„A bűnt az Úristen megbocsátja” – Interjú Tomka Miklóssal

Mostanában egyre-másra kerülnek elő a katolikus egyházat érintő pedofil ügyek. Helyén való-e, ahogy kezeli a katolikus egyház?

Ezek az ügyek senkinek nem okoznak örömet, és ilyenkor a legegyszerűbb és látszólag a legkellemesebb eltussolni a tettesek vagy tettesek főnökei számára. De hát most éppen arról van szó, hogy a pápa határozottan próbál tenni.

Azért eddig erre nem volt példa, hogy akár a pápáig is elérhet egy botrány. Most az ő neve is felmerült gyerekbántalmazás és eltussolás ügyében.

Az ő neve duplán merült fel, ám egyik verzióról sem tudni, hogy igaz-e. Mondják, hogy amikor még müncheni bíboros volt, akkor volt egy ilyen ügy az érsekség területén, ami eltussolódott. Az azonban tisztázatlan, hogy az ügy valóban kirobbant-e, és valóban elért-e hozzá, mivel több püspökség tartozik az érsekséghez. A másik ügy bonyolultabb, mivel a pápa tulajdonképpen minden, a katolikus egyházon belül történt esetért felelős.

Még akkor is, ha ezeknek az ügyeknek a döntő többsége nem az ő pápasága alatt történt?

A mindenkori pápa felelőssége vetődik fel, ráadásul úgy tűnik, hogy az ő pápasága alatt is volt már ilyen ügy.

A pedofilügyek gyakorlattá váltak?

Újra és újra előfordulnak. Viszont a pápa most nagyon határozottan kezdett el intézkedni, mert lehetetlen az a helyzet, hogy a főfőnök, aki felelős mindenért, nem tud közbeavatkozni, nem jutnak el hozzá hírek, tehát ő most próbál nagyon erősen közbelépni, próbálja a püspöki szintet sokkal felelősebbé tenni. Gyakorlatilag mindenhol szabályban vagy előírásban adták ki a pápa kijelentését, hogy abban a pillanatban, ha ilyennek a hírét hallják, a civil hatóságot azonnal értesíteni kell. Ez egy nagy változás. Eddig úgy vélték, hogy a bűnt az Úristen megbocsátja, ha megbocsátja, de hát ez egy lelki ügy. Csak itt mások sérelméről és nem mellékesen a jogrend sérelméről is szó van.

Korábban egyházon belül maradtak a visszaélések?
Eddig az volt a gyakorlat, hogyha ilyesminek a gyanúja felmerült, és az ügy nem került civil hatóság elé, akkor nagyon nehéz volt bizonyítani. Most viszont, ha bármilyen egyházi vagy vallási értelemben elfogadhatatlan szexuális ügy kipattan, abban a pillanatban fel kell függeszteni az érintettet, és ha ez civiljogilag is kifogásolható, akkor a hatóság elé kell ezt tárni. Ez egy óriási változás!

Miért kellett ezzel ilyen sokáig várni?

Gyakorlatilag két okból, máig tisztázatlan az állam és az egyház elválasztásának ügye. Ezzel küszködünk ezer éve. Gyakorlatilag nagyon sok országban az egyház nem remél semleges bíráskodást, nem bízik az államhatalomban.

Miközben az egyház maga bizalmat kér az emberektől.

Bizalmat kér a saját híveitől, ugyanakkor nem bízik a nem saját hívei által meghatározott államban. Persze ahol a saját hívei dominálnak, ott bízik benne, semmi probléma. Kialakult egy olyan rendszer, amikor az egyház minden civil vonatkozásban is önszabályozó akart lenni. Ez egyrészt szerencsétlen dolog, másrészt egy olyan logika, amely tökéletesen figyelmen kívül hagyja a pluralizmust. Figyelmen kívül hagyja, hogy másfajta emberek is vannak, és ezek a másfajta emberek tulajdonképpen mindegy, hogy kisebbségben vagy többségben vannak, pontosan ugyanolyan joguk van mindenre, mint a vallásos embereknek.

Ez a gondolkodás még ma is uralkodó az egyházon belül?

A katolikus egyház a második vatikáni zsinaton (1962-1965) beszélt a változásról. Alig ötven évvel ezelőtt és hát nagyon lassan zajlik ennek az aprópénzre váltása. Az egész egyházjogot ennek megfelelően át kellene írni. De míg ez átíródik, míg azok az emberek, akik a régi rendszerben tanultak kihalnak, az egyszerűen hosszú idő.

A szexuális visszaélések mellett azért vannak más, főképp gazdasági természetű ügyek is. Ha ezek nem ütik meg az ingerküszöböt, akkor az egyház megoldja házon belül, míg egy nem vallásos felekezet a jogrendet is igénybe veszi?

Valamikor állam és egyház teljesen egy logikában gondolkodott. A XVIII-XIX. században aztán különváltak, és felmerült a kérdés, hogy kinek a szabályozása a meghatározó. És akkor a civil szabályozás, noha egyenlőséget, szabadságot, testvériséget éltetett, nagyon gyakran olyan erőszakos és mindenekelőtt olyan vallásellenes volt, amit az egyház semmiféleképpen nem tudott elfogadni. Ezért megőrizte régi szabályozását, egy rossz önvédelmi rendszert. Ennek hibáit ismerték fel akkor, amikor az 1960-as évek legelején hivatalosan is kimondták, hogy rossz és most tart az átalakulás.

A folyamat végén milyen lesz az egyház? Milyen egyházra lenne ma szükség?

Egy dolgot nem mondtunk eddig, ami iszonyatosan fontos. A múltban az egyház úgy képzelte, hogy ő a legnagyobb és a legmeghatározóbb, mindenkinek hozzá kell igazodni. Viszont a valamikori többségből kisebbség lett. Az egyházak hirtelen rádöbbennek, hogy egy olyan világban élnek, ahol csak úgy lehet meghatározó szavuk, ha meg tudják győzni a többieket. Eddig nem kellett azon gondolkodniuk, hogy mi a szerepük, mondván „én vagyok a meghatározó, a többiek meg igazodjanak hozzám”!

Tanulják az alkalmazkodás képességét?

Nem is inkább az alkalmazkodást, mert a társadalom plurális. Nincs kihez alkalmazkodni, nincs náluk erősebb. Inkább most tanulják, mit jelent a koalíció, a megegyezés, együttélés olyanokkal, akik másképp gondolkodnak. Tanulják a pluralizmust. És ennek első lépése, hogy – egy kisebbség esetében – a kisebbségnek, el kell fogadtatni önmagát, hogy ne féljenek tőle, hogy ne gyanakodjanak vele szemben.

Mennyiben tartja a magyar egyházat felelősnek a társadalom jelenlegi állapotáért?

Mondhatnám úgy, hogy abban a bizonyos 40 évben a kommunista rendszer a magyar társadalom teljes egészét tönkreverte, de kevés dolgot pusztított ki annyira, mint a nagy egyházakat. Gyakorlatilag a vallási kisközösségek tagjait, vezetőit, szervezőit, folyamatosan zaklatták, 4-5 évente voltak a nagy perek, aztán közben egy-egy kicsi. Azért az egyházközségek, a gyülekezetek megmaradtak, és valamilyen kisközösség újra meg újra épült. Olyan időszakban, amikor az állam elég erős volt, hogy a közösségeket szétverje, a vallási közösségeket, csak félig tudta szétverni. Azt gondolom, hogy a magyar civil társadalom messze legerősebb oszlopai a vallási közösségek. Ezekben kétségtelenül van valami civil társadalmi tevékenység, de a nagy többségben ez beltenyészet. Azt gondolom, hogy itt az egyháznak nagyon nagy kötelességei és lehetőségei vannak, sőt azt is mondhatom, hogy jövője, hiszen minél inkább meg tudnak erősödni, mint közösségek, annál inkább részt vesznek a helyi ügyek megoldásában.

Ehhez hogyan kell változni az egyháznak?

Az első nagy változás az, hogy meg kell tanulni a kisebbségi helyzetet, és az ebből adódó kapcsolatteremtés kikerülhetetlenségét. A másik nagy változás, a klérus által menedzselt egyháznak át kell alakulnia egy sokkal erősebben a civilekre, a laikusokra támaszkodó egyházzá. A harmadik nagy változás, hogy egy ájtatos beltenyészetből társadalmilag aktív közösségekké kell alakulni.

A rendszerváltás óta az állam mennyire volt hajlandó segíteni az egyházon?

Két nagy konfliktusforrás van. Az első terület az egyház támogatása, az évenkénti összegek. Itt azért azt kell tudni, hogy a katolikus egyház egy évben annyit kap, mint egy katonai repülőgép ára, körülbelül azonos az évi összeg. Hogy ez sok vagy kevés, fene tudja. Biztos, hogy a katolikus egyház örül, hogy kapja, létezése valószínűleg nem ezen múlik. Véleményem szerint az egyház és az állam is túl nagy cirkuszt csinál ebből. A dolog egy másik része az egyéb egyházi tevékenységeknek a támogatása vagy nem támogatása. Én azt hiszem, hogy tulajdonképpen nem kell vele nagyon sokat foglalkozni, de bizony van egy nem csekély egyházellenesség még itt-ott a vezetői szférában. Egyszerűen elkönyvelném olyan módon, hogy egy hatalmat gyakorló vezetőnek mindig vannak kedvencei és nem kedvencei, hogy kit támogat jobban és kit kevésbé. Ezért én csak azt mondanám, hogy erősíteni kellene azt a jogállamiságot, amely az egyenlő elbánást biztosítja.

Nyilván sokat segíthet az egyenlő elbánáson, ha a miséken nem hangzana el kortesbeszéd.

Igen. Ugyanakkor tény, hogy ahogy van az én polgármesterem, meg a te polgármestered, ugyanez létezik a te egyházad, meg az én egyházam. A Magyar Katolikus Püspöki Kar a mostani választásra készülődően tudomásom szerint három körlevelet adott ki, amelyekben felhív arra, hogy a szavazás állampolgári és keresztényi kötelesség, de tessék elmenni szavazni, tessék a politikai felelősséget felvállalni. Említi, hogy tessék figyelni, hogy nem demokratikus pártokra nem lehet szavazni, ezt ugye nagyon gyakran a Jobbik saját magára értelmezte, de azért sehol nem lett kimondva, hogy a Jobbikról lenne szó.

Ha megmondhatják, hogy kire ne szavazzunk, azt is megmondhatják, hogy akkor kire!

Az egyháznál az a szabály, hogy senkinél nem lehet azt mondani, hogy erkölcsileg helytelent cselekedett, mert ilyen-olyan pártra szavazott. Arra lehet figyelmeztetni, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni. És ha most elkezdenénk politikailag vitatkozni, akkor kölcsönösen elmondanánk, hogy melyek azok a főbb szempontok, amelyeket a legfontosabbnak gondolunk, amikor eldöntjük, hogy milyen pártra szavazunk. Ezen a ponton meg kellene állnia az egyháznak. Azt gondolom, hogy a magyar egyházvezetés elég jól meg tud állni ezen a ponton. Másrészt ott a mise, a prédikáció és egyes papok megnyilvánulása. Ez egy sokkal nehezebb ügy, mert a papnak is alapvető emberi joga, hogy véleménye legyen és azt ki is mondhassa.

Magánemberként nyilván, de a szószékről ez nem befolyásolás?

Egy papnak kötelessége elmondani, hogy a püspöki kar mit mond, ezt el is mondja tudomásom szerint kivétel nélkül mindenki. És ezek után próbálja a saját szempontjait elmondani. Kétségtelen, nagyon nehéz ügy, hogy hogyan tudja a magánvéleményt és a – mondjuk úgy – hivatali véleményét elkülöníteni. Ez egy súlyos probléma. Én azt gondolom, nem nagyon szerencsés, ha túl egyértelmű a politikai üzenet.

Pályakép