Ő is Sztehlo-gyermek volt: Orbán Ottóra emlékeznek a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Az esten több fiatal költő – Szabó T. Anna, Tolvaj Zoltán, Oravecz Péter –, valamint a középgenerációhoz tartozó Kántor Péter beszélget Lator László költővel, irodalomtörténésszel.
„Azokkal beszélgetek, akik kötődtek hozzá. Mesélnek a kapcsolatukról, ami Orbán Ottóhoz fűzte őket és egy-egy vers is előkerül majd" – mondta Lator László az MTI-nek, hozzátéve: a rendezvényen Sebő Ferenc zenész játszik vélhetően a költő gyerekverseiből, Szikszai Rémusz színművész pedig szavalni fog.
Lator László elmondta: Orbán Ottóról életében és halála utána sokat beszéltek, ám „mostanában mintha elfelejtették volna". Az irodalomtörténész szerint a felejtés sajnos "általános tünete az irodalmi közéletnek", ugyanez történik Jékely Zoltán vagy éppen Weöres Sándor életművével is. „Ez a mai kor sajátossága, noha a mi nemzedékünk nem felejtette el a Nyugat első vagy a második nemzedékét" – fogalmazott Lator László, majd kiemelte, szerencsére több olyan fiatal költőt is ismer, akinek fontos az elődök életműve.
Orbán Ottóról úgy vélekedett: az egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nem sorolható be semmilyen irányzatba. „Egy időben a legvadabb avantgárdot követte, majd erősen hatott rá az akkori kortárs angol nyelvű költészet" – mutatott rá az irodalomtörténész, majd arról is beszélt, hogy Orbán Ottó a szabadversek mellett a kötött formákat is gyakran használta verseiben, műfordításaiban. „A posztmoderneknek nem volt elég posztmodern, az avantgárdoknak pedig nem volt elég avantgárd" – fogalmazott Lator László. „Egy tigris bajszát cibálta" – idézte Orbán egyik mondatát, majd magyarázatképp kifejtette: a költő előszeretettel sértegette verseiben az irodalmi közízlést, közéletet.
„Ha verseinek belső lényegét szeretném jellemezni, azt mondanám egzisztencialista lírát művelt" – magyarázta az irodalomtörténész, aki szerint a költő főleg saját sorsát, szenvedését írta meg verseiben. Gyakori témája volt a második világháborúban szerzett emlékei vagy azok az évek, amelyeket félárvaként töltött a Sztehlo Gábor vezette intézetben. „Sajnos fiatalon súlyos beteg lett. A költészetet így neki arra is kellett, hogy elutasítsa, kisöpörje magából a fájdalmat, szenvedést" – tette hozzá.

Orbán Ottó 1936. május 20-án született Budapesten, a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította gyermekotthon, a Gaudiopolis lakója volt 1945 és 1950 között. 1956-ban felvették az ELTE magyar-könyvtár szakára, de három szemeszter után idegösszeroppanást kapott, s már nem tért vissza az egyetemre. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1981-től a Kortárs rovatvezetője, 1990-től főmunkatársa, 1998-tól az Élet és Irodalom munkatársa volt. 1987-ben meghívott tanárként a St. Paul-i Hamline Egyetemen és a Minnesotai Egyetemen tartott előadásokat. 1989-től a Magyar PEN Club alelnöke, 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja volt. Főleg angol és spanyol költőket fordított. Művészetéért 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor-díjat nyerte el. 1992-ben kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként Kossuth-díjat kapott, 1997-ben pedig több évtizedes alkotói tevékenységéért a MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), valamint a Soros Alapítvány Életműdíjában részesült. Orbán Ottó 2002. május 26-án hunyt el.