Csak egy igaz vallás van?

Ravi Zacharias, a világ egyik legbefolyásosabb keresztény szónoka, gyakran elmeséli a következő történetet, amikor kérdőre vonják, miért emeli a keresztény igazságot a többi fölé. Hát nem minden hit egyformán értékes? A vallások nem különféle utak ugyanarra a hegyre? Nem arrogáns a keresztények részéről, hogy azt gondolják, csak nekik van igazuk?

Sárdobálás helyett

A történet kimondottan bájosan indul: egy amerikai egyetemen tartott előadása előtt, a helyi filozófiaprofesszorok egyike megszólította, és arra kérte, egy bizonyos hindu irányzat ellen beszéljen: fejtse ki, miért utasítja el ennek az „X” vallásnak a tanait. Az amerikai professzor, aki ennek az „X" vallásnak volt a követője, azt is megígérte, hogy diákjai a hallgatóság soraiból majd ízekre szaggatják Ravit a kérdéseikkel.

Mr. Zacharias visszautasította a kedves ajánlatot mondván, már elég öreg, és megtanulta, hogy ha másokat sárral dobál, nemcsak a kezei lesznek mocskosak, de a talajt is elveszítheti a lába alól, és tett egy másik ajánlatot helyette. Azt mondta a filozófiaprofesszornak, hogy hívja meg őt ebédelni, és akkor megbeszélhetik nézeteiket. Majd előadását, mint rendesen, a kereszténységről tartotta meg; a filozófus kolléga pedig alig várta, hogy szembesíthesse felelőtlen szűklátókörűségével a szónokot.

A „vagy ez, vagy az” és a „mind ez, mind az” logikája

A filozófus az ebédnél kifejtette, hogy kétféle logika létezik: az egyik az ellent-nem-mondás törvényére épül, vagyis arra az alapigazságra, hogy ha valami igaz, annak az ellentettje nem lehet igaz. X és nem-X egyszerre, egy időben nem lehetnek igazak. Ez a „vagy-vagy” dogmája, amely a magát hindunak valló amerikai professzor szerint nem más, mint a nyugati ember szűklátókörű gondolkodásmódja. Ám a keletiek ennél szélesebb látókörrel rendelkeznek, egyfajta dialektikában gondolkodnak, vagyis számukra az igazság inkluzív, befogadó és toleráns – fejtette ki az amerikai az általa is vallott „mind-mind” filozófiát.

A professzor rosszallását fejezte ki, hogy Mr. Zacharias a „vagy-vagy” kirekesztő logika alapján támasztotta alá a kereszténységet, amelynek tükrében a keleti „X" vallás természetesen valószínűtlennek tűnik. Ám ez mindössze a nyugati fajta gondolkodás eredménye, és nem tisztességes, hogy a keleti tanokat nem a saját inkluzívfajta gondolati rendszerükben értékeljük.

Ha Ravi – aki mellesleg Indiából származik, és akinek családja hindu papi vérvonallal is rendelkezik – végre megértené ezt a toleráns, mind ezt, mind azt befogadni kész gondolkodásmódot, egyből meglátná, hogy a kereszténység mellett más vallások is igazak lehetnek.

Amikor leesik a tantusz

A filozófus még hozzá sem nyúlt az ebédjéhez, ott állt előtte a kihűlt étel, úgy magyarázott, míg Ravi már el is költötte, amit rendelt. Mikor a professzor befejezte, és végre kézbe vette az evőeszközt, Mr. Zacharias megkérdezte: „Tehát, ön azt mondja nekem, hogy vagy a „mind-mind” rendszerben értékeljem a keleti tanokat, vagy semmilyenben? Jól értem: vagy a „mind-mind”, vagy a semmi?” A professzor megállt az első falat közben, és elképedve csak ennyit mondott: A „vagy-vagy” végül itt is előkerül, ha jól látom.

Ravi ezek után megnyugtatta, hogy az emberek még Indiában is értékelik a „vagy-vagy” gondolkodás előnyeit bizonyos helyzetekben: ők is körülnéznek, mielőtt lelépnek a járdáról, mert tudják, vagy a kamion, vagy az ember… de mindkettő egyszerre nem fér el az úttesten anélkül, hogy baj ne legyen.

A tanulság

Ennyi a történet, és most pár szó a tanulságról. A professzor, érvelésében, még a keleti „mind-mind” filozófia alátámasztására is a „vagy-vagy” logikát volt kénytelen alkalmazni, és meghökkent, amikor erre rádöbbent. Vagyis, az ellent-nem-mondás törvényének nem a keleti és a nyugati emberekhez van köze, hanem a valósághoz. Bizonyos dolgok fekete-fehérek: például a fekete és a fehér színek, vagy a szorzótábla, vagy Isten létezésének kérdése is. Ha ezekben a kérdésekben több választ is megengedünk, az nem azt jelenti, hogy jó fejek és toleránsak vagyunk, hanem azt, hogy az igazság nem érdekel minket.

Vannak más dolgok, amelyek nem fekete-fehérek, és amelyekkel kapcsolatban nem szembesülünk kikerülhetetlen „vagy-vagy” döntéssel. Ilyenek például az ízlés dolgai – finom-e a pacalpörkölt, vagy ki a legjobb színész ma Magyarországon –, és ezekkel kapcsolatban nem is érdemes nagyon vitázni, vagy legfeljebb a társalgás kedvéért. Mind a „vagy-vagy”, mind a „mind-mind” logikának megvan a maga helye az emberi gondolkodásban – keleten és nyugaton is –, viszont egy adott kérdésben vagy a „mind-mind”, vagy a „vagy-vagy” logika az illetékes.

Amikor két vallás tanításai a végső valóságról – Istenről – ütköznek egymással, tipikusan egy „vagy-vagy” dilemma elé kerülünk, melynek három megoldása lehetséges: vagy az egyik igaz, vagy a másik, vagy egyik sem. Az ellentmondás miatt, mindkettőnek nem lehet igaza: például Isten nem lehet személyes, és személytelen is – vagy-vagy – viszont lehet, hogy nem is létezik (ez volna az az eset, amikor egyik vallásnak sincs igaza). Épp ezért ésszerűbb azt állítani, hogy a világ összes vallása hamis, mint azt gondolni, hogy a világ összes vallása igaz, ugyanis tanításaik ellentmondanak egymásnak.

Az eddigiekben megvizsgáltuk, ésszerű-e azt állítani, hogy csak egy igaz vallás létezik, és megállapíthattuk, hogy ésszerű. Ugyanis az igazság definíciószerűen kizárólagos: ha valami igaz, akkor minden, ami azt megkérdőjelezi, szükségszerűen hamis. Ha az egyik vallás igaz, akkor az összes többi hamis. Hanem állíthatja-e bárki, hogy nála van ez az igazság? Nem arrogáns-e Jézus, amikor azt mondja „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki nem mehet az Atyához, csakis Énáltalam”? És nem arrogánsak-e a keresztények, akik hisznek neki? Mindez egy következő cikk témája lesz.