Bolyki László Isten kedvenc zenéjéről

Bolyki Lászlót, a Bolyki Brothers énekegyüttes basszistáját sokan ismerik, hangjáról, zenei tehetségéről éppúgy, mint Jézus melletti elkötelezettségéről. Azt talán kevesen tudják, milyen könnyed stílusban, milyen humorral ír a zenéről és Istenről. A Milyen zenét szeret Isten? című nemrég megjelent könyv elsősorban gyülekezetbe járó keresztényeknek szól, ahol sokszor kardinális kérdés az istentiszteleteken és a keresztény hétköznapokban elfogadott zenei stílus. Mindnyájan hallottunk már olyan nézetet, amely sátáninak bélyegzi a könnyűzenét vagy a gitárt, és mint világi hangszert nem engedi be a templomokba, és olyat is, hogy ifjúsági csoportok hagyták el felekezetüket, mert nem voltak képesek elviselni a nyávogós macskazenének tartott, több száz éves énekeket.

Bolyki László a választ a Bibliában keresi, ugyanakkor végigvezet minket a több ezer éves egyházizene-történeten is. Meggyőződése szerint a vitás kérdéseket alapvetően ismereteink hiánya gerjeszti, de tudatlanságunkkal olyan megértően, olyan személyes közvetlenséggel szembesít, hogy az olvasó egy percig sem érzi: most aztán jól beleverték az orrát szégyenletes tájékozatlanságába. Egyszerre olvasunk zenetörténeti írást és prédikációt, amely bizonyságát adja a szerző felkészültségének és elhivatottságának egyaránt.

Először azt járja körül, mit jelent egyáltalán a keresztény, hívő zene, szemben a világival, hogy sem a keresztény szerző vagy előadó, sem a bibliai, vallásos szöveg nem elég a definícióhoz. Mi, emberek és nemzetek sokfélék vagyunk, sokféle nyelven beszélünk, olvassuk a Bibliát és dicsérjük az Urat. Éppígy a zene is nyelv, azaz ugyanúgy sokféle, ahogy a beszéd, és Isten ebben a sokféleségben leli örömét – véli Bolyki.

Kaszárnyák és kocsmák himnuszai

Az Ószövetség zenéje kezdetben egy nomád pásztornép használati zenéje volt, aztán sokat merített a hatalmas egyiptomi birodalom zenekultúrájából, átvette a hangszereit, dallamait és nem elutasította, hanem saját vallása tartalmával töltötte meg az idegen, „világi” formát – hangsúlyozza Bolyki László. A választott nép énekelte a szakrális szövegeket, és konkrét élményekből fakadó dalok, szövegek születettek az Istennel való találkozások nyomán. A szerző ezeket a konkrét élményeket tartja a legfontosabbnak az Istennek tetsző zene kérdésében: valódi kapcsolatból, valódi átélésekből szülessen a zene. Salamon templomában csak a léviták muzsikálhattak. Komoly, hosszú évekig tartó képzésben volt részük, prófétai ihlet kellett a játékukhoz, de zenéjük sosem volt öncélú, mindig az áldozat állt a középpontban. Keresztény gyülekezeteinkben is – mutat rá a szerző – az a legfontosabb, legyenek bár a zenészek képzettek és elhivatottak, hogy a dicsőítés Jézusra mutasson.

Az Újszövetség zenéje, ahogy maga a kereszténység is, a zsidó kultúrában gyökerezik. Pál apostol szolgálatának köszönhetően azonban az evangélium elért a pogányok közé, emberi és zenei nyelvükön is megszólalt. Pál maga többször kiállt amellett, hogy a nem zsidó származású keresztényekre ne erőltessék rá a zsidó hagyományokat, a körülmetélkedést, az ószövetségi parancsokat, hanem hagyják őket saját kultúrájukba építeni Krisztus evangéliumát. A zsidó gyökerű keresztény zene így összekeveredett más nemzetek zenei hagyományaival.

Az őskereszténység zenéje alapvetően hangszerkíséret nélküli volt: szembefordulásként a pogány Róma orgiasztikus, hangszeres zenéjével. A világi és keresztény zene szembeállítása már a kezdetektől jelen van, egy 4. századi gondolkodó, Baszileiosz például pont óva inti a hívőket „a ma divatos zenétől”, akárcsak egy-egy mai prédikátor. Hatalmas megbotránkozást is keltett Ambrosius (Szt. Ambrus), amikor világi „slágerekre” emlékeztető keresztény dalokat kezdett írni. A hatás azonban nem maradt el, a testvérek buzgalmát feltüzelték ezek a himnuszok, és másutt is egyre gyakrabban éltek ezzel a lehetőséggel Ha kifaggatnánk egy-két szent énekünk múltját, kaszárnyákban és kocsmákban találnánk magunkat.

Erotikus többszólamúság

Az új zenei stílusjegyekkel szemben mindig az egyik leggyakoribb kritika az erotika volt. A középkorban kialakuló többszólamúság ellen is ez volt a vád. De mennyire tartunk bujának ma egy orgánumot vagy egy motettát? Mi már el tudunk képzelni a tercnél erotikusabb tartalmat, a kora reneszánsz keresztényei számára ez maga volt az erkölcsi fertő. A reformáció korától az egyes felekezetek zenei gyakorlata is elvált egymástól, a felvilágosodás óta pedig az egyház befolyása annyira visszaszorult, hogy a zenetörténet és az egyházzene története már nem haladt együtt.

A harmadik évezred fordulóján ugyanolyan botrányt kelt az afrikai gyökerű könnyűzene „erkölcstelen és tisztátalan” hangszereinek és ritmikájának a megjelenése a kereszténység muzsikájában, mint amilyet ezer évvel korábban a többszólamúság. Minden felekezet minden korban visszasír valami „régi, egyszerű és szent” zenét, általában olyan stílusút – teszi hozzá Bolyki László –, amely az adott felekezet vagy gyülekezet kialakulásakor dívott.

Végső konklúzióként Bolyki László arra jut, hogy Isten nem tesz különbséget zenei stílusjegyek között. A címben feltett kérdésre karakán módon egyszavas választ ad, melyet azonban azért megmagyaráz: Isten az új éneket szereti, amihez személyes közünk van. Lehet új ének egy több száz éves dallam, és lehet modern zenét belefásult rutinnal énekelni. A legfontosabb azonban nem egymásra, hanem – ahogy egy szimfonikus zenekar a normál A-ra – Krisztusra hangolódni, így leszünk képesek a gyülekezetben egymás emberi különbözőségeit elfogadni.