A kőbárány oltalmában – A lelkipásztor, aki a legjobb védőszárnyak alá került

Köztük a korelnök Biacsi József. Már őszülő férfi, de mert fiatal maradt, mindenki csak Józsi atyának hívja. „Az egyszerűség, a keresetlenség, a közvetlenség ritka erény, és ez benne megvan. Ezért is könnyen szót ért mindenkivel, a hétköznapi emberekkel. De számos értelmiségi, tudós koponya is szívesen keresi a társaságát” – jellemzi őt elöljárója, Mádi György kanonok, dorozsmai plébános.

Józsi atya a legjobb helyre került: Kiskundorozsma bár jó ideje Szeged része, de ma is inkább falu. És Józsi atya egy másik szegedi peremfaluban, Tápén nőtt föl, szülei ott nevelték erős hitben, ott készült a végleges elkötelezettségre. De hosszú volt idáig az út: a kőművesmesterségtől vezetett a krisztusi szolgálatig. Negyedszázadon át épített házakat, aztán a dereka föladta. És a beteg ember új hivatásra lelt – betegeket, elesetteket kezdett gyámolítani. Önkéntes egyházi segítőként szolgált és tanult – az egykori álom vezette. Mert huszonöt éves korában, álmában kapott jelet. „Akkor szembesültem a tudattal: édesanyám felajánlott a jóistennek. Aztán jóval később, egy bérmáláson, a felsővárosi templomban éreztem meg, hogy az Úr hív a szolgálatra.” Galgóczi atyának elmondta ezt, aki a megyés püspökhöz irányította a fiatalembert. Udvardy József, látván az elhivatottságot, a kispapok közé vette, a teológiára irányította. Négy év tanulás után kis kitérő jött, a kapucinus rendbe lépett. Később visszatért az egyházmegyébe, és hét év diakónusi szolgálat után áldozópap lett. Ma káplán Dorozsmán. „Jó védőszárnyak alá került – mondja az egyetem filozófia-oktatója –, a plébános, Mádi kanonok nagy tudású ember, és negyedszázada itt él közöttünk.”

Mádi György az ötvenes években végezte a teológiát. 1959-ben szentelték – titokban. Évekig csak harangozó és sekrestyés lehetett Újszászon. Aztán 1963-tól már legális papi szolgálat következett, Monor, Kartal, Isaszeg, Móricgát és Tiszaföldvár-Homok voltak az életismeret-állomások. És huszonhat éve a dorozsmai Keresztelő Szent János-templomban – az ősi jelkép, a kőbárány oltalmában… Püspöki tanácsos, a püspöki bíróság tagja, esperes, kanonok – az életút címmel-ranggal jelzett stációi, de azt mondja, nem ez a fontos, hanem a mindennapi szolgálat. „Aranymisés jelmondatom volt: Hűséges az Isten. Tőle kapjuk az erőt, én is. Minden Urunkon múlik. Meg persze az én határaimon is…”

György atya, akinek képessége határait az Úr szerencsésen kiterjesztette, mesél a város-faluról. „Az ősbirtokos Durusma család alapított itt bencés monostort. Fájdalom, a tatárjárás elpusztította. 1300 körül újra benépesült. 1478-ban már kőből épült temploma volt. De jött a török, és mindent lerombolt.” A 18. század elején a falu ismét benépesül. Kezdetben a szegedi ferencesek látják el a lelki gondozást, 1725-ben önálló plébánia alakul. Mai templomát 1793-ban kezdik építeni. A falu 1903-ig Dorosma, attól fogva Kiskundorozsma néven szerepel. 1973-ban Szegedhez csatolják. A plébánia 1993-ig a Váci Egyházmegyéhez, azóta a Szeged-csanádi Egyházmegyéhez tartozik.

„Titok, ki hogy tér a papi hivatás útjára, az isteni jelzést meghallani, az a fontos” – mondja György atya, utalva káplánja példájára. Biacsi József folytatja a gondolatot. „Péter aposto­lék halászok voltak, és sorolhatnánk a példát, kit a daráló mellől, kit a kocsmából hív el az Úr. A kocsmát persze nem kell szó szerint érteni. Egy csoporttársam vendéglátós zenész volt, és ma kiváló pap.” Józsi atya is kijárta az élet iskoláját, mielőtt a teológiára került. Ott, ahogy fogalmaz, alaposan „megtalpalják” az embert: fölkészítik a szolgálatra. A nehézségekre. Mert abból van több. Ő maga is szegénygondozással, börtönpasztorációval, hajléktalanok istápolásával töltött sok évet. És hálás a sorsnak – mert ezek a tapasztalatok erősítették benne a teljes elkötelezettséget. Tavaly júniusban egy internetes portál a hónap emberének választotta. Jó érzés, mondja, ha az embert szeretik. De a legjobb az, ha adni tudunk. Ebben az örömben újul meg naponta az ember.

Másfél évszázad után adott papot az egyháznak a szülőfalu, Tápé. Józsi atya kilométerekkel odébb, de hasonlóknak szenteli a napjait. Már amikor egészsége engedi. Fölszentelt papként is, az első karácsonyát várva – meséli –, imádkozott, hogy a betegágyából fel tudjon kelni, hogy megtartsa az első éjféli miséjét. A fohász hatott. Mint mindig, egész életében.

*****

Az Agnus Dei hazatért

Évszázadokig folyt a harc egy kődíszért. Perre is ment érte Szeged és Dorozsma. A tavalyi Szent István-nap óta viszont már mindkettő birtokolja a legendás-kultikus kőbárányt – még ha Dorozsmán csak a másolatát láthatni is. A török hódoltság korába kell visszamennünk: a dorozsmai templom akkori elpusztítása után a köveket a szegedi vár megerősítésére használták, annak falába építették. A szépséges Agnus Dei-relief is erre a sorsra jutott. Zádory Károly főjegyző 1885-ben kelt levelében Szeged törvényhatóságát kérte: „…azon kőbárányt, amely a szegedi vár nyugati falába volt beillesztve s amely a mohácsi vész után a törökök által teljesen elpusztított Dorozsma templomának díszítéséül szolgált, adományozza Dorozsmának, mert Dorozsma nagyfaluról, amely már a legelső magyar királyok idejében létezett, semmi sem maradt, csak ez az emlékkő, amely mások előtt történelmi beccsel úgy sem bír, Dorozsmára nézve pedig ereklye.” Nos, a becses ereklye – az itt fellelt szobrok közül ez a legrégebbi, a 12. századból való – 1931-ben a felújított Dömötör-toronyba került, az „élet kapuja” dísze lett. Ám a dorozsmaiak sosem nyugodtak bele elvesztésébe. Tavaly aztán megvalósult a hírneves pap-helytörténész, Sztriha Kálmán kanonok 1937-es jóslata: „Akár dorozsmai volt a kőbárány, akár nem, Szeged és Dorozsma közé többé éket verni nem fog, hanem emlékeztetni fog arra, hogy összefogásból kell kisarjadjon a szebb magyar jövendő.” Ami az összefogást illeti: a település ma Szeged része, de az egykori önállóságának jelképévé vált kőemlék, ha nem is eredeti formájában, visszatért. Hiteles másolata a templomkert falába került.