Apácák a moziban – Krisztus menyasszonyai

Az 1938-as Hitchcock-filmben, a Londoni randevúban az ellenséges kémek a film vége felé úgy buknak le, hogy a főszereplőnek gyanússá válik az egyik apácának öltözött spion: mégis, milyen kedvesnővér az olyan, aki magas sarkú cipőt visel?

Tényleg, milyen?

Zsinórban nézve az apáca-témában készült, klasszikusnak számító filmalkotásokat, némi malíciával azt is mondhatjuk: átlagos. Az apácákat, novíciákat, rendházakat, zárdákat bemutató filmek szinte kivétel nélkül komoly gondot fordítanak a nővérek külső megjelenítésére: kopognak a cipellők a kissé bugyuta Szent Mary harangjaiban (1945), csipkések a kézelők a Diderot-feldolgozásban, Az apácában (1966), csodásak a sminkek és a műszempillák Fábri Zoltán fülledt mozijában, a Hangyabolyban (1971). Hosszú, lelki gyötrődésekre, magányos meditációkra, megvilágosodásra, önfeláldozásra és hivatástudatra számítottam – amiből nézőként kaphatunk is némi ízelítőt –, de a témát érintő mozik zöme sokkal inkább érdeklődik a nő, mint a nővér iránt, inkább hozzák lázba a rendezőket a szexuális elfojtások és a leszboszi hajlamok, mint a leprakórházak, a klastrom felújítási munkálatai vagy épp a buzgó hitélet.

Nem apácazárda

Ugyanazt a valós történetet dolgozza fel a két filmklasszikus, a lengyel Mater Johanna (1961) és a brit mozi mérföldköve, az Ördögök (1971): Loudunban, 1634-ben az Orsolya-rendi apácákat az ördög szállta meg. Míg Ken Russell filmje, az Ördögök a kiindulópontra koncentrál: az apácafőnök, Johanna miután a vonzó Grandier atya visszautasítja, hogy a lelki vezetője legyen, a papot boszorkánysággal, fekete mágiával és a nővérekkel folytatott szexuális viszonnyal vádolja meg (ez utóbbit részletesen előadva); a Mater Johanna négy évvel az említett események után játszódik. Az apácák továbbra is megszállottan viselkednek, most Suryn atya az, aki próbálja megfékezni a magukból kikelt nővéreket.

Hogy az apácák szempontjából mindkét filmnek létezik egy pszichoszexuális olvasata, nem kérdés, elég csak magunk elé idézni az Ördögökből Johanna (Vanessa Redgrave) Grandier (Oliver Reed) atyára tapadó sóvár tekintetét, vagy azokat a fantáziálásait, melyekben a mezítlábas pap Jézusként jelenik meg, vízen jár, megfeszítik, majd leszállva a keresztről csókban forr össze Johannával. A főnökasszony szerelmes vágyakozása, ösztönkésztetése, beszűkült tudata összefonódik a vallásosságával: a bűnös gondolatok egészen másképp festenek, ha isteni elragadtatottságnak, misztikus rajongásnak tűnnek. Amit Freud az elfojtott szexualitással, a nyugtalan hormonokkal magyarázna, az a klastrom falain belül a sátán praktikájával egyenértékű – ha az apácát bűnös gondolatok kerítik hatalmukba, az ördög az, akit okolni lehet értük. A Mater Johannában, mintha a zárda nővérei még rá is kaptak volna arra, hogy segítségül hívják a sötét erőket, ha ideig-óráig szabadulni akarnak a szerepükkel járó kötelezettségektől. Elég csak a velük kapcsolatos elvárásokra emlékezniük, és rögtön megszállja őket az ördög – ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy a szép főnökasszony (Lucyna Winnicka) vagy a testét bitorló sötétebb erő kísérti-e épp a jezsuita atyát (Mieczyslaw Voit).

A filmeket nézve úgy fest, az apácák számára a Férfi jelenti a legnagyobb kihívást. A rendezők többségének igencsak megmozgatja a képzeletét ez a leplekbe öltöztetett, ájtatos, önmegtartóztatást fogadó asszonysereglet, amely szerintük akár az eszét is elveszítheti, ha felbukkan a közelében egy vonzó hím (Egy apáca szerelme), képes kikezdeni az első, kéznél lévő pappal is (Mater Johanna, Ördögök), mi több, az egynemű összezártság még a leszboszi vágyakat is kihozza belőle (Hangyaboly, Az apáca). Nem véletlen hát, hogy Michael Powell a „legerotikusabb” filmjeként tekint az 1947-es Fekete nárciszra, amelynek középpontjában olyan apácák állnak, akik a messzi Himalájában, egy hegyi falu hajdani bordélyházából akarják kialakítani a rendházukat. Powell filmjében nem csupán és nem elsősorban a Férfi (akit ez esetben David Farrar alakít a helytartó, Mr. Dean szerepében) a világi kísértés megtestesülése – a Fekete nárciszban tényleg a világ az, amely megkísérti és elbizonytalanítja hivatásukban az apácákat.

Hatások alatt álló nővérek

A férfi és a szex, a házasság lehetősége a világi csábítások és örömök kvintesszenciája. A Fekete nárcisz mégis túlmutat ezeken (igaz, ebben a filmben is találkozhatunk olyan apácával, akit konkrétan Mr. Dean vonzereje kerget az őrületbe) – a buja természet, az egzotikus helyiek, a bordély festményei, az állandóan süvítő szél, olyan hatások, melyek alól a nővérek nem vonhatják ki magukat. A főszereplő főnökasszonyt, Clodagh nővért (Deborah Kerr) a múlt emlékei, hajdani élete kezdi kísérteni, ám a többi apácában is fokozatosan feléled a vágyakozás egy másik élet iránt. Clodagh nővér dönt és erősnek mutatkozik: az utolsó képkockákon elhagyja a Himaláját, hogy a hitéhez hű maradhasson.

Ahogy ebből a filmből is kitetszik, egy apáca számára mindig komoly kihívást jelent a világ a maga szépségével, játékszabályaival és moráljával. Luis Buñuel filmje, a Viridiana (1961) egy ártatlan, idealista apáca története, aki elhagyva a zárda zárt világát azzal kénytelen szembesülni, hogy odakinn minden másképpen működik, mint ahogyan gondolta. Viridiana (Silvia Pinal) hiába jó és segítőkész, a naivitásáért nem kis árat fizet: előbb a nagybátyja követ el öngyilkosságot, mert a lány elutasítja a közeledését, majd a helyi csavargók reagálnak gyökeresen másképp az önfeláldozására, mint ahogy azt elvárná. A környék hajléktalanjait hiába fogadja be a birtokra az apáca, ad nekik szállást, ételt, azok az első alkalommal, hogy magukra maradnak, tombolni kezdenek és egy bacchanália közepette földig rombolják a villát. A film befejezése igen beszédes: Viridiana az unokatestvérével az „ördög Bibliáját lapozgatja”, vagyis, ha szomorúan és kissé lemondóan is, de kártyázni kezd, ami azt jelzi, hogy a jövőben már nem várja el, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá, próbál inkább ő alkalmazkodni ahhoz.

Az apácáknak – a filmek tanúsága szerint – nem könnyű a saját értékrendjüket és a világét közös nevezőre hozni – ha a nővér túl világi azért bukhat el, ha pedig túl naiv, akkor meg azért. Az apáca története (1959) című filmben Luke nővér (Audrey Hepburn) vesztét például az okozza, hogy irgalmas apácaként túl büszke és becsvágyó természet (előbb nem hajlandó a rendfőnöke kedvéért elbukni az egyetemi vizsgán, hogy alázatot tanúsítson, majd egyértelműen csalódottá válik, amikor nem Kongóba, hanem egy elmegyógyintézet kórházába küldik segíteni). Luke nővért annyi sikerélménnyel ajándékozta meg a zárda előtti időkben a tudása, hogy bármennyire igyekszik is, képtelen alkalmazkodni a rendje önfeladó, semmi felett nem ítélkező magatartásához. Egy másik apáca, Aloysius Beauvier nővér (Meryl Streep) szintén a túlzott individualizmussal áll hadilábon a Kétely (2008) című filmben. A tanító rend főnökasszonya már a 20. században szocializálódott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy holmi egyházatyák nem bizonytalaníthatják el önmagában, ha ő azt mondja, hogy az iskola papja (Philip Seymour Hoffman) pedofil és viszonyt folytat az egyik tanulóval, akkor az úgy is van, akárhány életet tegyen is tönkre önön meggyőződésébe vetett hite.

A világi gondolkodású apácákat a legtöbb filmben ellenpontozza egy naiv(abb) nővér a rendben, mint például a meglehetősen brutális alaphelyzetből kibontakozó Ágnes, az Isten báránya (1985) című moziban. A történet szerint a zárdában holtan találnak egy csecsemőt, a jelek egyértelműen arra utalnak, hogy Ágnes nővér (Meg Tilly) szülte és ölte meg őt. A bíróság egy igazságügyi elmeszakértőt, Martha Livingstone doktort (Jane Fonda) küldi a zárdába, hogy állapítsa meg, beszámítható-e a nővér, aki szemmel láthatóan olyan naiv és ártatlan, mint egy ma született bárány. A pszichiáter nem is vele, hanem a főnökasszonnyal, Ruth nővérrel (Ann Bancroft) kerül összetűzésbe – vitájuk és ellenszenvük fő oka egyértelmű: minden, ami a vallás szerint a csoda, a misztérium témakörébe tartozik, arra a pszichiátria képes találni egy kórképet, vagyis egy racionális magyarázatot.

Vonulj kolostorba

És már meg is érkeztünk a kérdéshez, amely minden (kívülálló) nézőt egy emberként foglalkoztat: mégis, mi motivál egy apácát abban, hogy a zárdaéletet válassza, kitéve magát a világi környezet értetlenkedésének, mely az esetek többségében az elhívást nem is az elhivatottság jeleként, hanem valamiféle szexuális aberrációként értelmezi (a javítóintézetként működő zárda szadista hajlamú apácáinak ábrázolása A Magdolna-nővérek című filmben példának okáért erre az álláspontra játszik rá).

Amennyiben a nővérek múltja szóba kerül, a filmek előszeretettel kategorizálnak: kedvelt típus az apácák között a világi életet otthagyó nővér, mint Clodagh a Fekete nárciszban vagy Magdolna nővér (Vass Éva) a Hangyabolyban; az apáca, akinek nem volt más választása, mert a zárdába született vagy nevelkedett (Avril A zárdán túl; Ágnes az Ágnes, Isten báránya c. filmekben), illetve a kényszer hatására apácává lett apátnő.

Ez utóbbiak zárdaéletének Jacques Rivette rendező egy egész filmet szentel, Az apácát. A kolostor falain belüli mindennapokat majdhogynem a börtönnel azonosító mozi hatalmas botrányt kavart, akárcsak az a 18. századi levélregény, amelyből született. Denis Diderot írása az apácazárdákat olyan létesítményeknek mutatja be, ahová azok a hölgyek kerülnek, akiket a családjuk nem tud kiházasítani – az egyháznak felajánlott hozomány, amely aztán egész életre kosztot és kvártélyt biztosít a bekerülő nőknek, még így is jóval alacsonyabb összeg, mint világi változata. Az Anna Karina (Suzanne) főszereplésével bemutatott filmben minden főnökasszony, akinek elviekben a lány az oltalma alatt áll, a saját céljaira akarja használni őt – van, kit a vakbuzgóság, van, kit a szadizmus, mást a leszbikus vágyai hajtanak. Az apácaéletet középpontba állító filmeknek csupán a kisebbik hányadában bukkannak fel olyan nővérek, akiket sem az előbbi vádakkal, sem lelki frusztrációkkal, szexuális elfojtásokkal, esetleg túlzott naivitással vagy ártatlansággal vádolhatunk.

Az elhivatott, alkalmas és végül a rendben maradó apácák mindig valami sorsfordító, a hitüket, rátermettségüket próbára tevő élethelyzetben jelennek meg a vásznon, mint például az Ég tudja, Mr. Allison, A mocskos zsaru vagy a Ments meg, Uram! című filmek nővérei. Érdekes módon ezen alkotásokban az apácák mellett minden esetben felbukkan egy kemény, de hitében ingatag férfi, akit pont a nővér jó példája, következetessége, feltétlen szeretete és elkötelezettsége térít jobb belátásra. A második világháború idején játszódó Ég tudja, Mr. Allison című filmben Angela nővér (Deborah Kerr) tartja a lelket a japán támadás alatt álló csendes-óceáni szigeten egy tengerészgyalogosban (Robert Mitchum); míg A mocskos zsaruban a kábítószeres, korrupt hadnagyra (Harvey Keitel) gyakorol olyan hatást egy megerőszakolt, de az elkövetőknek megbocsátó apáca (Frankie Thorn), hogy a zsaru megpróbál a film végére visszatérni a hitéhez. A Ments meg, Uram! című moziban Helen nővér (Susan Sarandon) egy gyilkos és erőszaktevő halálraítéltet (Sean Penn) vezet el a méreginjekcióig, és bírja rá a szeretetével és odafigyelésével őt a bűnbánatra.

És láss csodát – a filmográfia legmodernebb apácájaként – mindehhez még gallérra és fityulára sincs szüksége.

Filmográfia
Szent Mary harangjai (The Bells of St. Mary's, 1945, Leo McCarey)
Fekete nárcisz (Black Narcissus, 1947, Emeric Pressburger, Michael Powell)
Ég tudja, Mr. Allison (Heaven Knows, Mr. Allison, 1957; John Huston)
Az apáca története (The Nun's Story, 1959, Fred Zinnemann)
Mater Johanna (Matka Joanna od aniolow, 1961, Jerzy Kawalerowicz)
Viridiana (1961, Luis Buñuel)
Az apáca (La religieuse, 1966, Jacques Rivette)
Ördögök (The Devils, 1971, Ken Russell)
Hangyaboly (1971, Fábri Zoltán)
Ágnes, az Isten báránya (Agnes of God, 1985, Norman Jewison)
A mocskos zsaru (Bad Lieutenant, 1992, Abel Ferrara)
Egy apáca szerelme (Storia di una capinera, 1993, Franco Zeffirelli)
Ments meg, Uram! (Dead Man Walking, 1995; Tim Robbins)
A Magdolna nővérek (The Magdalene Sisters, 2002, Peter Mullan)
A zárdán túl (Avril, 2006, Gérald Hustache-Mathieu)
Kétely (Doubt, 2008; John Patrick Shanley)