„Isten színe előtt bűn, amit cselekednek” – Kihívás és kötelesség

Nos, aligha valószínű, hogy a vallási vezetők és a miniszterelnök két órán át leragadtak volna az efféle általánosságoknál. Ha csak amúgy általában arról váltottak volna szót, hogy a nehéz gazdasági helyzetben különösen fontos a szociális szeretetszolgálat, akkor nem is lett volna érdemes beszélgetniük; az ilyen és ehhez hasonló evidenciák nem igénylik a klérus és a kormányfő konzultációját. Tételezzük fel azonban, hogy a „válsághoz fűződő társadalmi jelenségek” címszava alatt netán érdemi dialógusra került sor egyebek között arról, mit tehetnének az egyházak az ultraradikalizmus megfékezéséért. Ezt a témát már valóban érdemes lett volna felvetni és a lehetőségekhez képest kimeríteni – ám fogalmunk sincs róla, hogy egyáltalán szóba került-e.

Holott már az is figyelemreméltó adalék volna, ha tudnánk, hogy a szélsőséges társadalmi jelenségek és az egyház viszonya nem szerepelt a megbeszélés napirendjén, esetleg kiderülne, ki mindenki nem óhajt erről nyilatkozni, s ki vállalja, hogy mégis kissé bővebben tájékoztat az elhangzottakról. Semmilyen információ nem elhanyagolható, mert a helyzet megkívánná a tisztánlátást: vajon számíthat-e arra a magyar társadalom józan többsége, ateisták és hittel élők egyaránt, hogy a történelmi egyházak állást foglalnak az egyre erősödő szélsőjobbos gyűlöletkeltéssel szemben.

Természetesen erre a kérdésre nem feltétlenül a miniszterelnök és az egyházi méltóságok találkozója alkalmából kellene válaszolni, de egy ilyen magas szintű diskurzus után legalábbis furcsa, hogy a felek még azt sem közlik a nyilvánossággal, egyáltalán foglalkoztak-e a lényegi kérdésekkel. Mert itt és most vitán felül az egyik legalapvetőbb kérdés: katolikusok, reformátusok és evangélikusok hajlandóak-e végre egységesen elítélni a rasszizmust, és az egyébként persze szükséges elvi nyilatkozatokon túl az egyházi vezetők vállalják-e a fellépést minden lehetséges fórumon, s minden olyan rendezvényen, ahol kiállásuk példaadó lehet a hívők számára. Magyarán, elvárható-e a magyar főpapoktól, hogy a keresztény Európa legjelesebb képviselőihez hasonlóan az újfasiszta demonstrációk helyszínein akár személyes jelenlétükkel tiltakozzanak? Hogy közvetlenül szóljanak azokhoz, akik nyilvánosan tagadják a holokausztot, és erőszakra uszítanak a társadalom meghatározott csoportjai ellen?

Képzeljük el, milyen hatása lehetne annak, ha mondjuk az esztergomi érsek – prágai kollégája példájára – odaállna bármelyik, nyilvánvalóan neonáci „megmozdulás” aktivistái elé, és közölné velük, hogy Isten színe előtt bűn, amit cselekednek. Micsoda erkölcsi erő áradna ebből a gesztusból, és micsoda messzehangzó üzenet volna ez mindazoknak, akik az egyháztól várják, hogy eligazítsa őket. S nem utolsó sorban: alapjaiban rendíthetné meg a magyarországi gyűlöletipar pozícióit, ha a püspöki kar tagjai egyénenként is nyilvánvalóvá tennék, hogy akik éppenséggel az Úr nevében, a kereszt jegyében gyűlölködnek és gyalázkodnak, azok elárulják Őt, és a hitet, amely Belőle fakad.

Ma már nem elég olyasmiket mondani, hogy az idő majd eldönti, milyen konkrét megoldások használnak az embereknek – ez tipikus, semmire nem kötelező egyházi mellébeszélés. Immár eljött a személyes kiállás ideje. A vallási vezetőknek meg kell vallaniuk a hitüket – és nem amúgy általában, hanem az adott társadalmi viszonyok között. Az idő már eldöntötte, milyen konkrét megoldások használhatnak az embereknek; ha Erdő Péter körülnéz az országban, pontosan felmérheti, milyen teendők várnak például a katolikusokra, és nem kétséges, hogy Bölcskei Gusztáv, a reformátusok képviseletében úgyszintén tisztában lehet némely lelkészei felelősségével. Mert az egyházaknak ma azzal kell szembenézniük, hogy a szélsőséges politikai csoportosulások többsége, egyfajta keresztény-nemzeti eszmeiségre való hivatkozással, valójában a demokrácia felszámolására törekszik, alkalmazva a legsötétebb történelmi eszköztárat. Ezek a „felkent” ultrák főként azoknak a fiataloknak a támogatására számíthatnak, akik sem kellő morális alappal, sem megfelelő ismeretanyaggal nem rendelkeznek ahhoz, hogy immúnisak lehessenek a gyűlölet kultuszával szemben.

Tehát a keresztény egyházak karitatív elhivatottságának most mindenekelőtt abban kellene megnyilvánulnia, hogy nemcsak a szószékről, hanem élve minden más kommunikációs lehetőséggel is, újra meg újra kinyilvánítsák: a krisztusi parancsolatokkal nem férhet össze embernek ember által való megkülönböztetése. És igen: az egyházak vezetői és papjai legyenek ott mindenütt, ahol a hit igazságát hirdetni ma kihívás és kötelesség. Magának az egyháznak kell egyértelművé tennie, hogy sem a nemzet, sem a kereszténység szolgálata nem szentesíti az erőszakot, a fenyegetést, a megfélemlítést. Hogy nincs olyan „felsőbbrendűség”, sem nemzeti, sem ideológiai alapon, amely az isteni elrendeléssel takarózhat.

Ez, ha úgy tetszik, edukációs feladat – s az egyház mindig szeretett és tudott tanítani. Ám ebbéli munkájában is majd’mindig tekintettel volt immanens politikai érdekeire. Ne beszéljünk rébuszokban, különösen a katolikus klérus tradicionálisan – s bár nem magától értetődően, de érthetően -, történelmileg jobbra húzott. Vezetői jó esetben konzervatívok voltak, rosszabb esetben antiszemiták és a szélsőjobb szellemi letéteményesei. De változnak az idők, és világszerte nagyot változott a „hivatalos” kereszténység. Az utóbbi évtizedek egymást követő pápái nagymértékben átformálták egyházukat. Annyira mindenképp, hogy az egyetemes egyház már régóta nem huny szemet a szélsőjobbos és neonáci szervezetek működése felett, mert ezeket nem tartja sem a konzervativizmus, sem a demokrácia természetes velejáróinak.

Ellenkezőleg: az európai klérus megtanulta és hirdeti, hogy a modern társadalmak legnagyobb ellensége a rasszizmus.