A kozmosz bölcsésze – Einstein utóda hadilábon áll a Teremtővel

Stephen Hawking tolószékben él, beszédét géphang közvetíti a külvilág számára. Az ifjúkorában kezdődő súlyosbodó izomsorvadás elvileg két-három év alatt végzett volna vele, de ő nemcsak sokszorosan túlélte a diagnózist, hanem belevetette magát a tudományos életbe, és kozmikus kérdésekkel kezdett foglalkozni. A nem tudós közvélemény egyfajta „roboprof"-ként ismeri, aki fokozódó fizikai erőtlensége és az egyre több műszeres segédeszköz ellenére továbbra is briliáns elmével rendelkezik, és a mindenség legnagyobb kérdéseit piszkálgatja, időnként pedig filmekben játssza el saját közismert alakját. Úgy tűnik, Hawkingra egyfajta bölcs prófétaként tekint a világ, aki nagyon bonyolult témákat képes érthetően megfogalmazni, sőt merészen új elméletekkel is rendre előjön, ahogyan Einstein is tette a múlt század elején. Legutóbb például az internetet egyenesen az emberi faj evolúciójának részeként értelmezte, az elme afféle „külső csatolmányaként". Tény, hogy Hawking a két nagy tudományos fundamentum, a relativitáselmélet és a kvantumfizika egyesítésén dolgozik. Nem kisebb célból, minthogy így megfejtse a Világegyetem keletkezését és jelenlegi szerkezetét - mellesleg a rejtélyes fekete lyukak természetét.

A tudós 1942 januárjában született Oxfordban, éppen Galilei halálának 300. évfordulóján. Hawking időnként utal erre, valamiképp Galilei szellemi örökösének is tartva magát. Apja, ké­sőbbi szellemi mentora a legjobb oktatás felé terelte, így a St. Albans-i magániskola pezsgő szellemi légköre Hawkingot is beszippantotta. Kifejezetten inspirálta, hogy igen magas a követelményi szint, egymással versengő baráti körével kalandként élte meg a tanulmányi erőpróbákat, olyannyira, hogy családja egyéves külföldi útjáról is inkább lemaradt, hogy folytathassa tanulmányait.

Bár vézna, aprócska fiú volt, „beszélőkéje" lenyűgözte környezetét. Mondhatni már ekkor különcnek számított, de nemcsak ő, hiszen tipikus bogaras értelmiséginek tartották egész családját is, akik nem sokat adnak tárgyi környezetükre (jó ideig egy londoni taxi szolgált a család autójaként), gondolataik, szellemi életük színvonalára viszont annál többet. Hawkingot tehát megértő családi háttér vette körül, viszont apja sokszor hónapokra elutazott mint trópusi betegségek kutatóorvosa. E „távapaság" sokak szerint máig érezteti a tudós természetében magát. Mindenesetre az oxfordi egyetemet tizenhét évesen már mentális zavarok (depresszió, magányérzet stb.) kíséretében kezdte el. Talán unta az egyetemet, elkezdett inni is, de nyilvánvaló képességei és új meglátásai (pl. az asztrofizikában) miatt PhD-ösztöndíjat kapott Cambridge-ben, ahol újra elővették a lelki zavarok, egyidejűleg jelentkeztek fizikai betegségének első tünetei is.

A pontos diagnózist megértve Hawking Wagner zenéjébe merülve italosüveggel zárkózott be egy lesötétített szobába. Mély depressziójából ezután két nagy változás hozta ki: megismerkedett későbbi feleségével, és „kezdte megérteni" Einstein relativitáselméletét. Más szemmel nézett saját életére betegsége miatt is, ami feszesebbé tette napjait, és a korábbiaknál sokkal inkább a fontos, tehetségét megmozgató célokra koncentrált: „Azt hiszem, most boldogabb vagyok, mint betegségem előtt. Azelőtt céltalan volt az életem, sokat ittam. Mikor valaki elvárásai a nullára redukálódnak, mindent képes értékelni, ami megadatik neki."

Fő kutatási témája ekkor már a Világegyetem keletkezése és jelenlegi felépítése. Ahogy csökkentek a külvilágban való mozgás, majd a természetes kapcsolatok lehetőségei (idővel teljesen megbénult, és beszédkészségét is elvesztette), úgy teljesedett ki tudományos előrehaladása. E fordított összefüggés a leszűkülő fizikum és a kitáguló elme közt nem ritka nagy alkotóknál, akik tudják, hogy napjaik meg vannak számlálva, de azt is, hogy bőven van még közölnivaló a tarsolyukban. Sőt - egy pszichológiai kutatás szerint - a haldokló ember a lassan elvesző tárgyi világ helyett hajlamos „újat alkotni" fantáziájában, merész felfedezésekre jut vagy katartikus erejű művet alkot. Hawkingot ez a lelki folyamat a fekete lyukak mind intenzívebb tanulmányozása felé vezette. E terület egyértelműen az elméleti fizika egy ága: képletek, levezetések, egyenletek összessége, mely a kísérleti eredmények értelmezéséről és azokból levonható következtetésekről szól. Kevés eszköz kell hozzá, annál nagyobb kreatív „merevlemez" a kutatói agyban. Nos, éppen ez az, ami Hawking leépülő testének, de mind sziporkázóbb elméjének megfelelt. Egyik emlékezetes intuitív pillanatában például, közvetlenül második gyermeke megszületése után, me­rő­ben eredeti összefüggések villannak be neki a fekete lyukakban valószínű­síthető nukleáris folyamatok magyarázatára - az akkoriban nevetségesnek tűnő elméletet ma általánosan elfogadják. Teljesítményét elismerve igen korán, harminckét évesen avatták a Royal Society (az angol tudományos akadémia) tagjává. Ez alkalommal volt képes utoljára leírni a nevét.

Eközben egyre inkább ismert tudóssá kezdett válni, nemcsak Angliában, hanem világszerte, ami nyilvános fellépéseinek, megszólalásainak, népszerűsítő könyveinek és gyógyíthatatlan betegségével való kitartó küzdelmének köszönhető. Sok ember gondolja róla, hogy ő „Einstein utóda", a ma élő legnagyobb természettudós. „Noha valóban fontos és alapvető eredményei vannak a fekete lyukak kutatása területén (ezen objektumok általa leírt sugárzását még életében róla nevezték el Hawking-sugárzásnak), hozzá hasonló nagyságú szakmai tekintélyből azért még jó pár van rajta kívül is" - vélekedik Patkós András, az ELTE Természettudományi Kara Atomfizikai Tanszékének vezetője. Több, az élet nagy kérdéseit is érintő, laikusok számára írt könyve jelent meg, melyekben a hétköznapi ember számára is érthető módon beszél olyan bonyolult, nehezen megfogható elméletekről, mint a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika. Ezek közül a legismertebb Az idő rövid története című, mely 1988-as megjelenése óta világszerte öt kiadást ért meg - eddig. E könyvből egyértelműen kiviláglik az a nézete, hogy kell lennie egy minden alapvető fizikai törvényt egyesítő „mindenség elméletének", amely egyetlen egyenletben egyesíti a fundamentális kölcsönhatásokat. Érdekes módon sok fizikus gondolkodik hasonlóan, annak ellenére, hogy ennek lehetőségét egy matematikai tétel - Gödel tétele - elméletileg kizárja. Meglepő módon sokszor emlegeti Istent ebben a művében is: a nagy kérdések kutatása ugyanis egy idő után óhatatlanul érinti Isten létezésének kérdését - ahogy ezt Newton és Einstein sem kerülte ki.

Hawking véleménye a Teremtővel kapcsolatosan fokozatosan változott élete során. Soha sem riadt vissza azonban e kérdés tárgyalásától. Kezdetben óvatosan fogalmazott: „Nehéz a Világegyetem kezdetéről beszélni Isten koncepciójának említése nélkül. Munkám az Univerzum eredetéről a tudomány és a vallás határán van, de én megpróbálok a határ tudományos oldalán maradni. Lehetséges, hogy Isten oly módon cselekszik, hogy cselekedetei nem magyarázhatók tudományos törvényekkel." Később egyre kategorikusabban zárta ki a Teremtő létezésének lehetőségét, s ez a házasságába is került. Hívő felesége hatalmas erőfeszítéseket tett az ő ápolása és három gyermekük nevelése terén. Idővel azonban aggódva látta, hogy férje úgy ront be a legtöbb ember számára érzékeny területre a matematikai bizonyítások és levezetések minden mást kizáró „terrorjával", hogy közben neki, mint házastársnak jószerivel egyetlen szerepe maradt: „azt mondani neki, hogy ő nem Isten..." Hawking ekkor már „ősrobbanás-hitén" is túl volt (ez a kezdőpontban még megengedi a Teremtő létét): a téridő végtelen, de mégsem korlátlan zárt rendszereként gondolkodik a világról, amely a három dimenziós világban levő két dimenziós gömbfelülethez hasonlítható. Végül kimondottan világnézeti okok miatt elváltak, Hawking pedig egyik ápolónőjében talált új társra, aki  - vélhetően - már feltétel nélkül tiszteli. Az utóbbi években igazodott azon természettudósok sorába, akik úgy gondolkodnak Istenről, mint aki - ha egyáltalán létezik - kénytelen a természeti törvényeknek engedelmeskedni, tehát nem ő alkotta azokat. Emiatt teszi fel többek között azt a kérdést is, hogy ha végre egyszer sikerül megmagyarázni a világ eredetét, „hol marad hely a Teremtő számára?"