A „legistenibb” város

Ma már nehéz elképzelni azt a fajta életmódváltást, amin Kálvin tanításai hatására Genf lakossága az ezerötszázas évek közepén keresztülment. Genf a reformáció előtt a kereskedővárosok tipikus képét mutatta. Pénzért, csakúgy, mint a korabeli Velencében vagy Genovában, bármit meg lehetett venni. Hatalmat, asszonyt, de még a lelki békét is. Virágzott az uzsora, a városatyák számára is természetes volt a pénzügyi manipuláció, a papok megvesztegethetőségéről is mindenki tudott.

A reformáció 400. évfordulójára, az 1917-ben kiadott emlékkönyvben, Otto Thelemann Kálvin életéről írott munkája alapján így festik le Genf képét: „Minő volt Genf Kálvin előtt? Ennek jellemzésénél megborzad a toll, s a türelmes papirost szégyenpír futja be. Egész városrész ledér nőkből áll, kiknek vezetőt maga Genf tanácsa rendel. A »királynő« címét viselő főperditát a szent evangéliumra esküdtetik meg, hogy parázna tisztében híven megmarad. Ilyen a tanács. Az egyház feje, a püspök sem különb. Adatunk van reá, hogy kevéssel 1526 előtt – nagyböjt idején – a nép megrohanja palotáját, hogy kiszabadítson egy tisztes leányt, kit az utcáról erővel hurcoltatott ágyasházába. Pogányos bachanáliák, házasságtörő nők vad fajtalansága még csak a szempillákat sem rebbenti meg.”

Első próbálkozás

Nem csoda hát, hogy a Genf ügyeit rendezni kívánó városatyák úgy érezték, valamiféle lelki-szellemi megújulásra van szükség. Ezt a reformációtól várták. Kálvin fő műve, az Institutio Christianae religionis, a kálvini reformáció nagykátéja 1536-ban jelent meg. Ez a mű meggyőzte Guillaume Farelt, a genfi reformáció akkori szellemi vezetőjét, hogy Kálvin az ő emberük, ha valódi változásokat akarnak a város életében elérni. Genfbe hívatta, ahol Kálvin haladéktalanul hozzákezdett a város életének megreformálásához. Ennek alapjául az Institutio kivonatos formája szolgált.

1537. január 16-án Farel és Kálvin a városi tanács elé terjesztették az egyház szabályzatának új tervezetét, amelyben elsősorban a világitól független egyházi törvényszék felállítását, a fiatalok vallási oktatását és nyilvános vizsgáztatását, valamint a házasságra vonatkozó szabályok megváltoztatását szorgalmazta. Az egyházfegyelem megerősítése céljából gyakoribbá tették az úrvacsorát, és a ledér életvitelt folytatók ellen kérték, hogy alkalmazzák a „javító és fegyelmező kiközösítést”. A városatyák ugyan elfogadták a kálvini javaslatok egy részét, de az úrvacsora körüli viták miatt 1538-ban Kálvint és Farelt száműzték a városból.

Az emberek szívén is változtatni akart 

A városatyák azonban Kálvin száműzése után sem bírtak a genfi polgárokkal. Révész Imre, a múlt század jeles egyháztörténésze így ír erről: „Kálvin strassburgi tartózkodása alatt Genfben fenekestől fordul fel minden. A nyílt utcák során síp s dobszó mellett félig mezítelen embercsoportok vad, fajtalan ugrándozásán mulat az utca népe. A templomok üresek, az úri szent vacsora nyilvános gúny tárgya sokaknak. A katolikusok mozgolódni kezdenek. Sadoleto bíboros püspök főpásztori levélben hívja fel Genf népét, hogy térjen vissza az egyedül üdvözítő katolikus egyházba. Írását házról házra hordják. A tanács meg a gyenge papság tehetetlenül áll.”

Így nem csoda, hogy 1540-ben visszahívták Kálvint, és gyakorlatilag teljhatalmat biztosítottak neki a város vezetésében. Kálvin – mint ahogy mindig is hangoztatta – nem elégedett meg azzal, hogy csupán az egyház tanításait és működését reformálja meg. Véleménye szerint az igazi reformációnak az emberi szívben kell végbemennie, amely hatással van az életvitelre és a társadalmi érintkezés minden formájára is. Éppen ezért a kálvini rendszabályok részletesen meghatározták, hogy mit szabad és mit nem egy genfi polgárnak, ha Istennek tetsző életet kíván élni.

Szabályok és rendelkezések

Az 1542-ben elfogadott rendelkezések között természetesen fő helyet foglalnak el a hitéleti kötelezettségek. Kötelezővé tették a vasárnapi istentiszteletet, havi két egyéb egyházi beszédet írtak elő minden lelkész számára. Kálvin kitiltatott minden képet „vagy más affélét, ami az Istennek lélekben és igazságban való imádásához nem tartozik”. Bár a zsoltáréneklés a református istentisztelet meghatározó része, Kálvin az orgona ellen is hadjáratot indított, ami végül is nem járt sikerrel. Kálvin vezette be Genfbe a kötelező hitoktatást, az úrvacsora szentségében is rendszeresen részesülhettek a genfi polgárok. Pontosabban azok, akiket nem tiltottak el a templomba járástól és az úrvacsoravételtől.

A családi ünnepek, a keresztelő, a házasságkötés is egyházi ügy lett, annyira, hogy a házasulandók életkorát, a házasfelek közötti korkülönbséget is maximalizálták. Az eljegyzés és az esketés is a templomban zajlott, s Révész szerint „zenével vagy dalolva s cifra gazdag ruhában menni esketésre határozottan tilos volt”. 

Ellensége a mulatozásnak és a kacérságnak

Kálvin egyébként is nagy ellensége volt a mulatozásnak. Genfből kitiltotta a zeneszerszámokat, határozott lépéseket tett a kocsmázás megszüntetésére, és még azt is meghatározta, hogy a családi ünnepeken (esküvő, eljegyzés) hányféle ételt lehet felszolgálni. A lakodalmakba tíz vendégnél nem hívhattak többet, és a leggazdagabbak is csak harmincat, őket is csupán csak egy napra.

A pompa, a gazdagság fitogtatása lehetetlenné vált, ugyanis törvény tiltotta „az arany, ezüst és drágakő ékszerek” viselését, gyűrűt is csak egyet volt szabad viselni, a jegygyűrűt, és csupán egy napon: az esketés napján. A genfiek nem járhattak selyemben, bársonyban, prémbe sem burkolózhattak. Az asszonyok nem díszíthették hajukat gyöngyökkel, szalagokkal, nem járhattak élénk színű ruhákban, pirosban meg főként nem. A dekoltázs és a ruha ujjának, illetve vállkivágásának mérete is szabályozva volt, és „általában minden, ami a legtávolabbról is kacérságra mutatna”, így a szabók sem hozhattak be semmilyen új divatot a tanács előzetes beleegyezése nélkül.

Diktátor vagy szent ember?

Ma már elborzadva olvassuk azokat a „megkötözöttségeket”, amellyel Kálvin a genfi polgárokat sújtotta. Még Karl Barth, a 20. század egyik meghatározó református teológusa szerint is „az élet olyannyira szigorú volt a városban, és Kálvin annyira zsarnokian viselkedett, hogy a mai emberek közül senki sem élt volna szívesen abban a városban”.

A kortársak számára azonban sokaknak követendő példát nyújtott. John Knox, a skót református egyház megalapítója szerint Genf  volt „a legistenibb város az apostolok napjai óta”. A Kálvin által felállított puritán értékek még a mai napig is élnek és hatnak, s nem egy olyan protestáns közösség létezik, amelynek életvitele megfelelne a kálvini mércének. Elég csak Szabó Magda Abigéljére gondolnunk, hogy lássuk, a magyar református egyházba is mennyire beleégett a kálvini puritán életforma, amely nem a testi és világi hívságoknak, hanem egyedül Istennek rendeli alá az életet.