„Gondolj arra, mit tenne Jézus!”

Erre azt kérdeztem, hogy akkor is így kell-e cselekednünk, ha maga az Úristen hagy el minket, vagy büntetésből, esetleg részvétlenül engedi, hogy ránk törjön a gonosz.

Erre azt mondta: nincs más, nincs semmi és senki, akihez Krisztuson kívül igazodnunk kell.

Ez jár a fejemben, amióta Kislétán hitvány sorozatgyilkos terroristák megöltek egy asszonyt és egy lányt, aki csodával határos módon föltámadt a sörétzáporból. Abban bíztam, ha már a köztársaság elnöke kifürkészhetetlen okokból nem hajlandó, ha már a szavazatkufár pártok cigánygyűlölő híveiktől félve nem mernek, legalább az egyházak erős szavakkal állnak ki az amúgy többnyire mélységesen vallásos cigányokért. Legalább a temetésen. Hiába bíztam.

Hogy az egyházak egyeztetnek-e ilyenkor, nem tudom - bár minden jel erre mutat, hiszen ennyire egységesen másképp nem lehet részvétlennek és felelőtlennek mutatkozni. Azt se tudhatom, hogy olyankor azon az alapon diskurálnak-e, hogy mit tenne ilyenkor Jézus. Hogy csodát téve ő támasztotta-e föl a vérben talált cigány lányt, hogy magához emelte-e a kicsi szentek közé a levadászott ötéves kisfiút, hogy ha köztünk lenne korbácsot ragadna-e, és a pokolig űzné a lélek- és emberkufárokat…

Azt már nagyjából tudjuk, mit gondolnak az ország vezetői az irgalomról - bár talán nem is hallottak ilyesmiről -, de bizony jó lenne, ha megtudnánk: az egyházak egyáltalán használják-e még ezt a meglehetősen egyszerű fogalmat?

Ha nehéz válaszolni, és nem akarják Jézust belekeverni - bár amúgy évezredek óta a nevében harsognak, uralkodnak és ítélkeznek - tegyük föl a kérdést így: mit tenne a már irgalmasságáért, és a halálig való részvétvállalásig boldoggá lett Salkaházy Sára?

Történelminek mondják magukat nagy és felelős egyházaink, mert nyilván ez is kell ahhoz, hogy hitelt érdemeljenek egy társadalomban. Most kellene méltónak lenni erre a kicsit fellengzős jelzőre. Jézus nevében, szeretetben. Irgalomban.