„Lator Márton” – szabadszájú hitvitázók

„Süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához, szemtelen ördöghöz hasonló vagy, disznó, kurva, parázna, világ latra, genyetség, verő-ártány” – e szóözönt Alvinczi Péter kassai protestáns lelkipásztor zúdította a magyar ellenreformációban jeleskedő jezsuitára, az utóbb esztergomi bíboros érsekségig emelkedő Pázmány Péterre (jobb alsó képünkön Pázmány követőivel látható). Akivel szemben még azt a megjegyzést is megengedte magának, hogy „mint a vak eb az árkot, úgy kerüli az igazságot”.
A válasszal az utóbb a „magyar próza atyjának” mondott férfiú sem maradt adós, amikor a fent nevezett és más korabeli protestáns tanítók - a katolikus hitet, illetve az ő személyét érintő - vélekedéseit még szelídebb óráiban is „ló faránál kohlott, paraszt szidalmazásoknak”, esetleg „büdös és nyúló bornak poshatt káposzta czégére tapasztalható hamisságoknak” nevezte. Pázmány egyébiránt igen kreatívan mosta le hitbéli ellenfeleit, mint például Magyari István sárvári lutheránus prédikátorral tette, akinek teológiai szakértelmét minősítette így: „ifiú legény vagy, többet értesz az nyúlászáshoz és az pohár emelgetéséhez, hogysem az szent Atyák írásihoz...”

Annak idején még magának Pázmány Péternek is hosszasan kellett magyarázkodnia, amikor egyszer az általa másutt csak kedves Lator Mártonnak hívott Luthert az „ördög fiának” nevezte (nyitóképünkön Luther és Zwingli a pápával látható egy korabeli karikatúrán). Hosszú teológiai fejtegetésre kényszerült, amit akként foglalhatnánk össze, hogy bár az ördög nem rendelkezik a nemzéshez megfelelő testi eszközzel, de lélekben, szellemben mégiscsak ő tekinthető Luther atyjának. Pázmány egyébként protestáns ellenfeleinek hergelésére alkotta a „hitreszelő”, „hitfaragó” szavakat, és nemes egyszerűséggel „ördögistáknak” hívta a protestánsokat, miként „kálvinista böjtként” utalt egyes ellenfeleinek hedonista szokásaira.
Persze a túloldal sem volt ment az ilyesfajta vérforraló elmésségektől. Például laza erkölcseikre utalva „anyáczáknak” szólította az apácákat, és „pápista malacznak” a sovány disznót. Méliusz Juhász Péter, a magyar Kálvinnak mondott református püspök, az 1578-ban kiadott Herbarium, az első magyar füvészkönyv szerzője pedig, nyilván közfelháborodást keltve, még a katolikus szenteket sem tisztelte, amikor Assisi Szent Ferencről mint „fatalpú kuklya (csuklyás) Ferencről” írt. Ő volt az, aki hitvitázó munkáiban a pápáról mint az „ördög kamoraszékéről (árnyszékéről)” szólt, aki „francus”, azaz szifiliszes, és kijelentette, hogy „nincs helye Istennél a pápa ganéjos pepecselésének”, az apácákat pedig egyszerűen „szűz kurváknak” titulálta - olvasható Izsák Norbert a HVG 2000. június 24-én megjelent cikkében.

Káromkodni tilos

Az Istennel való perlekedés, illetve Isten teremtő erejének megkérdőjelezése és e hatalom másra, közönséges halandóra, netán pokolbéli lényre való átruházása – ami voltaképpen minden káromkodás gyökerének tekinthető – egyébként a legősibb magyar káromkodások nyersanyaga is.
Mielőtt azonban félreértés esnék, nem árt tisztázni, a köznapi beszéd – manapság igen gyakran kötőszóként használt – trágárságai és durvaságai nem azonosak a káromkodással, akkor sem, ha a felhasznált szókészletek sok esetben „fedésben” vannak.
Az ősi „adta, teremtette” szavak ma már csak nem is illetlenek, ám annál inkább azok voltak annak idején. Az „adtázó-teremtettéző” szigorúan meglakolt még a 18. század közepéig is, egészen Mária Terézia a boszorkánypereket megszüntető rendeletéig. E kifejezésekben ugyanis nem csupán a boszorkányság vádja, hanem az isteni mindenhatóság megkérdőjelezése is benne foglaltatott.
Ennek – egyes szaktekintélyek szerint – az a korabeli egyházi és jogi felfogás volt az alapja, hogy az „adtateremtettéző” szájára került „teremtményt” nem az Isten, hanem például az ördög vagy a kutya (egy állat) hozta létre: „adta.” Hogy ez milyen sokáig megtorlandó bűncselekménynek vagy legalábbis szabálysértésnek számított, azt a többek által szerkesztett Nyelvi Illemtan című kézikönyvből is tudhatjuk. Eszerint Kőszeg város tanácsa még 1711-ben is akként határozott, hogy „a szitkozódás ördögadtával, teremtettével, németül pedig a szakramentérozás büntetés alatt tilalmaztatik”. Korábban, 1595-ben Máramarossziget elöljárósága első ízben pénzbüntetést, másodszor kézi kalodát, harmadik ismétlődés esetén nyilvános megvesszőzést írt elő, ha valakit káromkodáson értek. És ezek még jól jártak. Egyes források szerint ugyanis Kézdivásárhely városatyái – különböző fokozatok után és az eset súlyosságának függvényében – végső megoldásként akár a halálra kövezést is elrendelhették.

Az eredményeket tekintve alighanem mégsem túlzás a következtetés: a szigorú büntetések sem rekesztették el a magyar ember káromkodó kedvét. A szankciók legfeljebb arra voltak jók, hogy az ilyen ügyekben lefolytatott eljárások jegyzőkönyvei az utókor számára bőséges forrásául szolgáljanak a szitok–átok-divat szüntelen változásának. Czigány László középiskolai nyelvész-tanár Káromkodások a 18–19. századi Zala megyében című könyvében is számos általa fellelt jegyzőkönyvet idézhet, amelyek közül az egyikben a vádlott, egy bizonyos „mocskos Istentelen disznó” nem átallotta szájára venni a „baszom a molnár Fejes István kutya fejű hunczfut akasztófára való teremtését” cifraságot. Vagy egy másik ügy, ahol az eljárásba vont személy azt találta mondani, hogy „ördögteremtette, mívelem én a te criminális kurva teremtésedet”. Bizony a ma embere alig hinné, hogy az egykori elkövető nem csupán a „teremtés” szó szájra vételével merítette ki az istenkáromlás vétségének tényálladékát. Még csak nem is kizárólag a „kurva” szó használatát rótta fel neki a büntetést kiszabni készülő testület. Mert mindezek mellett további súlyosbító körülményként kellett figyelembe venni a „mívelni” szót is, ami – ma választékosnak tűnő hangzása ellenére, bizony szexuális aktusra utal.

Arany János nem aranyszájú

A káromkodáskutató nyelvészek egyébként legújabban a nyelvi formák és funkciók szerint csoportosítják vizsgálódásuk tárgyát. Eszerint létezik a már említett „adta-teremtettézés” és „míveltetés”, az ehhez szorosan kapcsolódó úgynevezett „lelkeződés”. Ez utóbbira akkor került sor, ha valakinek hitét káromolták, például „disznó kódis, gánicza hitű esküttes, pápista misés” szavakkal illették.
A nyelvtörténetileg a legkésőbbi formula az úgynevezett eufemisztikus kifejezések csoportja. Ez utóbbi többnyire a felvilágosodás kori nyelvújítóknak a hatására született. Voltaképpen nem is igazi káromkodásokról van szó, inkább válaszról a többek közt a 17. században dívó, szándékosan trágár hangvételű hitvitázó irodalom vaskos fordulataira, illetve ennek vadhajtásaira: a politikai gúnyversek, a pasquillusok, valamint a gyakran obszcén témájú úgynevezett iskoladrámák „vastag beszédére”. Az e tárgyban született remeklések legtovább élő, időnként még ma is elő-elővett darabja az Arany Jánosnak tulajdonított „a teremburáját” fordulat, ami a tudós szófejtés szerint expressis verbis a Teremtővel való nemi aktusra szólítana fel.