A megtisztulás fürdőjében – Pap Vera: „Minden nő cipeli a maga sorsát”

– Milyen nőalakok találkoznak a Mikvében?

– Én vagyok ennek a fürdőnek a felügyelője. Itt kerülnek szóba azok az események, amelyek megtörténnek az azonos havi ciklusú nőkkel. Nyolc teljesen különböző nőalakról van szó. Shoshana, akit én alakítok, nagyon erőteljesen ragaszkodik az előírásokhoz, a rabbi utasításaihoz. Az ortodox zsidó közösségben az élet rendje, hogy a nőknek nagyon keményen be kell tartani az előírásokat. Olvastam egyszer valahol, hogy tulajdonképpen a mikve még fontosabb dolog, mint a zsinagóga. Csak úgy léphetnek be ide a nők, hogy előtte mindent lemosnak magukról. Tisztelni az Istent bárhol, akár otthon is lehet, de megmerítkezni csak természetes, szent vízben lehet a mikvében. A nők alámerülnek, utána elmondanak egy áldást. Ha vannak még további kívánalmaik Isten felé, minden egyes kívánságnál újra megmerítkeznek, majd áldást mondanak. Mindezt a mikve felügyelő jelenlétében kell megtenni. Jönnek különböző sorsú nők. Az egyik egy hatgyerekes családanya, aki jól él a férjével annak ellenére, hogy szegények, a másiknak politikus a férje, a harmadik most kezdte el gyakorolni az ortodox vallását. Maga a szerző, Hadar Galron is egy ilyen közösségből került ki, majd színésznő lett, Angliában színművészetit végzett, utána kezdett írni.

– Mélyen beleástad magad ebbe a világba?

– Igen, mert mi nagyon keveset tudunk az ortodox zsidó kultúráról, mint ahogy a nem ortodox, neológ kultúráról is. Én például katolikus vagyok, kénytelen voltam utána olvasni és barátoktól is tanácsokat kérni. Az egész színdarab ebből a kötött világból való kitörésről szól.

– Shoshanáról mi árulható el?

– Nem árulhatok el róla sokat, mert ez lesz a meglepetés. Minden nő cipeli a maga sorsát, paradox módon fogalmazva a keresztjét, ami szép lassan kiderül az előadás során. Shoshana mindenről hall, mindent tud, de ami ellenkezik az előírásokkal, arról nem hajlandó tudomást venni.

– Az életét is ilyen szigorú rend szerint éli?

– Keményen él, csak aztán kiderül róla is egy bizonyos dolog.

– Neked Pap Veraként milyen a kapcsolatod a rituálékkal?

– Különösebben nincsen kapcsolatom velük. Nem járok templomba, nem gyakorolom a vallást, de azért nekem is megvan a magam hite.

– A nehéz, megszenvedett női sorsok végigkísérik a pályafutásodat.

– Igen, azt hiszem Shoshana is ilyen. Aztán jön egy liberális, haladó gondolkodású, nála sokkal fiatalabb nő – Eszenyi Enikő alakítja –, aki ha úgy tetszik, meg akarja változtatni a szokásokat. Ő indítja el ezt a tulajdonképpeni forradalmat a nyolc nő körében. Kezdetben nehezen fogadják el.

– A színészetben azt szereted, hogy ki tudod játszani a lelkedet. Idestova harmincegy év hűség fűz a Vígszínházhoz. Ez azt jelenti, hogy itt folyamatosan alkalmad nyílik rá?

– Nekem is volt olyan korszakom, amikor úgy gondoltam, hogy nem kapok megfelelő feladatokat. Ezt leszámítva, elég sűrűn értek szerepek, amelyekben kijátszhattam magam. Kezdetben naiva alkatom volt. A váltás abból a szempontból volt nehéz, hogy amíg nem kaptam olyan szerepet, amiben be tudtam bizonyítani, hogy van humorom, nehéz volt az életem. Hiszen mindenki azt gondolta, hogy naivának már öreg vagyok, öregnek meg túl fiatal. Igaz, olyan darabokban, mint Az üvegcipő vagy a Farsang, már elég korán megmutathattam a humoros, groteszk oldalamat is.

– Még főiskolásként valósággal berobbantál a moziba az Angi Verával. Ehhez képest a film elég mostohán bánt veled.

– Borzasztó sok tévéjátékban is szerepeltem egy időben. Az én generációm még ahhoz szokott, hogy a tehetsége alapján hívják. Van bennem egy belső szemérem, ami megakadályozza, hogy kínáljam magam, castingokra járjak, ahogy az ma szokás. Horvai István és Kapás Dezső osztályában végeztem, a tanáraimtól azt tanultam, hogy bármit csinálok, a minőség a legfontosabb. Hogy soha ne adjak ki a kezemből olyan munkát, amiért nem dolgoztam meg maximálisan. Szóval abban nevelkedtem, hogy a tehetség határozza meg a minőséget, ami manapság sajnos nem így van. Én színházi színésznő vagyok, gyakran hívnak előadóestekre, énekes fellépésekre is. Bizonyára meg tudnám csinálni, mégsem tartom magam előadóművésznek.

– Szerinted van-e valamilyen titka a vígszínházi stílusnak?

– Többnyire pejoratív értelemben szokták ezt felemlegetni. Mi valahol univerzális színházat csinálunk, ami magában foglalja az ország legnagyobb, ezeregyszáz férőhelyes nézőterét a Vígben, a hatszáz férőhelyes Pesti Színházat és a Házi Színpadot, ahol hatvanan férnek el.

– A modernséged, a kortalanságod okán alternatív színházak nem keresnek meg?

– Inkább ők jönnek mostanában hozzánk. Egy időben sokat vendégszerepeltem országszerte, Egerben, a Nemzetiben, a Játékszínben. Nemrégiben Szőcs Artur vizsgarendezésében, a Rakott szeszben játszottam, és hamarosan a Vígszínház Period című előadásában dolgozunk együtt.

– Mikve-hasonlattal élve, mi jelenti számodra a testi-lelki feltöltődést, megtisztulást?

– A játék, a próbák, az előadások. Hogy különböző emberek sorsába bújhatok.