A hadifogság csak megerősítette Lajos atyát a hitében – Visszalopták a nyakukban hordott keresztet

Kerényi Lajos atyával a Szent Kereszt Plébánián találkoztam, ahol immár 35 éve dolgozik. Munkásságával mára erős közösséget épített, és még most, a 85. életévében is aktívan foglalkozik a közösség életével, neveli és oktatja a fiatalokat, és hetente három-négy napot kórházi betegek látogatásával tölt.

Egy látomás, ami a papi pályára vezette

Lajos atya 1927-ben, Almásfüzitőn született, egy gyártelepen, vasutas családba. A telepre a szomszédos faluból járt át egy pap misét tartani. Kilencévesen, ministránsként egy csodában volt része. Látomásában nem a pap jött be a kápolnába, hanem maga Jézus, aki egyenesen ránézett és azt mondta, ma te fogsz nekem ministrálni. Ez az élmény vezette őt a papi hivatás felé, és ez segítette a háború nehéz pillanataiban is.

Tanulmányait a tatai piaristáknál folytatta, azonban 18 évesen, az érettségi előtti évben elvitték katonának. A frontra került és ott harcolt, míg fogságba nem esett. Beszélgetésünk során többször hálát adott azért, hogy ezekben az időkben nem kellett senkit sem megölnie. A Szovjetunióba vitték egy szénbányába, ahol ő volt a 93-as számú hadifogoly. Hite még a nyomorban sem hagyta el, néhány társával együtt többször visszalopták a nyakukban hordott keresztet és azt viselték, a felszíni munkákon is.

Meghatva mesélte, hogyan futottak hozzájuk a szegény, beteg gyerekek a kereszt láttán, és hogyan dicsőítették Jézust. Sőt, elmesélte, hogy még felnőttek és katonák is tettek nekik titokban hitvallást, ami az erősen ateista környezetben rendkívül veszélyes volt. Végül vérhassal és egyéb betegségekkel tért haza, ahol felgyógyulva újra elvégezte a gimnázium utolsó évét és sikeresen leérettségizett. Ezután a piaristáknál végzett summa cum laude. A tanulmányai alatt elért sikerei megerősítették hitében, és segítettek neki a háború okozta megrázkódtatások feldolgozásában. A háborús évek tapasztalatait ma egy Ady-idézettel írja le: „Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel”.

Több száz feljelentés, állandó üldözés

Miután megkezdte papi hivatását az ávósok üldözni kezdték. Néhány évente áthelyezték, rendszeresen feljelentették, és néhányszor még a börtönt is megjárta. Két fő bűne volt: a fiatalokkal és a betegekkel való foglalkozás.

Lajos atya azonban hamar felfedezte üldöztetésének előnyét, az egész országot bejárva, az új helyeken mindig óriási lendülettel vetette magát a munkába, és közben megismerte azt a rendkívüli tehetségét, ahogy a fiatalokkal tud bánni. Ez alatt az idő alatt a hitet és az eszményeket így még több helyre eljuttathatta. Önéletrajzi könyvének címét is ez az időszak ihlette: Adj nekem lelkeket, Uram! A gyerekek mindenhol rajongtak érte, és ő munkáját szeretettel és szenvedéllyel végezve hitet adott nekik egy olyan rendszerben, ahol az „ideológia” ezt nem engedte.

Az immanens elméletek tönkretették az embereket

Beszélgetésünk számos pontján kerül elő egy-egy kórházi történet olyan emberekről, akiket elragadott az immanens ellenerő, és emiatt reménytelenül, hitetlenül szenvednek, kilátások nélkül. Az atya szinte könnyes szemmel meséli ezeket. Haragot egyáltalán nem érzek benne, csak sajnálatot, amiért egy rendszer ilyen kiszolgáltatottá tette az embert lelkileg. Az egyik történet egy ateistáról szólt, akinek a következőket mondta Lajos atya: „Csodálom, mert magának nagyobb hite van, mint nekem. Maga a semmiben hisz, ami nincs. Én realista vagyok, a valóságban hiszek.” A kommunista nevelésről, ami véleménye szerint teljesen tönkretette az embereket, a következő Ady-sorokat idézi. „Rommá dőlt a messiás háza, Tanítása, erkölcse veszve... Oh, de hogy állattá süllyedjen, Kinek lelke volt, nem lehet... Hatalmas Ég, új Messiást küldj:”

A materializmusról egy másik történetet mesélt. Egy férfi úgy írta le a létet, mint a semmi közepén lévő kis fényt. Mivel ez az elmélet minden kérdésre e világi keretek között keres választ, sok mindent nem tud megmagyarázni, így követői, ehhez a férfihoz hasonlóan beleőrülnek a „választalanságba” és reménytelenségbe.

A történetek tanulságát egyetlen mondatban foglalta össze. Miközben a kórházakban öngyilkosokkal, pánikbetegekkel, függőkkel, skizofrénekkel, fóbiásokkal, kényszerképzetesekkel találkozom, ugyanazzal a problémával szembesülök mindig: nincs semmilyen eszményük. Se házasság, se gyerek, se Isten.

A jövőt a szeretetre kell építeni

Látom az embereket meghalni, és nincs, aki Isten nélkül halna meg – mondja Lajos atya. Most az a fontos – emeli ki –, hogy tanítsunk, hogy a fiataloknak és a hitetleneknek megmutassuk a helyes utat, a hit eszményeit, melyek a rossz (erőszak, erkölcstelenség, erotika) ellen küzdenek és segítnek az egyes embereknek kapaszkodót találni.

A Szent Kereszt Plébánia közösségi élete jól példázza, hogy türelemmel, hittel és lelkesedéssel milyen sikereket lehet elérni. Rengeteg a fiatal, óvodások és kisiskolások is járnak hitoktatásra, a 18 év körüli fiatalok közössége a legaktívabb. Csütörtökönként akár 60-an is összegyűlnek, hogy az élet dolgairól és a vallásról beszélgessenek. Évente többször járnak közösen Egerszalókra és Nagymarosra lelkigyakorlatra. A plébánián még baba-mama klub és barangoló klub is működik.  Szentté kell lenni, ennek az alapja pedig, hogy szeressük egymást. Ha sok szerető ember van, akkor szebb lesz a világ – üzeni Lajos atya zárszóként.