Reformáció, de meddig?

Az esetek többségében az újító szándék alapja Isten szavára, valamelyik bibliai igehelyre volt visszavezethető. A reformátorok megértették azt is, hogy ha egyszer megindulnak a változások, akkor a reformációt sem helyben, sem időben nem tudják megállítani: a protestantizmus elterjed szerte a világon, a reformátorok tanait is megkritizálják, és a Szentírás alapján új elveket vagy egyházakat hoznak majd létre. Éppen ezért kerülhetett bele már a II. Helvét Hitvallás bevezetőjébe az a gondolat, hogy aki „jobbra tanít az ige alapján, annak engedünk”. A református egyház egyik alapvetése éppen ezért mind a mai napig a „semper reformari”, vagyis a folyamatos reformálás, megújítás elve. A kérdés csupán az, hogy meddig tart a reformátori tolerancia.

Barátból ellenség

Valószínűleg maga Luther sem gondolta volna, hogy abból a kis szerzetesből, aki egyetemi tanulmányai után Frohse kolostorába vonult vissza, hogy a görög és latin tudását elmélyítve a Bibliát tanulmányozza, a lutheri reformáció egyik legnagyobb ellensége, parasztlázadás vezére és egy új vallási mozgalom megalapítója lesz. 1519-ben, amikor Luther feltehetően először találkozott Thomas Müntzerrel (Münzer Tamással), csak egy lelkes keresőt láthatott benne, akinek műveltsége és nyelvtudása elegendő ahhoz, hogy a reformáció igazságait felismerje.

Egy új követőt, aki szociális érzékenységgel fordult a szegények és elnyomottak felé, aki hevesen támadta a katolikus hierarchiát és a papokat. Így került Luther ajánlásával 1920-ban prédikátorként Zwickauba, ahová éppen akkoriban érkezett a „két zwickaui próféta”, Thomas Mark Stübner és Nikolaus Storch. Foglalkozásukat tekintve szabólegények voltak, de életüket az anabaptista tanok hirdetésére tették fel.

Münzer bibliatanulmányai alapján elutasította a gyermekkeresztséget, és meggyőzőnek tartotta az általános egyenlőség elvét, ezért társult az anabaptistákhoz (újrakeresztelőkhöz). Ennek következményeként nemcsak elfordult Luthertől, hanem esküdt ellenségek is lettek, olyannyira, hogy röpirataiban Münzer hazugnak és kövér disznónak nevezte. Persze Luther sem volt rest: még az Asztali beszélgetésekben is visszavágott nemegyszer az anabaptistáknak, eleven ördögöknek  titulálva őket.

Népfelkelés az evangéliumi egyenlőség nevében

Luther nem a személyes sértegetések miatt látta Münzerben az ellenséget, hanem azért, mert a Biblia igazságával ellentétes tanokat hirdetett. Nem hitt a Szentírás kizárólagosságában (sola scriptura – egyedül a Szentírás reformátori alapelve), szerinte a tanítás a Lélektől érkezik, és vagy kapja valaki, vagy nem. Ő maga úgy érezte, hogy megkapta a tanítás ajándékát, és egyre radikálisabban kezdte hirdetni hitelveit, melyek szerint a Biblia igazságosságának a társadalomban is meg kell jelennie, s e társadalmi változásokban Isten eszközeként a legegyszerűbb emberek is szolgálhatnak.

Münzer tanai elsősorban a kétkezi munkások, földművesek, bányászok között voltak népszerűek, hiszen a forradalomtól sem félt, hogy az evangéliumi egyenlőséget kiharcolja. Először 1524-ben szervezte meg az allstedti szövetséget, amely a keresztények egyesítését és az önvédelmet célozta, majd Mühlhausenben munkásokból létrehozta az Isten Örök Szövetsége nevű csoportot, amely a Bibliára hivatkozva tűzött zászlajára kommunisztikus eszméket.

Végül a német parasztfelkelés szellemi vezetője lett, amely a földesúri zsarnokság, a röghöz kötés feloldásáért, a méltányos törvénykezésért indított küzdelem volt. Münzer elsősorban heves prédikációival buzdította a felkelőket. Harcra tüzelte a tömeget. Gondolatait a megkülönböztetés nélküli társadalomról nem értették meg, így bukását utópisztikus gondolkodása előrevetítette. A parasztsereg vezéreként Münzert 1525-ben fejezték le, miután a kínvallatások hatására „visszatért” a katolikus tanokhoz.

Bibliai alapú kommuna vagy szerény pacifizmus?

Münzer a mai napig nagy hatással van az anabaptista mozgalom megítélésére. Már csak azért is, mert tanait felhasználva 1533-ban radikális anabaptisták elfoglalták Münster városát, és a Jelenések könyvére hivatkozva kikiáltották az Új Sion királyságát. A münsteri Új Jeruzsálemben Jan van Leyden szabólegény volt a király és a hivatalos próféta, aki vagyonközösséget rendelt el, és az ószövetségre alapozva bevezette a városban a többnejűséget. Münsteri királysága alig tartott egy évig, de ez a botrányos közjáték elég volt ahhoz, hogy az anabaptistákat évszázadokon keresztül üldözzék, s ferde szemmel nézzenek rájuk még századok múlva is.

Pedig több olyan anabaptista irányzat van, amely távol áll az ilyen típusú radikalizmustól. Ilyen például a csendes és szelíd mennoniták közössége, akik elvetették a gyermekkeresztséget, tiltották az esküt, gyakorolták a lábmosás szertartását, és kemény gyülekezeti fegyelmet tartottak, de semmi pénzért sem fogtak volna fegyvert. Hazánkban a kerámiaedényeikről híres habánok voltak anabaptisták, akiket Bethlen Gábor Erdélyben, I. Rákóczi György Sárospatakon telepített le.

Egy „vad és istentelen spanyol”

1553. október 27-én Szervét Mihály ezt kiáltotta a máglyán: „Jézus, az örökkévaló Isten fia, könyörülj rajtam!” A legenda szerint Kálvin, aki jelen volt a kivégzésen, megjegyezte, hogy ha Szervét azt kiáltotta volna: „Jézus, Isten örökkévaló fia”, akkor nem égették volna meg.
De ki is volt ez az ember, akiről már 1530-ban Zwingli is azt írja, hogy „e vad és istentelen spanyol koholmányai keresztyén vallásunkat egészen tönkreteszik”, akinek kivégzésében egyetértenek mind a reformátorok, mind a római katolikus egyházfők.

Az 1511-ben született, spanyol származású Szervét Mihály (Miguel Serveto, franciaországi száműzetése idején: Villanueva de Sijena) valódi polihisztor volt. Jogot tanult, de érdekelte a meteorológia, a matematika és az orvostudomány: ő volt az első, aki leírta az emberi test kisvérkörét. A korabeli források alapján kiválóan beszélt görögül és latinul, valamint héberül és arabul. Teológiai műveltsége is széles volt: a zaragózai egyetem teológiai fakultásán végzett, de betéve tudta a Tórát és a Koránt is. A Biblia teljes szövegével a toulouse-i egyetemen találkozott először 1526-ban.

Szervét doktor tévelygései

Teológiai tévelygését talán éppen széles látókörének köszönhette, hiszen jól ismerte nemcsak a keresztény, hanem a zsidó és az iszlám kultúrát is. Úgy vélte, hogy a mohamedánok és zsidók egy Istent imádnak, aki nem más, mint a keresztények Istene. Attól függetlenül, hogy teológiájának és életének alapvetése a Biblia volt, a kereszténység szentháromságtanát tévedésnek tartotta, s ezt 1531-ben ki is fejtette De Trinitatis Erroribus (A Szentháromság tévelygéseiről) című művében, amelyre egyaránt ráugrottak a katolikus és a protestáns teológusok.

Az istenkáromló művet a Német-római Birodalomban hamarosan betiltották, de Szervét tovább hirdette tanait, és sorra adta ki az antitrinitárius teológiát népszerűsítő műveit. Ezekben egy panteista istenképet fejt ki, melynek lényege Isten abszolút egysége, egyszerűsége és oszthatatlansága. Jézusra nem mint a Szentháromság egy személyére, hanem mint Isten fiára tekintett, és tagadta, hogy földi élete előtt és után létezett volna. Tagadta a gyermekkeresztség jogosságát és az eredendő bűn tételét. Szerinte az ember szabad akaratával tudja a jót választani, így képes önerőből megtalálni Istent, aki beszámítja a jó cselekedeteket.

Kálvin égettette meg?

Szervét valószínűleg bízott abban, hogy tanait Kálvin megérti, hiszen 1553-ban elküldte neki legjelentősebb művét, amelyben összefoglalja az antitrinitariánus tanítást, a Christianismi Restitutiót. Hogy Kálvint is foglalkoztatták Szervét gondolatai, mi sem bizonyította jobban, mint hogy levelezve mintegy nyolc éven keresztül vitatkoztak, és még akkor sem hagyták abba, amikor Szervétet Genfben elfogták.

Hogy a spanyol reformátor elfogatásában milyen szerepet játszott Kálvin, azt a mai napig nem tudni. Az sem biztos, hogy Szervét nem szervezett-e összeesküvést Genf reformátora ellen. Az azonban bizonyos, hogy amikor a genfi törvényszék elé állították, Szervét nemzetközi körözés alatt állt, mivel Franciaországban már egyszer halálra ítélték, de megszökött. Az is elképzelhető, hogy Szervét éppen Kálvin oltalmában bízva menekült Genfbe a francia halálos ítélet elől. Ez először jó döntésnek tűnt, hiszen Genfben emberségesen bántak vele: nem vetették kínvallatás alá, cellájában Kálvin könyvtárából kapott könyveket, hogy felkészülhessen tanai védelmére.

A per során Kálvin és Szervét írásban fejtették ki hittételeiket, ezt követően a genfi kistanács a berni, zürichi, schaffhauseni és bázeli egyházak elé terjesztette az ügyet. Bár Franciaország és több más város is kérte Szervét kiadatását, a genfi kistanács mégis úgy döntött, hogy ők hozzák meg az ítéletet. Kálvin ugyan próbálta a máglyahalált a humánusabbnak számító lefejezésre módosíttatni, de lépései nem jártak sikerrel.

Hazánkban az erdélyi unitáriusok alapítója, Dávid Ferenc merített Szervét Mihály eszméiből, megalapítva a ma is világszerte működő unitárius egyházat, melynek ágai az újpanteista univerzalizmustól a Jézus istenlétét tagadó, ám mégis bibliai alapokra támaszkodó kereszténységig igen sokszínűek.