A kereszténység boldogít?

A kereszténység boldogít? A reflexszerű válasz erre a kérdésre éppenséggel az, hogy a kereszténység megnyomorít. És ez igaz is bizonyos értelemben. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a keresztényeket sajnálják azért, hogy keresztények, amíg a keresztények is sajnálják magukat ezért. A világ azért látja a kereszténységet korlátozó tényezőként, mert a keresztények közül túl sokan így élik meg.

A becsületes ateizmus – úgy gondolom – érthető módon tűnik felsőbbrendűnek ehhez a hitevesztett, képmutató, és titokban vagy épp leplezetlenül a világ boldogsága után sóvárgó kereszténységhez képest – ehhez a kultúrkereszténységhez képest. Nem csoda, hogy az anticsoda, amely a Kánában borrá változtatott vizet ismét vízzé, a kereszténységet pedig kereszténységmentessé tette, nem kell a világnak – és igazából a keresztényeknek sem.

Ki emlékszik még arra, hogy miért is keresztény, azon túl, hogy ilyen családban nőtt fel, vagy sok értéket lát benne, vagy ilyen közösségbe jár? Ki emlékszik még arra, hogy a fejsze már a fák gyökerén van (Lk 3,9)? Vagy tudjuk-e, hogy Jézus elsősorban bűnbánatra szólított föl, és az egyetlen fajta ember, akihez nem jött, akivel nem tud mit kezdeni, akit nem tud megváltani, az a bűnbánatra képtelen ember: a magukat igaznak tartó farizeusok (Lk 5,31–32) – és a bűn létezését is letagadó posztmodern ember: azaz a mi fajtánk? Ki tudja G. K. Chesterton egyszerűségével őszintén vallani, hogy azért keresztény, mert a bűneire akar megbocsátást nyerni? És ki emlékszik még arra, hogy a kereszténység igaz: hogy a feltámadás megtörtént?

A probléma, legalább részben, antropológiai: nem mindegy, hogy az embert – és önmagunkat – független, önmagában elégséges lényként kezeljük-e, vagy alapvetően függő és bukott lényként. Ez az utóbbi Jézus antropológiája, és ezért a keresztényeké is. A különbség pedig ég és föld – szó szerint: menny és pokol –, hogy magunkra ügyes majomként vagy bukott gyermekként gondolunk. Ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösei is (Róm 8,17) – a majmok pedig majmok maradnak, bármennyire is ügyesek.

A kereszténység a bűnösöknek szól – azoknak, akik már tisztában vannak bűnösségükkel –, és nem az igazaknak, ugyanis „nincs, aki igaz volna, nincs egyetlenegy sem” (Róm 3,10; vö. Zsolt 14,3). A kereszténység az összetörteknek szól, tehát először össze kell törnünk: és amikor rájöttünk, hogy egyedül nem megy, végre Isten kegyelmére bízhatjuk magunkat – de nem előbb. Az elégedett kultúrkeresztényeknek csakúgy, mint az elégedett ateistáknak először össze kell törniük: elégedetlen kultúrkeresztényekké és ateistákká kell válniuk, hogy a megváltás erőterébe kerüljenek – hogy felfogják egyáltalán, Jézus mit is kínál.

Csak ha már szembesültünk az igazi, vagyis a jézusi antropológiával, csak ha már beláttuk, hogy mind csődbe mentünk, mindössze egyesek ellen nem indult még el a csődeljárás, akkor rendelkezünk a megfelelő nézőponttal, hogy rákérdezzünk: a kereszténység boldogít-e? És a válasz igen.

Az Isten nélküli boldogság reménye felelőtlen álmodozás – ha van Isten, azért, ha nincs, azért. Viszont a reális reményvesztettség után megtudni, hogy Isten nemcsak igazságos, de kegyelmes is, és tökéletesen szerető: boldogság és szabadság. Egy gyermek boldogsága és szabadsága ez, aki tudja, hogy vigyáznak rá, és szeretik: méghozzá úgy, hogy a maga rosszaságával nem tudja elveszíteni ezt a szeretetet – vagyis úgy szeretik, miként egy gyermeket. És az örökségről, Isten országáról most még nem is szóltunk – azt talán föl se bírnánk fogni.