. Ekkor fogalmazták meg a cölibátus ellenzői azt a mondatot, amelyet ma egyre több és több hívő igaznak vél: „Zsarnokság, ha az embereket angyalok módjára kényszerítik élni; a természetes út elzárása a bujaságnak és szennyességnek nyit majd kaput.”

A pedofil-özönvíz

A cölibátus káros hatásait a mostani, özönvízszerűen terjedő pedofil-botrányok hatására kezdték el boncolgatni. Bár Amerikában 2002-ben robbant a sokáig hangos pedofil-bomba – akkor csak a pápai zarándoklat és nyilvános bocsánatkérés tudta megmenteni a helyzetet – Írországban pedig tavaly jelentettek egy nyolcéves vizsgálat hatására több mint kétszáz esetet, az igazi lavinát a mostani német botrányok váltották ki. Ma Németország egyházmegyéinek többségében terítéken van már legalább egy „pedofil-ügy”, és a sorozatos, televízióban is közvetített vallomások határára naponta jelentkeznek újabb és újabb zaklatottak.

De a forgatag a német határnál sem állt meg: Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Brazíliában, Olaszországban, és ismét Amerikában tör felszínre a ribillió. A botrányok a legfelsőbb köröket is elérték: lemondásra szólították fel Írország érsekét, több botrány-perbe került vezető már világszerte lemondott, és még a pápák sem kerülhették el az eset viharát. II. János-Pál halálának ötödik évfordulóját e héten üli az egyház, ám szentté avatását most beárnyékolja az a meglátás, hogy pápasága alatt történt a szexuális botrányok nagy része, amiért nyilván terheli valamiféle felelősség őt magát is. Igaz, épp II. János Pál volt az, aki kinyilvánította, hogy ”a papságban és a vallásos életben nincs helyük a gyermekek bántalmazóinak”, de azt is a szemére hányják, hogy szavainak nem lett következménye.

Kékfénybe került a mostani, XVI. Benedek pápa – korábbi nevén Joseph Ratzinger – is, elvégre 1981-től 2005-ig ő vezette a Hittani Kongregációt, amelynek a feladata többek az is, hogy kánonjogi eljárást indítson a például pedofíliával meggyanúsított papok ellen – vagy épp „ejtse a vádat”. Számon kérték rajta többek közt a süket kisgyereket fogdosó, majd más hasonló bűncselekményt elkövető Lawrence C. Murphy tiszteletes felmentését is, amire Murphy egy bocsánatkérő levele után került sor. Sőt kapcsolatba hozták bátyját is az esetekkel, aki a regensburgi fiúkórust vezette több mint 30 évig – és a mostani nyomozás során onnan is érkeztek valló tanúk.

Törvény, jog, következmények

Az egyházat rengetegen vádolják azzal, hogy nem segítenek kellően a hatóságoknak, elkenik a botrányokat, és hátráltatják a nyomozást. Annyi tény, hogy a hatóságok továbbra sem nyerhetnek betekintést a bűnelkövető papok egyházi aktáiba, és az egyház a legritkább esetben jelzi a rendőrségnek, ha szexuális visszaélésre derül fény. Erre utal az elég szabadon értelmezhető 1344. kánon is, amelyik azt taglalja, hogy mikor érdemes várni egy ügy büntetésének nyilvános kimondásával. Igaz, mostanában egyre több szószólója akad annak a nézetnek is, hogy minden ügyet nyilvánosságra kell hozni, és együtt kell működni a nem egyházi hatóságokkal - de az ügyek kritikusai szerint ez is csak eső után köpönyeg.

Ez ügyben már többen be akarták perelni az egész egyházat, de a legtovább Jeffrey Anderson ment: irodájában több száz szexuális visszaéléssel összekapcsolható ügy aktája porosodik, és több tízmillió dollárt nyert már meg ügyfelei számára - mindig a katolikus egyház volt az alperes. Jelenlegi kereszteshadjáratának célja, hogy magát a pápát hallgassa ki eskü alatt a bíróságon – amivel most, fenti esetek fényében meg is próbálkozik.

Az is tény, hogy a katolikus egyház törvényei sem a legszigorúbbak a pedofíliával szemben: a legfőbb büntetés az egyházból való kiközösítés, ám a kánonjogi eljárás ritkán megy el eddig. Sőt, sokszor el sem kezdődik, hanem az elkövetőt gyorsan áthelyezik, miközben megígértetik vele a vezeklést, és megesketik, hogy többé nem csinál hasonlót – amely ígéretet viszont a nyilvánosságra került esetek fényében gyakran megszegnek.

Ráadásul, ha ki is közösítik, a pap a bűnbocsánat értelmében bármikor visszatérhet hivatásába, ha „komolyan megígéri” hogy nem csinálja meg újra – legalábbis az 1347. kánon szerint. A botrány hatására eddig egyetlen érdemi változás lehetősége hangzott el: a jelenleg tízéves elévülési idővel járó megrontás bűnét visszahelyeznék az „elévülhetetlen” bűnök közé – 2001-ben ugyanis kivették onnan. Kiskorú esetében a tíz év ma akkor kezd el ketyegni, amikor az áldozat betöltötte a 18-at.

Igaz, Írországban az egyház apostoli vizitációt – az egyik legátfogóbb és legkomolyabb egyházi vizsgálatot rendelt el – de ennek még következményei nincsenek. Németországban viszont nem az egyház, hanem a kormány állított fel egy különleges csoportot az esetek felgöngyölítésére.

Végül meghajlik-e a fa?

Maga Charles Scicluna, a Vatikán zaklatási ügyekben eljáró tisztviselőjének adatai szerint 2001-től 2010-ig mindössze 3000 panasz érte a papokat cölibátus-sértés ügyében: ezeknek 60 százaléka homoszexualitással, 30 százaléka heteroszexualitással hozható összefüggésbe, és csak 10 százalékukra vetíthető a pedofília gyanúja. Ugyanakkor az elmúlt tíz év alatt – csupán a sajtó nagyobb vihart keltő adatainak összeollózása alapján – ennél jóval több pedofil visszaélés történt az egyház berkein belül.

Az is hatalmas botrányt okozott, hogy a papok – gyakran magasrangú egyházi vezetők segítségével – általában mindent megtettek azért, hogy a botrány visszhangjai a „megszentelt falakon belül” maradjanak: fenyegetés, lefizetés, erőszak, esetleg a pokol víziójának ígérete. Eme esetek csak még tovább rombolták az egyház erkölcsre, hitre és őszinteségre épülő tekintélyét: egy friss felmérés szerint a németek mindössze 17 százaléka bízik az egyházban, 24 százaléka pedig a pápában – az év elején ezen számok értéke még 29 és 38 volt.

Több szervezet, neves pap és egyházi méltóság is küzd a cölibátus eltörléséért – köztük Emmanuel Milingo zambiai érsek, akit azért zártak ki nemrég, mert nős férfiakat szentelt pappá (de közéjük tartozik Cristopher Schönborn bécsi érsek, és a Mi vagyunk az egyház nevű csoport is). Ezen szervezetek és személyek eddig csendben, ma már egyre hangosabban hangoztatott érve, hogy az olyan egyházakban jóval kevesebb ilyen visszaélés történik, ahol nincs megtiltva a nőtlenség, és a szexuális vágyak normális kiélése.

Persze vannak olyanok is, akik ezt nyíltan cáfolják: Giuseppe Versaldi, a Pápai Gergely Egyetem nyugalmazott kánonjogász- és pszichológiaprofesszora szerint „a laikusoknál és a házasoknál elterjedtebb a kiskorúak szexuális bántalmazása, mint nőtlen papoknál”. A kérdés az, hogy a professzor milyen adatokkal dolgozott – vetették fel többen válaszként.

Annyi biztosan látszik, hogy az egyre dagadó botrány alapjában kezdi megtörni a katolikus egyházba vetett bizalmat – legfőképp Európában, ahol a vallásosság aránya amúgy is csökken. Így az egyháznak – ha meg akarja állítani a folyamatot – valami nagyot, vagy legalábbis hangosat kell lépnie.