Van olyan, hogy keresztény fotó?

Katolikus vagyok és költő – mondta több alkalommal magáról Pilinszky János, amikor a „katolikus költő” skatulyába próbálta belegyömöszölni valamelyik ambiciózus beszélgetőpartnere. Pilinszky ugyanis tudta, hogy bár nem értelmetlen a ’katolikus költő’ (festő, zeneszerző) szintagma, a ’fides’ és ’ars’, hit és művészet (mesterség) fogalmának tartalma provinciálissá teszi e szókapcsolatot. A két teljesség – amelyik voltaképpen egy –, ha kettőként reflektál magára, csak önkorlátozó lehet, illetve akkor is ellentmondás, ha az utóbbi kétszáz évben létrejött társadalmi körülmények verbálisan a legtermészetesebb módon abszolutizálják mind a hitet, mind a művészetet. Rubljov, Bach, M.S. mester vagy Cranach sem keresztény festő, zeneszerző, hiszen hitük és művészetük tökéletesen azonos. Nem utolsó sorban ez nagyságuk egyik kulcsa is.

Kovács Melinda az esztergomi Duna Múzeumban a hétvégén megnyílt Másképek című gyűjteményes kiállításának képein a ’fides’ és ’ars’ kettősségével és egységével igen sajátos módon találkozhatunk. Ezt fogalmazza meg minden képén újra meg újra, ez a legfőbb szervező ereje látásmódjának. De a profanitás és a szakralitás, a külső és a belső világ egész váratlan helycserékkel szerveződik egységbe, ahogyan a festészet és fotóművészet hagyományos műfajtipológiája is tótágast áll. A tájkép éppúgy konstruált, mint a csendélet, életkép vagy meseillusztráció, átlépvén a műfaji határok sok száz éves konvencióit.

A megszokott kategóriák így egészen új kontextusba kerülnek, a forma átértelmezése mindennél erősebben irányítja figyelmünket a tartalom felé, miközben egyértelmű, hogy a kettő elválaszthatatlan. Erre utal a képek technikája is: a rendkívül erősen, alapos, aprólékos körültekintéssel konstruált fotográfiákat a művész utólagos színezéssel a németalföldi festészet fénykorára emlékeztető módon készítette el, aminek eredményeként a fénykép és festészet közötti fal is ledőlni látszik.

A „tiltott határátlépések” és válaszfal-döntögetések mégsem keltik a bizonytalanság érzetét a képek szemlélőjében; inkább elgondolkodtatnak szétesett, széttöredezett, megosztott világunk szükségszerűségén vagy esetlegességén. Talán ettől lengi be valami megfoghatatlan szomorúság a gyűjteményes kiállítást. Aktok, csendéletek, mesék, „másképek”, tájképek alkotják a tárlat nagyobb egységeit – és az életmű főbb állomásait, de az öt csoport különös, erős belső kapcsolatot ápol egymással. Nem egymásból következnek, a kiállításon nem látható a szó eredeti értelmében vett fejlődés, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy valamilyen előre elgondolt művészi program valósulna meg a képek csoportjain. Egyszerűen és természetesen áll egymás mellett a képek öt csoportja, ugyanannak a gondolati világnak és látásmódnak a megnyilvánulásaként, jelezvén a művészet és hit, a leghétköznapibb és legünnepibb tárgyi világ mélyben megvalósuló egységét.