Milyen ma Magyarországon zsidónak lenni? (videóval)

Honnan jött az ötlet a Magyar Zsidó Múzeum „...és a zsidók?” című kiállításán bemutatott videóhoz?

Baglyas Erika: Beke László művészettörténész kért fel, hogy vegyek részt a kiállításon. Testvéremmel, Baglyas Gyurival közös műben gondolkodtunk. Az ötletet a kiállítás címe (…és a zsidók?)  és a szervezők által megfogalmazott üzenet adta: „A felkért művészeknek (…) arra kellett reflektálniuk, hogy a kérdésről való társadalmi tudatot (véleményt, vélekedést), sőt a különböző társadalmi elképzeléseket megfogalmazza (…).” Azt gondoltuk, ha különböző társadalmi elképzelésekre, véleményekre, vélekedésre kíváncsiak a szervezők, akkor célszerű megkérdezni többeket erről. Ezért végeztünk el egy kisebb közvélemény-kutatást.

Hány embert kérdeztetek meg, és mennyire voltak készségesek?

B. E.: Körülbelül kétszáz embert kérdeztünk meg. A megszólítottak kisebb hányada volt teljesen elutasító, akik meg sem várták, hogy elmondjuk, mit szeretnénk. Nagyobb részben meghallgatták a mondandónkat, amiben tájékoztattuk őket, hogy egy kiállításra készítünk videóinterjút, amelynek során egyetlen kérdésre szeretnénk rövid választ kapni – miközben a kamera csak a cipőjüket filmezi, és egy mikrofon a hangjukat rögzíti. Mindenkinek egy kérdést tettünk fel: „Ön szerint milyen ma Magyarországon zsidónak lenni?" Körülbelül a megszólítottak fele válaszolt a kérdésünkre, kis százalék mondta azt, hogy „nem tudom”. A film az összes választ tartalmazza.

Baglyas Gyuri: A legtöbb megkérdezett és nem válaszoló sietett, sőt rohant (talán) előlünk is.

Milyen előfeltételezésetek volt?

B. Gy.: Igyekeztem nem előfeltételezésekben gondolkodni. Egy ilyen lekérdezés már-már a kutatás határait súrolja. Mivel nem tudtunk volna kapacitásban és időben valódi reprezentatív mintavétellel felérő kutatást végezni, ezért nem is volt szabad hipotéziseket és elvárásokat felállítani.

B. E.: Egy előfeltételezésem volt, hogy alig kapunk válaszokat, s ha kapunk, az egy sor „nem tudom” lesz. Ehhez képest a – Budapest különböző kerületeiben, közterületeken megszólított – járókelők többnyire nyitottak voltak.

A kérdésfelvetés számomra azt tükrözi, hogy van különbség, hogy más zsidónak és nem zsidónak lenni Magyarországon.

B. E.: Az esélyegyenlőségben, egyenlő jogokban hiszek, és (lassan már csak) reménykedem benne, hogy lehet még Magyarországon embernek lenni, emberként élni. Ugyanakkor azt látom, hogy a magyar társadalomban nehéz bármilyen kisebbségként élni. A közbeszéd és a média visszhangzik a diszkriminatív kijelentésektől. A magyar felnőtt társadalom az empátia gyakorlása helyett még mindig bűnbakokat keres, az összefogás és a kölcsönös megértés helyett ellenségekben gondolkodik. Nyílt színen zajlik a „zsidózás” és „cigányozás”. Ma az is bizonytalan, hogy feltehető-e egyáltalán egy ilyen kérdés anélkül, hogy mögötte rosszindulatot, előítéletet feltételeznénk. Hadd idézzem az egyik válaszadót: „Magyarországon még nem volt alkalma az embereknek átgondolni azt, ami történt, többek között, főleg a II. világháború idején, és ez a nem átgondolt gondolat elmérgesíti a helyzetet, úgy a nem zsidó magyarok számára, mint a magyar zsidók számára.” Nem arra akartunk választ kapni, hogy van-e különbség ma Magyarországon zsidó és nem zsidó között, hanem arra, hogy tudunk-e, lehet-e beszélni ma Magyarországon erről. Alkalmas-e még a nyelvünk rá, alkalmasak vagyunk-e mi magunk erre? Szembe tudunk-e, merünk-e, akarunk-e nézni a jelenünkkel és a múltunkkal?

Ezen a kérdésfeltevésen keresztül választ kaptatok-e arra, hogyan látják ma Magyarországon a zsidókat?

B. Gy.: A válaszok tükröztek előítéletességet, de a szélsőséges válaszokat meghazudtolta a válaszolók egy részének alapossága, nyitottsága, egymás elfogadására mutatott hajlandósága. Többnyire empátiával és az egymás iránti tisztelet kinyilvánításával válaszolt a megkérdezettek egy csoportja. A mű maga szerintem nemcsak a bemutatott videó, hanem az azt megtekintők saját kérdésfelvetése és válasza is.