A Lost üzenete lehet akár keresztényi is
Amerikában és több más országban már május végén befejeződött minden idők legdrágább tévésorozata, a Lost, ám a finálé kapcsán azóta is jelennek meg elemzések. Még a legateistább írók sem tudják függetleníteni magukat a történet keresztény értelmezésének lehetőségétől. Mivel azonban nálunk még nem vetítették az utolsó részt, felhívom a kedves olvasó figyelmét a spoilerveszélyre. Forrás: Magyar Hírlap / Jancsó Orsolya
Abban minden kritikus egyetért, hogy kétféle Lost-rajongó létezik: az egyik, aki a titokzatos történetvezetést, a másik, aki a szereplőket kedveli. Az előbbiek megoldást vártak volna minden kérdésükre, és nekik csalódniuk kellett, mivel a finálé a szereplőkre koncentrált. Ezzel nem is lett volna baj, ha a készítők nem akkor jelentik ki, hogy az Eltűntek karakterdráma, amikor túllőttek saját céljukon, és annyi rejtélyt passzíroztak a sorozatba, amennyit valóban nem lehetett mind megválaszolni. Például a második széria egyes részeiben annyi titokkal ismerkedhettünk meg, mint az első sorozatban összesen. Így sodródott a Lost egyre inkább a misztikumtól a transzcendencia felé. Ez azonban utóbbi olvasatában kielégítő befejezést kapott. Michael Deacon, a Telegraph kritikusa így fogalmazott: „Nem volt teljesen világos. Nem volt teljesen logikus. De teljesen lenyűgözött.” Méghozzá azért, mert megmutatta, „mi a legalapvetőbb az életben, hogyan kell értelmezni az élet értékét és a megmentés képességét” – írja Mar Velasco és Pablo Gines a La Razon hasábjain.
Ha valóban vallásosan fogjuk fel a hatodik évadot, a szezon újdonsága, a flashsideways is értelmet nyer. Nem egyszerűen alternatív világ lesz, amelyet az ötödik évad katartikus robbanása után a szereplők teremtenek meg, és vázolják fel saját maguk többnyire pozitív változatát, hanem egyfajta purgatórium, ahol megszabadulhatnak a múlt terheitől. Mindezt felismerve pedig továbbléphetnek a fénybe, a menny alteregójába. Így még az is érthető, hogy Jack áldozata után a megmenekültek miért lesznek hirtelen ugyanúgy halottak, mint Jack maga: valamikor később haltak meg. És hogy miért nem gyűlt össze minden szereplő a templomban? Néhányaknak (például: Ben, Ana Lucia) még akad elintéznivalójuk, még nem érdemlik meg a fényt. Velasco és Gines arra is felhívja a figyelmet, hogy a Lost megmutatja, „az élet kritikus pillanataiban a hit embere mindig felülkerekedik az ész emberén”. A lezárás kulcseleme az önfeláldozás. „Jack korábban sosem hitt a sziget különlegességében, ám amikor rájön igazi értékére, a többiek megmeneküléséért saját életét áldozza fel.” Több kritikus határozottan tiltakozik, hogy Shepard figurája egyfajta jézusi átirat lenne, de az önfeláldozás tanításának fontosságát ők is elismerik. Hasonlóan fontos a megbocsátás is. Legmarkánsabban Locke és Ben párbeszédében jelenik meg, de az utolsó, összes szereplős nagyjelenetnek is az a lényege, hogy akkor szabadulhatnak a purgatóriumból, ha összeölelkeznek, és megbocsátanak egymásnak. Ezt az újabb keresztényi momentumot jellemezte a Chicago Tribune tisztelgésként és a karakterek érzelemdús elbocsátásaként.
A Lost-finálé tehát nem egy Poirot-szerű lezárás. A rajongók többsége nem ezt várta. Ugyanakkor érzelemgazdag, és olyan mélyebb tanítással rendelkezik – vagy legalábbis megfelelő megvilágításban rendelkezhet –, amely nem üt el az Eltűntek mitológiájától, de sajátos tartalommal tölti meg azt, és határozottan kiemeli a futó sorozatok közül.
