Versek halottak napjára

Ady Endre: Halottak napján 

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899 november 1 

Baj Anna: Halottak napja

Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek, gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva.

Ezen a napon minden más

Újra mélyen érint meg a gyász

Nincs már velünk együtt

Kit ismertünk vagy szerettünk

Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok

Fülemben újra megcsendült a hangod

Szinte látom minden mozdulatod

Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket

Ezek a fények világítsanak Neked

Örök világosságban, békességben nyugodj

Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!

Birtalan Ferenc: Halottak Napja, Élők Napja

Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...

Birtalan Ferenc: Kopjafák

Csahos eső zúg, sistereg,
elvackolnak az istenek.

Állunk dermedten, szélütötten,
megdőlt kopjafák a ködben.

Karóba húzott csillagok.
Tűzfényű arcunk ellobog.

Ablakok, ajtók zárva.
Deszkát szögez az ősz a nyárra.

Birtalan Ferenc: Halott Barátok között

ha megkérdezed félek-e
mit szépítsem a dolgot
nem tudtam felkészülni agyvérzés szívroham ellen
könyveim között parcellát kaptak a
Halott Barátok
a hárman-százévesek
előszobákban halálig várakoztatottak
kiket csak kölcsönszobákig engedtek a
szigorú statisztikák
mert nem tudták elegendő ponttal
elámítani a rendet
kik szertevacogták álmaikat
és nekidőltek a végtelennek

ha megkérdezed félek-e
félek
összepántolt homlokom mögül
kigördülnek az erdők
ha nekicsapódok az égnek
mélyüket vesztik a tengerek
gazdátlanul nyüszít üres éjbe a nap
igen félek
mint az irányt tévesztett madarak
a fészekreménytelen
isten-nélküli csendben
és leborulok a reggel előtt
míg föl tud támadni bennem

 Bertók László: Halottak napja 

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

 Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd    

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Vári Fábián László: Halottak napja 

Békére jár
a nap órája lassan,
a kardokat lerakták
mind az angyalok.

Vert sereg vitéze,
a mennybe ne menj be!
Ott a krónikát
már tenélküled írják,
az a fényesség fenn
nem neked ragyog.

Fölzúgnak a fáklyák!
Valahol most tor van -
felzendül a lomb közt
halotti halk zene

Összeszisszennek
a hüllők lenn a porban:
holtak hazájára
inni illene!

De az én kupámat
árvíztajték tölti,
béke veled, Isten,
Isten veled, Földi!

S rakétáit gyújtja,
startra kész a Göncöl
a Sarkcsillagon túlra.
Utasa én vagyok.

Ésaiás, Jónás, Náhum -
mind elmúltak,
mint magvuk szakadtával
majd a magyarok.

 Baka István: HALOTTAK NAPJA

 Alkony

 A rókabundás alkonyat

most lendül át az égi partra,

s csillag-sövényen fennakad

bozontos, rozsdasznű farka.

Kitépi és tovább szalad,

nyomára forró vért csöpögtet,

és mint pityergő vadnyulat,

kiejti szájából a Földet.

Akkor is ott is

 A felhők szürke rabnőruhájában

sápadtan és félénken lépegetsz

a lágerudvar-réten át a fény

szögesdrótjai közt kelettől nyugatig

zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás

kikericsét meggyalázhatják bármikor

éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold

reflektora végigpásztáz aludni nem hágy

gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron

villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló

sörényedben fürdettem arcomat

gondolsz-e még vagy csak a holnapi

holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupasztott

erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen

az alkonyatokban de én a ködök krematórium-

füstjében is érezni fogom tested illatát

s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd

mikor egy tiszt unott kézmozdulattal

eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

Circus Maximus

 Még kifeszül fölénk a mennybolt

felhőkkel foltozott, kék sátora,

beissza még a vért a megsötétült

porond lucskos fűrészpora,

a nézőtér is tapsol, bár a ponyvát

morogva rázzák az űri szelek,

s a lyukakon átvillámlik a Semmi,

az előadás vége közeleg;

ülünk még, bár hasadozik a vászon,

elpattannak a fény kötelei,

oszlopok dőlnek, ám mi egyre várunk,

rettegéssel és reménnyel teli,

bár előttünk csak Isten és a Sátán

megunt bohóctréfái zajlanak,

s mi hahotázunk gyáván, míg a mennybolt

rossz sátora fejünkre nem szakad.

Szürkület 

A menny kilép medréből, szennyes árján

felhők - felpuffadt angyaltetemek -

sodródnak és keringenek,

a süllyedő nap örvényébe bukva.

Álarcot vált a város, most a benne

kiterjedt űrt a villanyfény befutja,

s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran

pislog a végtelenbe.

De profundis 

Kényszerzubbony volt már az anyaméh is

s járkálok bár látszólag szabadon

a Mindenség csak túlméretezett

bolondokházi kórterem tudom

döngettem hát a falakat hiába

a mélységből kiálték ám az Isten

csak a lélek légszomja és e szomjon

s más kórtermeken kívül semmi sincsen

átkopogok s ha néha jő erőtlen

morzén a válasz meg sem érthetem

ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs

vagy láthatatlan rabtartóm üzen

ó nappalok fehér kendői számat

ki tömte be tivéletek nehogy

kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen

s még ez a semmi is fogy egyre fogy

Circumdederunt 

H. G. emlékének

A szürkület patkánya már előbújt

éles fogakkal feltöri a Nap

dióhéját s farkával félresöpri

a szalmaszál-sugarakat

mint ruhásszekrénynek az éjnek

szétnyílnak ajtószárnyai

vállfán lóg Isten sok megunt palástja

s a Megváltó vérbűzös rongyai

e világ-pincében ahol körülkertnek

Isten-szemét és Sátán-limlomok

mióta várom már ki szabadt meg

és rémlik olykor ott fönn láb dobog

álmomban mintha elhagyott lakásom

látnám bár nincsen semmi más tudom

patkányok árnyak s néha egy homályos

fénycsk a felhő-pókhálós falon

Halottak napja 

Egy kisfiú siet a parkon át,

az esti szélben hintalánc vacog,

zörög a megfakult viharkabát,

az égen borbélytányér-hold inog.

Az emlékmű talapzatán, akár

angyalszárnyakból hullatott pihék,

mécsek remegnek, szürke és sivár

a kő, a park, s páncélozott az ég.

Mint oszlopról lehorgadó plakát,

nyirkos csirizszagú a félelem,

s megyek, megyek az őszi parkon át,

zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.