A keresztényeknek is megéri Istenre fogadni

Blaise Pascal, a tizenhetedik századi francia fizikus és gondolkodó, azzal érvelt az agnoszticizmus, vagyis azon álláspont ellen, miszerint nincs elégséges bizonyítékunk Istenről, hogy a döntés halasztgatása is végső soron egy döntés – döntés a hitetlenség mellett. A jutalom, amelytől elesünk, ha kiderülne, hogy mégiscsak van Isten, végtelen. Ezzel szemben az áldozat, amelyet a hit első lépései megkövetelnek (megszólítani Istent és erkölcsösen élni), még ha nincs is Isten – és így örök jutalom sem –, legfeljebb véges. Tehát a bizonytalankodóknak megéri Istenre fogadni.

Üzleti ajánlat?

Pascal latolgatása azok számára lehet hasznos, akik valamilyen alapon már valószínűnek tartják Isten létezését és a kereszténység igazságát. Számos embert csak kisebb félreértések vagy esetleg az erkölcsi kötelességektől való félelmeik tartják vissza a hit útjától. Számukra Pascal józan – mondhatni üzleties – logikája, amely Isten ígéreteinek túláradására helyezi a hangsúlyt, segíthet az első erőfeszítésekben.

De vajon nem kerülhet-e hasonló helyzetbe a gyakorló keresztény ember is olykor? Arra gondolok, amikor kísértések szorongatnak, a vágyak vagy a félelem pedig elhomályosítják az értelmet, és amikor szeretnénk valahogy kibújni a kereszténység igája alól: ekkor az agnoszticizmus hirtelen vonzó világnézetként tűnik fel. „Mit is tudhatunk Istenről? Kik vagyunk mi, hogy a Végtelent a mi kis kategóriáinkba szuszakoljuk?” – kérdezzük ilyenkor magunktól. Bizony képesek vagyunk úgy szenvedni – vagy unatkozni –, hogy Istent sem nem élvezzük, sem nem látjuk. Amikor cserbenhagynak a filozófiáink és az érzelmeink, nem marad más, mint hogy Istenre fogadjunk. Ám nem éppen ez-e a hit legmagasabb próbája, amelyen Ábrahámnak, sőt Jézusnak is át kellett esnie?

C. S. Lewis a fején találja a szöget, amikor a hitet (egyebek mellett) az igazság gyakorlásaként írja le. Keresztény vagyok című könyvében elmeséli, hogy megtérése előtt nem értette, a keresztények miért tekintik a hitet erénynek, amikor végső soron az nem más, mint egy tanítás elfogadása. Attól függően, hogy a hit tárgya igaz vagy hamis, világos, hogy a hitnek köze van az okossághoz vagy a butasághoz. Ám annak, amit igaznak gondolunk – vagyis hiszünk –, mi köze lehet vajon a jóhoz és a rosszhoz, az erkölcsöshöz és az erkölcstelenhez?

Nos, Lewis szerint az, amit oly sokan rosszul látnak – beleértve korábbi önmagát is – az, hogy az emberi elme az egyszer belátott igazságokat nem automatikusan hiszi egy esetleges későbbi cáfolatig. Ráadásul véleményeink változása korántsem mindig megalapozott, ugyanis éles helyzetekben könnyen megkérdőjelezzük azt, amit normális körülmények között igaznak gondolunk és hiszünk.

Kétely és kísértés idejére

Megtart-e vajon ez a karabiner? Pedig tudjuk, hogy hegymászásra lett kifejlesztve, és az előző túrán is megtartott, de most, hogy ilyen magasan vagyunk, mégis elveszítjük a bizonyosságot. Fájdalommentes lesz-e a műtét?

Noha profi altatóorvos adta be a gerincvelői érzéstelenítést, és az imént semmit nem éreztünk, amikor az orvos megütögette a térdünket, most, ahogy elképzeljük a szikét, amint a húsba vág, mégis elveszítjük hitünket az érzéstelenítésben. Érzelmeink lépten-nyomon kiszolgáltatnak minket a hitetlenségnek, valahányszor tétje van a dolgoknak, ezért edzettségre, gyakorlásra, valamint higgadt gondolkodásra van szükségünk, hogy legyőzzük félelmeinket és kételyeinket az élet minden területén. Nincs ez másképp a Krisztusba vetett hittel sem – a különbség csupán annyi, hogy ez az élet legfontosabb kérdése.

Márpedig, ha Krisztusban áll az ember üdvössége, akkor helyes, hogy ezt az igazságot tanulás által minél jobban megértsük, elmélkedés és imádság által megszívleljük és megszeressük, és helyes, hogy minden eshetőségre olyan emberré neveljük magunkat, aki rutinszerűen Jézust választja. Ebben áll az erős hit erénye: hogy a szakadék fölött állva is tudunk bízni. És ebben a végső akarati aktusban segíthet Pascal fogadása.

Ugyanis legjobb igyekezetünk ellenére is a bizonytalanság megtalál majd minket, és a kísértések – ha más nem is, hát a langyos középszerűség kísértése – kopogtatnak majd az ajtónkon. Lesz, hogy megirigyeljük hitetlen ismerőseink gondtalanságát, és azt kívánjuk, bár kicsit rugalmasabb lenne a tanítás, és mivel ezt szeretnénk, az érzelmeink hatása alatt, a kereszténység valószínűtlennek és bizonytalannak fog egyszer csak feltűnni előttünk. Hirtelen „őszinte” kételyek keríthetnek bennünket hatalmukba, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy „őszinte” szívvel fordítsunk hátat Jézusnak, vagy másítsuk meg a tanítását aktuális kedvünk és félelmeink szerint.

Jusson eszünkbe ekkor Pascal fogadása: hogy a legszárazabb emberi számítás szerint is megéri Istent választani. Jusson eszünkbe, hogy a kereszténységet egyszer már igaznak fogadtuk el, és hogy mindössze változó hangulataink és új szenvedélyeink azok a sekélyes indokok, amelynek alapján most megkérdőjelezni készülünk korábbi józan meggyőződéseinket.

Emlékezzünk, hogy Isten szeretet, és hogy jobb nekünk Vele, még ha az egész világról is kell lemondanunk. Adjunk egy esélyt Istennek, mint ahogy hitüket kereső barátainknak is javasoljuk olykor – hiszen ha Isten létezik, válaszolni fog! Ne legyünk képmutatók, hanem mutassuk meg, hogy a keresztények is mernek Istenre fogadni.