A bűn hármas gyökere – Interjú Donáth Lászlóval

Létrehozás: 2010. március 28., 14:10 Legutolsó módosítás: 2010. március 28., 14:11

Szerencsém volt ismerni a Horthy-, Rákosi és Kádár-rendszerben egyaránt bebörtönzött politikus Donáth Ferencet és a nyugdíjas korában evangélikus teológiát végző, kiváló újságíró feleségét, Bozóky Évát, írhattam is róluk. Sajnálom, hogy e két kiváló ember egyik fiával, Donáth László evangélikus lelkésszel csak most ültem le beszélgetni a hitről, a vagyonról, a világról. Forrás: Népszabadság / Pünkösti Árpád

– Nemrég előkerült az egyházi földbirtokok ügye. A volt egyházi vagyon visszaadásáról szóló 1991-es törvény időről időre szikrákat vet. Vajon a vallásos neveltetésű Antall József miért nem tartotta szükségesnek a konzultációt az érintettekkel?

– Az egyházak az utóbbi százötven évben is újra és újra rákényszerültek, hogy meghatározzák önmagukat. A katolikus egyház magyar nyelven a rendszerváltozásig nem tette közkinccsé az 1965-ben lezárult második vatikáni zsinat konstitúcióit. Remélte, hogy tudatlanságban tartva sajátjait, megőrizheti az illúzióját annak, ami már régesrégen sehol nincs. A bizarr avíttságot erkölcsi értéknek tételezték.

Ennek az egyháznak a rendszerváltáskor alig akadt politikailag, erkölcsileg nem kompromittálódott vezetője. Antall József pontosan tudta, hogy e megtört hitű és tartású egyházi politikusokkal nincs miről tárgyalni. Sem politikai múltjukkal, sem teológiai felfogásukkal, sem erkölcsi értékrendjükkel nem értett egyet!

– Rossz a törvény?

– A valóság rossz. Az Úristenre is lehet azt mondani, hogy rossz, mert rászakasztotta erre a szerencsétlen magyar világra a friss levegőt, a demokráciát, a szabad gondolkodást, a jogegyenlőséget, valamint a kapitalizmust. Ez a valóság, az összes többi nyekergés. Most, majdnem húsz évvel később mondható, hogy a törvény nem adott jó megoldást. Ha ez az állam köztársaság, az államot az egyháztól elválasztott valóságnak kell tekintenünk. Annak az elképzelésnek, amelyet Magyarországon a kádárizmus konzervált – mint Lenin tetemét a balzsam –, vége. Nincs tovább balzsamozás! A törvény születésekor még nem voltam képviselő, és gyakorta törtem azon a fejemet, hogyan lehetne az evangélikus egyházat elmozdítani attól a sekélyes és terméketlen több évtizedes gyakorlattól, amelyben az egyházak spirituális hazafias népfrontba tömörítve léteztek. Bauer Tamást, Mécs Imrét is elvittem egyházam vezetőihez, hogy lássák, a liberális is ember, lehet vele tárgyalni. Akkor az evangélikus vezetés ugyanolyan volt, mint a katolikus. Megzavarodtak, amikor észbe vették, hogy megszűnt a világi felsőbbség, amely utasításokat adna. Most temettük Frenkl Róbertet, az evangélikus egyház vezető világi személyiségét, az egyetlen nagyeszű embert, aki már a nyolcvanas évek elején bátran és értően küzdött egyháza belső java és szuverenitása érdekében. Nélküle nem került volna vissza – már 1989 őszén – a Fasori Evangélikus Gimnázium, s nem épült volna fel az én békásmegyeri gyülekezetem szeretetháza sem.

– A sok leromlott épületet, intézményt viszszaszerzett egyházat nem taszította a törvény a mindenkori kormány karjába?

– A törvény szerint vissza kell adni a funkciójában visszaállítható összes ingatlant, ha ez nem megy, pénzbeli kárpótlás vagy örökjáradék jár. A mai napig amondó vagyok, hogy generális egyszeri rendezés lett volna a legjobb megoldás. Feltéve, ha az egyházak úgy állapodtak volna meg az állammal, hogy ingatlanjaik visszaadása előtt vagyongazdálkodási intézményt állítanak fel.

– A központi vagyonkezelés gondolata emlékeztet az ős-Fidesz elképzelésére!

– Nem én tértem el a liberális elvektől, hanem a Fidesz hasonlott meg önmagával. Azzal, hogy úgy adtak vissza hajdani tulajdonokat, hogy a működtetéséhez, újraindításához igazában sem emberi, sem anyagi erő nincs, évszázadra bebetonozták az esélyegyenlőtlenséget; erre tevődött rá a szentszéki megállapodás, mint valami zárókő.

– Egy református püspök újból elővenné a volt egyházi földbirtokok ügyét…

–1945 és ’47 között a földosztó bizottság vezetőjeként apám számolta föl az egyházi nagybirtokot is, és én mind a mai napig helyeslem ezt. A tulajdon és az egyház semmilyen összekapcsolásával nem értek egyet. Aki a Szentírást ismeri, pontosan tudja, hogy az őstörténet szerint a bűnnek hármas gyökere van. Az első gyökér az anyagi javak. A második gyökér az érzékiség vagy általában a nemiség, és a harmadik gyökér ebből a kettőből következik: a hatalom. Ez a három les az emberre, újra és újra elragadja és tönkreteszi. Érvényes ez a közösségekre is. Ha nekem számít mindaz, amit a zsidókeresztény vallás és kultúra háromezer év óta őriz, és újra meg újra fölragyogtat, akkor azt kell mondani: hála Istennek, hogy az apám megszabadította a magyar egyházakat attól a kísértéstől, hogy újra pénzben mérjék az értéküket. A föld rabul ejt. A föld megköti az embert. És azt is tudjuk, hogy a kereszténység kezdettől fogva városi vallás volt, Jeruzsálemtől Rómán, Athénon át New Yorkig és Budapestig. Ezt el lehet népiesíteni, ettől még megmarad az urbs religiójának, ahol mások a normák. A magyar földet törvény védi a privatizációtól. Mikor az általam nagyra becsült Bogárdi-Szabó István református püspök – aki a legliberálisabb teológus Ravasz László halála óta a magyarországi reformátusok között – felvetette ezt a témát, az jutott eszembe, hogy vidéki emberként nyilván másképp gondolkodik a földről, mint én. Ha a föld az államé, akkor teljesen mindegy, hogy kinek magánosítja, magyaroknak, külföldieknek, intézménynek, netán az egyháznak. Vagy elvi kérdés, hogy a termőföld nem magánosítható és ebben az esetben mindenkit ki kell zárni a földtulajdonlásból, vagy szabad prédává kell tenni. Azé a föld, aki többet fizet, többet adózik érte, aki jobban gondozza, sőt ahogy régen szólt: azé a föld, aki megműveli. Világosan látszik, hogy nem lesz többé olyan világ Magyarországon, ahol a pap úrhatnám szolgaként – de nem az Örökkévaló úr, hanem evilági urak szolgájaként – megvalósíthat ilyen posztfeudális szisztémát. Lehet ezután sóvárogni, de végre komolyan kell venni, hogy akármilyen töredékesen, itt-ott hamis módon, de mégiscsak polgári demokrácia van, amely elvileg kizárja az ilyen szemléletet és tulajdonviszonyt.

– Tragédia az egyházi birtok?

– Ha a tulajdonviszonyt visszahozom, megteremtem a materiális alapját annak, hogy az ehhez tartozó szemlélet is előbbutóbb újratermelje önmagát. A feudalizmus csak a tulajdonosokat szolgálta, és jobbágyot csinált az emberből. Ma már senki sem gondolhatja azt, hogy bizalma horgonyát a kapitalizmusba vesse, mert az semmibe veszi őt. Végigéltük e rendszer többszöri csődjét. Az erre adott marxi válasz sem állja meg többé a helyét. Ezért van krízisben az egész világon a kapitalizmus is, meg a szociáldemokrácia is. Ilyen helyzetben az egyház ne akarjon tulajdonolni: ez tévút. Annak örüljön, hogy szolgálatához elég egy táska is. Az egyháznak a társadalomléptékű tanítás és gyógyítás, a klasszikus evangéliumi szolgálat a kötelessége, az emberi, közösségi vagy társadalmi ínség szabja meg, mit tegyen.

– A Békásmegyeri Evangélikus Szeretetház már szóba került. Ez saját példa!

– Elmondom. Egy pillanatig sem éreztem zavarban magamat, amikor közölték velem, hogy az 1991-es törvény rám nem terjed ki, bár kétségtelen, hogy 1971-ben a fővárosi tanács jóvátétel nélkül kisajátított a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközségtől négyszáznyolcvan négyzetméter földet, ahol most a hatsávos Szentendrei út megy. Ezt nyilván nem kaphatom vissza, ezért kárpótlás nem jár. 1992–93 körül kezdtem el okos emberekkel gondolkodni azon, mi tévők legyünk. Azt mondtuk, még a port is le kell verni a sarkunkról, és a hatsávos út mellől el kell menni. Felkerestem az akkor még szabad demokrata Tarlós István III. kerületi polgármestert, aki kedvesen fölajánlotta, hogy segít, de nem történt semmi. ’94-ben, frissen választott képviselőként már Demszky Gáborhoz mentem, és elmondtam neki is a dilemmámat, hogy nincs sem földem, sem pénzem, semmim, de van 250-300 lelkem, gyerekek, felnőttek, öregek, akiknek hely kell, és ez a régi villaépület, amelyet 1928-ban az egyház vásárolt, nem alkalmas sem hit-, sem köz-, sem magánéletre. Tarlós javára írom, hogy nem terhelte meg a félszeműségemet azzal, hogy földnézőbe menjek, hanem a saját stábjával két telket választott ki a békásmegyeri lakótelep határán. A folyó felőli részen Iványi Gábor barátom már tervezte a maga templomát. Elég, ha ő itt van – gondoltam, s a hegy felőli részt választottam. Demszky és Tarlós közös érdeme, hogy az egykor elvett föld közel hússzorosát kapta az egyház, azzal a kötelezettségvállalással, hogy miután megépítjük a templomot, a parókiát és a gyülekezeti házat, a nagyobb közösség javát legalább lokálisan szolgáló intézményt is létrehozunk. Mert gazda kell, aki felelős, aki számon kérhető. Így a volt egyházi javak visszaszolgáltatásáról szóló ellentmondásos törvény az én esetemben ragyogóan bevált – a hiányával. Mert ha kaptam volna valamit, lehet, soha nem kényszerít arra bennünket az Örökkévaló, hogy minden erőnket megfeszítve újat teremtsünk. Mára megépítettük a templomot, a parókiát, a gyülekezeti házat és a szeretetházat is. Csillaghegyen a padlástól a pincéig 300 négyzetméteren léteztünk, most Békáson több mint 5000 négyzetméteren. Hajlok a Prédikátor intelmére, hogy semmi új nincs a nap alatt, és nem hitegetem magamat azzal, hogy ez a harc lesz a végső. Ezért a leleményt kérem számon. Erről szól egy szép jézusi példázat az elásott talentumokról, a tehetség használatáról. Aki semmit nem kezd a talentumával, az eleve méltatlan arra, hogy megkapja azt.

– Kinek és kitől jár a talentum?

– Mindenkinek, és példám szerint részben az államtól is! De ostobaság lenne azt gondolni, hogy helyettem majd az állam elvégzi az evangelizálás és a tanítás szolgálatát. Ugyancsak értelmetlen azt hinni, hogy megigazulok az Örökkévaló színe előtt azon jó cselekedeteim révén, amelyeket állami pénzből viszek véghez. Én megmaradok lutheránusnak. Luther ezt úgy fogalmazta, hogy a törvény és az evangélium hirdetése, az egyházi szolgálat el van választva az államhatalomtól. Ezt nem a francia forradalom találta ki, hanem Martin Luther. V. Károly és a pápa ki is átkozta, mert abban voltak érdekeltek, hogy megmaradjon a függés. Luther a világi felsőbbséget, a mindenkori hatalmat Istentől adottnak vette. Az egyháznak nem az a feladata, hogy rendet teremtsen a világban, hanem az, hogy megvigasztalja a szenvedőket, fölemelje a kicsik arcát, adjon azoknak, akiknek nincsen. A rendcsinálást hagyja a tőle idegen államra.

–Mit várhatnak az egyházak egy esetleg kétharmados mandátumtöbbségű kormánytól?

– Lehetségessé válhat a Németh-kormány különlegesen liberális lelkiismereti és vallásszabadsággal foglalkozó törvényének az újratárgyalása. Az 1990/IV. törvény szerint száz emberrel bárki egyházat gründolhat. Ennek ellenére még kétszáz felekezetnél sem tartunk; és ennek a fele is blöffnek tűnik. De nekem nem ez okoz problémát, inkább az, hogy lassan kezdetét veheti egy „újfajta ellenreformáció”, amilyen még soha nem volt. Minden olyan országban, ahol a katolicizmus többségi felekezet, világi szerepre, politikai hatalomra tör. Prohászka, Mindszenty nem a semmiből támadt. Sok évszázados múltja van a huszadik század e két, kiváltképpen magyar és katolikus politikus papjának. Az igazi szándék a kórháztól az iskoláig, a szociális otthontól az árvaházig, a sajtótól a törvényhozás befolyásolásáig: visszaszerezni a katolikus egyház közjogi méltóságát. Azt, ami mindig volt, csak 1948 óta nincs.

– A vatikáni megállapodásnak milyen szerepe van ebben a sorban?

– Hibát követett el Horn Gyula az 1997-es szentszéki megállapodással. Ahogyan Kádár, ő is rosszul becsülte fel a katolikus egyház súlyát. A 208 fős MSZP-frakcióból egyedül én szavaztam nemmel a megállapodásra, mert tudtam, ettől kezdve minden lehetségessé válik, és nekem nem lesz sem elég erőm, sem tehetségem megóvni az embereket attól, hogy azon az úton menjenek, amerre a hatalom, az állam és a nagy egyházak, viszik őket. Nem véletlen, hogy később Horn megkövetett. Okos ember volt, ha későn is, meglátta, hogy hibázott. Nem védekezett, mint az önmaguk létét valamilyen szekuláris katolicizmussal jóvátenni próbáló tanácsadói.

– Vigaszkórház, egészségügy…

– Az igazi dráma most következik. Természetesen az egészségpolitika sokkal árnyaltabb dolog a kórház fölötti diszpozíciónál. Az biztos, hogy a kórházfönntartás meghalad mindenfajta egyéni hóbortot. Csak az vállalkozzék erre, akinek vagyona van. De pénzt kérni arra, hogy kórházat működtessen, abszurdnak tűnik, hiszen ez nem tartozik az egyház legsajátabb feladatai közé. A másik álság abban van, hogy az állam nem azt mondja: nincs szükség ekkora egészségügyi hálózatra, hanem azt, ha az egyház visszaköveteli, hát visszaadom neki, majd kiderül, mire megy vele. Tönkremegy bele. Ha a magyar orvosok többsége kiállt volna, mert emberi-szakmai tisztessége azt kívánja, hogy gyógyító tevékenysége az új társadalomhoz illeszkedő egészségpolitikai intézményrendszerben helyeztessék el, akkor a magyar egészségügy reformja már az Antall-kormány idején megtörtént volna. A reform nem kórház-privatizációt vagy az egészségbiztosítási rendszer átalakítását jelenti csupán, hanem azt a felelős döntést, amely nélkülözhetetlen az egész társadalom morális megújításához. Az én drága szabad demokrata barátaimnak sem szívük, sem eszük, sem politikai érzékük nem volt ahhoz, hogy ezt fölismerjék. Persze a szocialisták között sem akadt senki, aki ellenpontozni tudta volna a koalíciós partner „hamis realizmusát”; és ez ennek a pártnak a szégyene.

– Ez százéves program!

– Nem hiszem. Inkább az a kérdés, hogy lesz-e olyan – majdnem azt mondom: „Szent István-i” erélyű – államférfi, aki kijelenti: bár elődeim eltolták, én nekiállok, és belemetszek. Az üszkösödő végtagot vonszolja a test, és ugyan bele nem hal, de szenved a végtelenségig. Az egyház is, ha már belekerült e történetbe, tegyen meg mindent, hogy a kórházban ápoltak életminőségét saját spirituális eszközeivel javítsa. Legyen jelen. Őrködjék az ínségbe kerültek javán, hogy senkit ne alázzanak meg elesettségében. Ez a hivatása. Nem az, hogy az orvosoknak előírja, mit imádkozzanak műtét előtt. A szívátültetés sikere sem azon múlik, hogy a műtőben kereszt függ-e. Az Örökkévaló jelenlétének nem az egyház a feltétele. A Lélek ott fúj, ahol akar, szélnél szabadabban. Minden birtoklásban van valami önámító, csalfa és ördögi. Rabul ejti, önzővé és iriggyé torzíthatja lényünket. Az orvos lehet jó vagy nem jó, a kórház is lehet minőségi vagy csapnivaló – nem a vallás adja az intézmény vagy a benne működők javát – hanem a hivatásukba vetett remény és az emberi tisztesség. A hatalomvágy kiéléséhez tulajdon kell. Bármi, ami a maga anyagiságában tiszteletet kelthet. Lehet ez iskola és múzeum vagy akár kórház, csak ki lehessen rá tenni a szimbólumot, keresztet, kakast, rózsát vagy csillagot, és a nevet réz- vagy márványtáblán, és újfent zászlót is. Mintha Isten dicsősége, legalábbis a názáreti Jézus tanítása óta, nem vérben és mocsokban, a legnyomorultabbak orcáján ábrázolódnék. A magyar társadalom élni akarásának legfontosabb jelei azok a szekuláris, félszekuláris vagy éppen szakrális közösségek, amelyek tagjaikban növelni tudják az önbizalmat, és csökkenteni az önsajnáló, léha és gyűlölködő hajlamot, amely felebarátot ellenséggé, barátot riválissá torzít, amely valamely kisebbséget „megoldandó üggyé és kérdéssé” degradál, és valakit mindig kirekeszt, miközben nemzethalállal riogat. Aljas és gyilkos szavak és tettek nem teszik délibábbá a szabadságszeretők társadalmát. Akkor sem, ha még mindig szívekbe rejtett bizonyosság az, ami a közösség javára van. Olyan meggyőződés, amelyet ma is csak a személyes tartás és tett igazol.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben

Donát László az Mszp-s lelekész!?

Elküldte Tóth Gyula idő 2010. március 31., 18:52
Szégyen és Gyalázat! Nem hirdetheti Isten igéjét egy MSZP tag!
Szégyen az Evangélikus Egyházra nézve is, mert nem zárta ki a soraiból - Donát László nem lelkész az én szememben!!!
Tóth Gyula Veszprém

Kérés

Elküldte Horváth-Bolla Zsuzsanna idő 2010. március 31., 19:13
Tisztelt Uram!

A honlap szerkesztőjeként megkérem, hogy ilyen hangnemben ne sértegessen senkit se oldalunkon. Ha pedig valakivel kapcsolatban megjegyzést ír, legalább a nevét tessék megtanulni tisztességesen leírni: Donáth László th-val írja a nevét!

Üdvözlettel: Horváth-Bolla Zsuzsanna