A nap kritikája: A templom nem színház
Szokták mondani, hogy a színház templom. Olykor, egy-egy előadás esetében ez igaz is lehet. De hogy a templom milyen színháznak, azt most a Pécsi Bazilikában tapasztalhattuk meg, ahol szombat este T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című verses drámáját játszották el a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a Debreceni Csokonai Színház és a Pécsi Harmadik Színház közös vállalkozásában, Vidnyánszky Attila rendezésében, a Pécsi Egyházmegye millenniumi ünnepségsorozata keretében. Forrás: NOL / Zappe László
Nem kétséges, azok jártak jobban, akik a Duna TV-t választották, amely időben elcsúsztatva közvetítette az előadást. Ők láthatták és hallhatták a produkciót. A helyszínen ez csaknem lehetetlen volt. Pedig a darabnak látszólag eszményi játszóhelye lenne a székesegyház – az előadás korábbi változatát is többször játszották különböző templomokban. Ám ezúttal a személyes térélményért drágán kellett fizetni. A padokból látni keveset lehetett, hallani annál többet. Főképp visszhangot. Zengett-zúgott minden, a hangok áradatából csak olykor bukkant föl egy-egy szó, néha félmondat. Ezekből a töredékekből már a mondatok értelme sem volt kivehető, a gondolatokról, a történetről, a cselekményről nem is beszélve. Utoljára gyerekkoromban éreztem magam így templomban, amikor még latinul miséztek.
Ráadásul a zengetés, a visszhangosítás szándékos is lehetett, ha nem a technika ördöge vette be magát a templomba, hiszen az érsek prédikációja például csaknem követhető volt, amikor meg a lovagok a gyilkosság után megmagyarázták, miért ölték meg az érseket, szinte minden szavuk tisztán, érthetően hangzott. Csak értelmük veszett el, miután addig elsikkadt az a csöppet sem egyszerű gondolati ív, érvek és ellenérvek csatája, komplikált spirituális, morális, egyházi és politikai kérdések taglalása, amelyet e pragmatikus, reálpolitikai, valójában a XX. századból visszabeszélő mentegetőzések lezárnak, vagy éppen nagyon is nyitva hagynak.
Más jelek is arra utaltak, hogy a rendezőt jobban izgatta a gondolatoknál az érzelmi tartalom, amelyet főképp mozgással, elsősorban a canterburyi asszonyok karának látványos hajlongásával, forgolódásával, futásaival, ugrálásaival, osonásaival és settenkedéseivel fogalmazott meg. A darab precíz arányait, szimmetriáit, megfeleléseit szorgalmasan megbontotta, eltüntette, beiktatott viszont egy szép népi betlehemes játékot, mivel a történet karácsonykor játszódik. Ilyesmikkel szokták fogyaszthatóvá tenni a gondolatilag túl súlyos szövegeket, mígnem a darab egészen elfogy. Arra gondoltam, talán okosabb lett volna tisztán mozgás- vagy fizikai színházi verzióban színre hozni Becket Tamás mártíriumának történetét.
Ám utóbb felvételről megnéztem a televíziós közvetítést is. Egy egészen más előadást láttam és hallottam – a tévések talán elűzték az ördögöt. Kiderült, hogy a színészek gyönyörűen, tisztán beszéltek, átgondoltan, világosan alakítottak, Trill Zsolt kevés, de annál kifejezőbb mimikával, nagy erővel fogalmazta meg az érsek gondolkodásmódját, szellemiségét, Szűcs Nelli a karból kiválva ragyogó fájdalommal beszélte el a magukra maradt, védtelen kisemberek sorsát. Szöveg és látvány, gondolat és érzelem, szakrális és profán értelmezés összességében szép egyensúlyban szólt. Felteszem, ilyesmi volt az eredeti szándék is. De akkor meg nem fejthetem, miért nem legalább valami hasonló szólalt meg a helyszínen is. Hacsak nem azért, mert a templom mégsem igazán színház.
