Felix Mendelssohn, akit Bach megkeresztelt

Korhű hangszereken hangzott fel a héten a Művészetek Palotájában Felix Mendelssohn Éliás (Illés) című oratóriuma a Purcell Kamarakórus és az Orfeo Zenekar előadásában, Vashegyi György vezényletével.

Az egyes kritikusok szerint légies könnyedségű, mások által vallási giccsként aposztrofált zene alkotójáról kevesen tudják, hogy neki köszönhető, hogy komolyzenei hangversenyeken korábbi korok muzsikáját hallhatjuk. Az 1847-ben 38 évesen elhunyt zeneszerző volt az, aki kitalálta, hogy ne csak kortárs zenét halljon a koncertlátogató: 1829-ben Berlinben bemutatta az akkor már több mint fél évszázada elhunyt Johann Sebastian Bach Máté-passióját.

A sors fintora, hogy amíg ő újra-felfedezte a világnak Bachot – és utána Händelt és Schubertet – addig őt elfelejtették, és csak 1959 óta játsszák rendszeresen.

A Mendelssohn-ház

Mendelssohn nem véletlenül választotta Bachot. Nagyapja Moses Mendelssohn, a zsidó felvilágosodás legnagyobb hatású filozófusa volt. A nyitottságot, a kultúrák közötti párbeszédet pedig édesapja, Abraham Mendelssohn bankár képviselte, aki szakítva a családi hagyományokkal, evangelizált és felvette a Mendelssohn mellé a Bartholdy-nevet. Fiának, a zeneszerző Felixnek a kor legjelentősebb német tudósai voltak házi tanítói, s így került közel Bach-hoz is: a Bach-kultusz építője, Carl Zelter volt zenetanára.

Mendelssohnról az általa bemutatott Bach-passiók alapján elmondhatjuk, hogy Bach révén keresztény lett – kulturálisan mindenképp. 1836-ra megalkotta hatalmas látomását, a Paulus című oratóriumot. Avagy hogyan lesz Saulusból Szent Pál – az Apostolok cselekedetei alapján összeállított szöveget laza könnyedséggel komponálta a becsvágyó ifjú. A főszereplő személye nem is kérdéses, mert vajon ki az, aki az egyik kultúrából a másikba lép(ett) át…
A Máté-passió nyújtotta a mintát: korálok, a történetben résztvevő kórus-jelenetek, illetve nagyszerű lírai áriák alkotják ezt a hatalmas zenei tablót. A Paulus nehezen játszható, ám a hatalmas forték, a lírai klarinétszóló, az éteri szopránszóló olyan csúcspontjai a műnek, amelyektől még ma is kirázza az embert a hideg.

Hiába a vallásos téma, a zenetörténészek ma már tudják, hogy Mendelssohn eleinte vallástalan neveltetése, majd kényszer-keresztelkedése megtette a hatását: a szerző sosem lett – a szó mai értelmében vett – hívő. Miközben büszke maradt zsidó származására, Mendelssohn a judaizmussal vallási szinten nem kereste a kapcsolatot.
Kulturális téren azonban merített belőle, ez többek között az Éliás című oratóriumban is kimutatható. Az 1846-ban a Birmingham Zenei Fesztiválra írt Éliás zenei emlékmű a hatalmas próféta előtt, és egyben tisztelgő főhajtás Mózes, a tudós nagyapa előtt.

A Királyok Első könyvének részletét megszólaltató látomásban sokan a szerző hívő tanúságtételét szokták keresni. Hogy azonosult-e Éliással, nagy kérdés, de hagyta, hogy a közvélemény így higgye. „Mendelssohn, a hamis művészet Baál-papjai között a második Illés, aki kitartása és tehetsége révén hű maradt az igaz művészet szent oltárához.” – mondta róla a brit Albert herceg, Viktória királynő férje.

Mindazonáltal, a második Illést éppenúgy alapvető emberi és isteni válságok rázták meg, mint főhősét, hiszen tudjuk, hogy az oratórium komponálása idején már megélte szeretett szülei halálát, túl volt élete két nagy szakmai bukásán, és erősen szenvedett a depressziótól. Ráadásul, ötgyermekes boldog családapaként ekkor szeretett bele a svéd énekesnőbe, Jenny Lindbe. Kettejük között igen szoros lelki-szakmai kapcsolat lehetett, bár a viszonyuk még ma is több ponton homályos. A zeneszerzővel az oratórium megírása után, 1847-ben végzett a Mendelssohn-férfiak végzete, az agyszélhűdés.