Böjte Csaba atya a szakmunkásképzésről

Nagyon szomorú szívvel hallottam, hogy az idén se iratkozott egyetlen gyermekünk sem szakiskolába, akárcsak az elmúlt években. 2200 gyereket nevelünk, és én tudom, hogy szépen, ügyesen dolgoznak a nevelőink, de azt is tudom, hogy nem minden gyerek képes egy napi 6-7-8 órai elméleti képzést adó líceum elvégzésére, és utána egy boldog, eredményes értelmiségi életre berendezkedni. 

Annak ellenére, hogy az idén az érettségi vizsgán több mint hatvan százalékos volt a bukás arány, mégis – szomorúan látom, – az elmúlt évek meggondolatlan útján megyünk tovább. A fogyó létszámú iskoláink fenntartása érdekében és a tanári állások megtartása miatt, a líceumok mindenkit beírnak kilencedik osztályba, sajnos még azokat is, akikről eleve látszik, hogy nem fogják megbírni ezen osztályok minimális elvárásait sem. Így olyan fiatalokat kárhoztatnak a napi sokszor 7–8 órás elméleti oktatásra, kik erre nincsenek felkészülve, és akik Isten adta talentumaik kamatoztatása céljából, szakmai képzést nyújtó intézetekben kellene legyenek. Természetes, hogy ezek a fiatalok szenvednek, nem képesek társaikkal lépést tartani a tanulásban, és ezért sokszor más irányban keresik a sikerélményt, a mindennapi örömöket. 

A virág a fényre hajlik, az emberi természet vágyik a sikerre, elismerésre, és ha egy fiatalnak az órákon nem terem babér, akkor próbál vicceket elsütni, sokszor az iskolából, tanárokból tréfát űzni, mert ilyenkor legalább a társaitól ő is kap elismerést, hátba veregetést. Ahol kudarcok érik az embert, onnan mindenki próbál eltűnni, távol maradni. Ez alól a diákjaink sem kivételek, sajnos elkezdődik a lógás, az óráktól való távol maradás. Szomorú, hogy mindezt a tanárok, az iskolák eltűrik, mert ugye tekintettel kell lenni az osztály létszámára, a katedrájuk megmaradása érdekében mi mást is tehetnének. Pedig ez a magatartás lassan oda vezet, hogy az oda nem való líceumi diákok miatt, még az óra megtartása is, a tanároknak fárasztó, sokszor szinte lehetetlen. Így sajnos a tehetséges, arra érdemes diákok is lelassulnak, képességeikhez viszonyítva alul teljesítenek. 

A folyamat legnagyobb kárát abban látom, hogy iskoláink nevelik az élhetetlen értelmiségiek tömegét. Mert sajnos nagyon gyakran, az ilyen éppen csak egyik évről a másik évre átevickélő diák még főiskolára, egyetemre is beiratkozik, és ha türelmes és nem adja fel, akkor előbb – utóbb még diplomát is szerez. Erre minden esélye megvan, mert a főiskoláknak is meg az egyetemeknek is nagyon fontos az oda járó diákok létszáma. Az értelmiségi létet nagyra tartom, végül is én is gondolataimból, szellemi értékeimből teremtek magam és környezetem számára megélhetést. De azt is látom, hogy a kétkezi, egyszerű élettől elszakított és mindenféle engedmények által, érettségi vagy főiskolai diplomához eljuttatott fiatal, nagyon sokszor légüres térbe találja magát, képtelen elhelyezkedni. A reális kétkezi, becsületes munkával elérhető sikerélményektől elszakadt, és az értelmiségi pálya kemény szellemi készségeket kérő magaslatára el nem jutott emberek tömegei, szaporítják a munkanélküliek végtelen sorát. És ezért én a torz képzést, az át nem gondolt iskolarendszert tartom leginkább felelősnek. 

A Szent Ferenc Alapítvány gyermekneveléssel foglalkozik, a bajban lévő családoktól átvállaljuk az apai, anyai funkciókat részben vagy egészen, ezért a gyerekek tőlünk járnak iskolába. A fiatalok nevelésére vállalkozó családanyáink, nevelőink nagyon nehéz helyzetbe kerültek az utóbbi években amiatt, hogy megmérettetés nélkül mindenki megy a nyolc osztály elvégzése után líceumba. A nevelők feladata, ezeket a fiatalokat nap mind nap felkészíteni a hihetetlenül szerteágazó elméleti tananyag elsajátítására, és mivel ez több gyereknél nem lehetséges, ezért gyakori a kudarcélmény. 

Nekem komoly erkölcsi kételyeim is vannak, mert akaratunk ellenére egy olyan rendszert szolgálunk ki, mely népünket felmorzsolja. Egyszerűen iskoláinkból nem kerül ki a tisztességes, becsületes földműves, kézműves fiatalokból álló réteg. Aki ismeri az erdélyi magyarság múltját, az tudja, hogy az elmúlt rendszerekben a magyar mesterember becsülete, tisztességes kétkezi munkája jelentette népünk gerincét. A tisztességes iparosok, a földet, állatállományt szerető gazdálkodók, az erdőt, a fát ismerő mesteremberek voltak azok, akik megbecsülést, anyagi jólétet teremtettek mindannyiunknak, az ők értékteremtő munkájuk tartotta el az iskolákat fenntartó államot is. Megmaradásunk szempontjából is tudni kell, hogy leginkább ebből a rétegből kerültek ki az egészséges, sokgyerekes családok.

Kedves kollégák, mi nem tudjuk a tanügyi politikát megváltoztatni, de minden házvezetőt, nevelőt szeretettel kérek, hogy kisebb testvéri alázattal kísérje figyelemmel gyermekeink szellemi, lelki fejlődését. Segítsük a ránk bízott fiatalokat, hogy a túl szélesre tárt, jobbjára csak elméleti oktatást felkínáló líceumok kapuin, ha már a saját elhatározásuk alapján be is léptek, akkor haladjanak eredményesen. Amennyiben úgy látjátok, hogy a fiatal nem képes haladni, eredményeket elérni, – végül is ez kiviláglik az elért jegyek, az óralátogatás alapján, – akkor kilencedik osztály végén merjétek meghozni a döntést és mondjátok el, hogy a líceumban való járáshoz tőlünk nem kap tovább ösztöndíjat. Ettől az évtől tudjátok, csak kilenc osztály kötelező. Természetesen az ilyen fiatalok számára szakmunkásképzőt kell felkínálnunk. Mivel ilyen oktatási forma nem nagyon létezik, ezért szeretettel kérek tanácsot, javaslatokat tőletek, ilyen becsületes kétkezi munkára nevelő szakosztályok létrehozásában, segítséget adjatok. Az előttünk álló év egyik nagy feladata, ilyen irányban utat keresni. Ezen az úton akkor is el kell indulnunk, ha az állami oktatás ebben nekünk jelenleg még nem partner. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, és a felelős szinteken tevékenykedők is mindezt be fogják látni, és kerüljön bármibe, a szükséges döntéseket ők is megfogják hozni!

Kisebb testvéri szeretettel, Cs.t.