A Katharsis kórus hangversenye – oltár a zsoltár

„Ez az érzés a művészi élmény intenzív átélésekor keletkezik, és az embert a hétköznapok világából átemeli egy magasabb, megtisztult lelki világba” – indokolják a romániai Katharsis kórus tagjai nevük választását. A kátharsis ókori görög kifejezés (művészi szókészletben: katarzis) ugyanis a lélek megtisztulását jelöli. Az Alin Buliga, Alex Matasa, Andrei Balan és Andrei Agache alkotta kórus az ortodox keresztények karácsonya utáni napon, január 8-án lép fel a budapesti Román Kulturális Intézetben. A kórus 2006-ban alakult Lucian Mic karánsebesi püspök kezdeményezésére, és azóta egyre több kulturális és egyházi eseményen – vecsernyéken és konferenciákon – is föllépnek.  

A Katharsis kórus célja, hogy a liturgiákon bizánci stílusú zsoltárénekléssel felerősítse a spirituális átélést és megteremtse az áhítatot. E célt fővárosi koncertjükön bizánci zsoltárok éneklésével kívánják elérni. A nyugati keresztények számára kevésbé ismerős bizánci liturgikus zenében a zsoltárok kiemelt helyen szerepelnek. 

Legyengült szerzetesek éneke

„Ezt a kevert zenei hagyományt örököltük: a sivatag és a város elegyét” - olvasható Dimitris E. Conomos, az Oxfordi Egyetem zenetörténésze A korakeresztény és bizánci éneklés története és gyakorlata című 1997-es előadásának szövegében. Conomos szerint a bizánci liturgikus zene gyökereit a sivatagban és a városokban kereshetjük: forrása a 4. és 6. század között létrejövő egyiptomi és palesztin sivatagok szerzetesi közösségeinek egyszerű énekhagyománya éppúgy, mint a nagyvárosok katedrálisainak zenében és ceremóniában gazdag liturgikus gyakorlata. 

A sivatag és a város elegyének hagyományában az ótestamentumi Zsoltárok Könyve szabta meg a szertartások zenéjének áradását. A mód, ahogyan e könyvet használták, segít meghatározni, hogy egy adott szertartási rend vajon szerzetesi vagy világi, városi mintákat követ-e – írja Conomos, utalva arra, hogy e két típusból alakult ki a mai bizánci liturgikus zene. A sivatagok monostoraiban a zsoltárokat egy szólóénekes olvasta fel, aki a verseket lassan, hangosan énekelte. A szerzetesek, mivel a böjt és az aszkézis legyengítette őket, a földön ülve, vagy alacsony zsámolyokon térdelve hallgatták, miközben szívükben az elhangzott szavak fölött elmélkedtek. A szerzetesek nem fordítottak nagy gondot arra, mely zsoltárok hangzanak el: nem tulajdonítottak például jelentőséget annak, hogy olyan szövegeket válasszanak, amelyek adott napszakhoz, a reggelhez vagy az estéhez illenek.

A világi katedrálisokban ellenben nem a számozás szerint került sor zsoltárokra, inkább a napszakhoz megfelelő, vagy a szertartás alkalmához tematikusan illő zsoltárokat választottak. A városi szertartások további jelentőségteljes mozzanatokkal is bírtak, mint amilyen a lámpák meggyújtása, vagy a füstölőszerek fölajánlása. A zsoltárokat nem csak egy szólista énekelte egymaga, hanem a hívőkből álló énekesek csoportjai énekelték felváltva a versek utáni refrént. A cél az volt, hogy mindenkit bevonjanak a közös szertartásba: egyéni szemlélődésnek nem volt helye.