Liszt saját miséjére nem jutott be

A rapszódiaíró Lisztet mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a Tom és Jerry kísérőzenéjéből. De a 20. századi hangzásvilágot megelőlegező alkotásokat, végül a konok kísérletező hajlamból írt műveket csak most kezdi igazából elfogadni a széles közönség.

A Liszt-év nyitóhangversenyét – a Magyar Kultúra Napján, január 22-én – a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adta a Művészetek Palotájában.
A karmester Kocsis Zoltán két népszerű darabot (Magyar fantázia, Koronázási mise) és egy ritkán játszottat (Hegyi szimfónia) választott. A Hegyi szimfónia – melyet Liszt kortársa, Victor Hugo francia költő Amit a hegyen hallani című versére komponált – hosszúsága kétszerese a többinek, árnyalt színkezelése kihívás a karmesternek.
A mű tartalmát Liszt így foglalta össze: „A költő két hangot hall: az egyik mérhetetlen pompával zengi az Úr dicséretét — a másik tompa, telve fájdalommal, sírással és átkozódással. Egyiket a természet mondta ki, másikat az emberiség! A két hang addig küzd egymással, keresztezi egymást és olvad egybe, míg végül mindkettő áhítatos szemlélődésben oldódik fel és cseng ki.”

Kocsis Zoltán a tegnapi előadáson a természet rendjét és az ember zűrzavarát érthető és szinte tapintható módon választotta ketté, értelmezésében az ember vágyhat a harmóniába való felemelkedésre, de 2011-ben el nem érheti azt. A második műsorszámnak választott Magyar fantázia című zongoraversenyben a zenei téma a Magasan röpül a daru kezdetű magyar műdal, és a zongorista, illetve a zenekar e témára játszik virtuóz, csapongó variációkat.

Király!

Farkas Gábor zongoraművész nem a Lisztnél megszokottan romantikus stílusban játszott, hanem hol a cimbalom pengését imitálta, hol dzsesszerű zongoratechnikát alkalmazott. „Liszt zenéje nekem a szabadságot jelenti” – nyilatkozta Kocsis Zoltán, a zenekar főzeneigazgatójae koncertre készülve, vagyis a Liszt-kotta, nemhogy megengedi, de egyenesen megköveteli a korszerű újításokat, a zenei színek újabb és újabb frissítését.

A harmadik műsorszámot, a Ferenc József magyar királlyá koronázása alkalmából megalkotott Koronázási misét Kocsis Zoltán örömteli hálaadásként értelmezte – ezzel állítva fel érzelmi hidat a kezdőmű káosza és a befejező mű boldogsága között. A zenekar mindvégig fényesen szólt, az énekkar szinte ujjongva énekelt, a szólisták pedig ugyanezt a derűs tónust árasztották. Ebből a mennyei derűből még a Credóba is jutott – fenséges pianóban.

A Mátyás-templomban tartott Koronázási mise első előadására – vagyis a koronázási misére – egyébként nehezen jutott be Liszt, nem lévén sem udvari emberi, sem közjogi méltóság, csak megtűrt halandó. Hallgatta egy ideig a zenét, de végül is hazaindult, s a sors úgy hozta, hogy éppen arra esett az útja, amerre majd a király is haladt volna fertályórával később. A vármegyei bandériumok azonban már az út szélén álltak, és amikor meglátták Lisztet, harsány éljenzésbe kezdtek. Liszt elmosolyodott, mire meghatványozódott az üdvrivalgás. Így királyként ünnepelve tért hát haza, míg a politikai királyt aztán mindenki már csak fáradtan süvegelte.