Heringeshordóban lopta ki feleségét a kolostorból

Amikor Luther 1517. október 31-én tételeit kiszögezte a wittenbergi templom kapujára, Katharina apácaként nevelkedett a nimbscheni kolostorban. Luther Ágoston-rendi szerzetes volt, és talán eszébe sem jutott, hogy neki egyszer felesége lesz. Októberben Luther még úgy vélte, hogy a reformációt a római katolikus egyház keretein belül, a Szentszék jóváhagyásával kell megoldani, ám hamar rájött, hogy Róma mozdíthatatlan. Ez azonban nem rendítette meg cölibátussal járó papi fogadalmában. Szerzetesként akarta végigélni az életét, s hogy felismerje a házasság Istentől való szentségét, egy olyan határozott és erős asszonnyal kellett találkoznia, aki nemcsak hitében és elszántságában, hanem műveltségében és szervezőkészségében is társa tudott lenni.

Apácák a heringeshordóban

Katharina von Bora a nimbscheni kolostorban hallhatott először a reformáció tanairól. Rendtársa, Magdalena von Staupitz ugyanis annak a Johann von Staupitznek volt a rokona, aki egyetemi tanárként és az Ágoston-rendi szerzetesek főnökeként Luther lelki és szellemi atyja volt. Gyóntatópapjaként, mintegy vigasztalásul hívta fel a bűnei miatt önmagát ostorozó ifjú szerzetes figyelmét a később a sola gratia (kizárólag kegyelemből) alapelveként megismert teológiai igazságra, amely a reformáció egyik alaptanítása lett.

Valószínűleg Magdaléna von Staupitzen keresztül kerülhettek be a kolostor falai közé az 1520-as évek elején azok a röpiratok, amelyek a reformáció tanait hirdették, többek között a házasélet Istentől való eredetéről és a szerzetesi fogadalmakról. Katharina is olvasta az „Okolása mindannak, hogy az apácák miért hagyhatják el Istennek tetsző módon a kolostorokat” című művet, s ez meggyőzte őt arról, hogy nem szükséges elvonulnia a világtól ahhoz, hogy felajánlja életét Istennek. A gondolat, hogy a világban, asszonyként és feleségként is lehet Istennek tetsző életet élni, annyira felkavarta az apácákat, hogy Katharina vezetésével kilencen úgy döntöttek, kilépnek a rendből. Mivel kérelmüket a rendfőnök elutasította, Lutherhez fordultak segítségért. Luther felbérelte az öreg kocsist, Leonard Koppét, aki a kolostorba a heringet hordta, és 1523 nagypéntek éjszakáján az üres heringeshordókban kicsempészték Katharinát és rendtársait a kolostorból.

Luther, a házasságszerző

Ezzel az akcióval Luther mintegy atyai felelősséget vállalt a volt apácákért, hiszen szüleikhez hazamenni nem tudtak. Akkoriban elképzelhetetlen volt egy önálló női egzisztencia megteremtése, így Luthernek magára kellett vállalnia a feladatot, hogy kiházasítja a lányokat. Sikerült is mindet sorban, csak Katharina maradt pártában, pedig több kérője is akadt. Mígnem azután kiderült, hogy a szép, okos és Luthernél 17 évvel fiatalabb lány a koros reformátort szemelte ki magának.

Luther először meglepődött a gondolattól, majd a szentírás tanulmányozása alapján úgy döntött, hogy Istentől rendelt helyes út számára is a házasság. Lehet, hogy ebbe a házasságkötésbe egy kis pimaszság is vegyült, ugyanis amikor megkérdezték tőle, hogy miért veszi el Katharinát, a legenda szerint azt válaszolta, hogyha ez Istennek kedves, akkor örömmel megteszi, de ha még a pápát is bosszanthatja vele, akkor még nagyobb lesz az öröme.

Hogy ez az öröm azért nem volt hetedhét országra szóló, azt jelzi, hogy a házasságot először szűk körben kötötték meg, s csak amikor híre kelt a dolognak, tartották meg a fényes, templomi esküvőt. Luther és Katharina frigye nemcsak a pápát, hanem Melanchtont is bosszantotta, aki egyenesen az ördög támadását és a reformáció bukásának veszélyét látta a házasságban. A lipcsei protestánsok röpiratban támadtak Lutherre, aki a következőket válaszolta „a lipcsei szamaraknak”: „Most már urak, papok és parasztok támadnak ellenem, de mi mást tehetnék, ha Isten a házaséletet rendelte számomra, akkor azt akarom, hogy életem végéig Isten házaséletben találjon majd engem.” Barátainak pedig házasságkötése után arról számolt be, hogy ifjú felségét nem adná se Velence gazdagságáért, se Franciaország szépségéért.

A keménykezű asszony

Luther szívből szerette és tisztelte a feleségét, akit „Wittenberg hajnalcsillagának” nevezett. Hogy Katharina nemcsak egy tündöklő csillag volt az égen, hanem határozott asszony is, azt jelzi, hogy férjura és egymás között sokszor a teológusok is „Herr Kathe”-nek, Kata uraságnak szólították. Erre a keménységre azonban szükség is volt, mert Luther doktor professzori fizetése bizony édeskevés lett volna a hat gyerek eltartásához. Szerencsére a választófejedelem nászajándékként Lutheréknek ajándékozta a Fekete kolostort, melynek gazdaságát Katharina asszony vezette. A szájhagyomány szerint egyszer tréfásan azt mondta férjének: „Hét részre kell magamat osztanom, és hét hivatalt ellátnom, mert én 1. földművelő, 2. sörfőző, 3. szakácsnő, 4. fejőlány, 5. kertész, 6. vincellér és minden wittenbergi koldus alamizsnaosztogatója s 7. Doctorissa is vagyok, egy híres ember felesége, akinek iparkodnia kell, hogy méltó legyen híres férjéhez, s csekélyke fizetésből sok vendéget kell tudnia megvendégelni.”

Katharina nemcsak a parasztgazdaságot virágoztatta fel, hanem sörfőzdét is nyitott, hogy anyagi biztonságot adjon családjának. A kolostor komor falai között valódi otthont teremtett, még fürdőszobákat is csináltatott, ami akkoriban igazi luxusnak számított. Az üresen álló szobákat kiadta az egyetem diákjainak, akikről anyjukként gondoskodott: főzött, mosott rájuk, bajaikban gondozta és támogatta őket. Így Lutherék családjában gyakran harmincan-negyvenen is körülülték az asztalt, s a vacsora utáni esti beszélgetésekből született meg Luther „Asztali beszélgetések” című írása.

Társ jóban, rosszban

De akármilyen sokáig elnyúlt is az este, Katharinának talpon kellett lennie másnap reggel. „Először a kakas, aztán én, ez mindig is így volt. A többiek még mind alszanak, a gyerekek, a cselédek, a diákok, a szolgálók és ő, a férfi, aki mellettem feküdt. Hallottam csendes horkolását, majdnem hogy dorombolt, mint a macska a kályhánál. Ő nem hallotta a kakast, azt sem észlelte, amikor az ajtó halkan nyikorgott. Tudom, megint késő éjszakáig dolgozott. Az asztalnál éjfélig beszélgetett a vendég diákokkal, majd előadását vagy prédikációját írta. Vagy talán egy vitairaton dolgozott, amelyet sürgősen el akart juttatni János mester nyomdájába, így aztán addig aludt, míg az ablaktáblán át nem szűrődött a virradat, és a gyerekek zaja bele nem szólt az álmába” – adja közre Ursula Koch Katharina gondolatait róla írott könyvében.

Mint a korabeli feljegyzésekből kiderül, Katharina nemcsak az asztali beszélgetéseken vett részt, hanem elkísérte férjét az egyházlátogatásokra, részt vett a Zwinglivel folytatott vitán, és a férje mellett maradt akkor is, amikor a birodalmi gyűlés vagy az egyetemes zsinat előtt kellett Luthernek megállnia. Mert a hitvesi fogadalom szerint nemcsak egészségében, hanem betegségében, nemcsak a jóban, hanem a rosszban is társa volt férjének. Erős személyiség volt, a mai emancipált nők is példát vehetnének róla.