1956 - versek

Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán (részlet)

Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt,
- a háromszín-lobogók mellé
- tegyetek ki gyászlobogót.

   
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét

   
s fogadalmat: te kicsi ország
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.     

 
Márai Sándor: Mennyből az angyal menj sietve (részlet)
Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.  

Bogdán László

A forradalmi menetoszlop

Kik élve maradtak,
akik meghaltak,
harcoló csapataink
a temetetlen holtak,
Korvin-közben,
a Széna téren
találkozunk
a jövő télen.
Jöttünk napkeletről,
futhatunk vadnyugatra,
nincs már, aki
a sorsunk visszalopja.
Egy kalap,
egy szemüveg,
egy sétabot,
egy sapka,
somogyi föld
egy zacskóban,
kész a leltár,
a mustra.
Kulcscsomó, amely
nem nyit már
semmi zárat.
Egy róka,
egy menyét,
pár szimatoló
vadállat.
Karóra, amely
az időt már
nem mutatja,
pár túlélő,
ki önmagát
és társait
siratja.
A pesti srácok,
akik megöregedtek,
a süllyedő,
az emelkedő nemzet,
a körbeérő
hazugságok,
tiltás, tűrés,
fogadkozások.

Dal a magyar szabadsághoz

Énekli egy vérző pesti srác

A velencei karneválon,
reméltem, végre viszontlátom.
Valami repülőgép kéne,
hogy jussak innen Velencébe?
Lindberget kéne idehívnom,
egy kis rumot kellene innom,
de hát itt nem tudna leszállni,
dekkolni kell, várni, kivárni,
kitartani az utolsó golyóig,
ellátni innen a túlsó házig.
Nő a szabadság, a karneválon,
reméltem, végre viszontlátom.
Ott táncol ő egy orosz gárdatiszttel,
nem látni, kerengőzik-e vagy tvisztel?
Táncol, míg engem a Korvin közben
véres tetemek között az isten
nyűgöz le, egy esztelen álom,
míg elképzelem a kínhalálom.
Érted, magyar szabadság, te céda,
ki Velencébe szöktél tegnap óta.
Köröttem tankok s a régi nóta.

 Kérdések, amelyeket csak önmagának tett fel
egy vogul származású szovjet katona

Hol a csatorna? Ez itt Szuez?
Csak egy zordon lánchidat látok,
rajta ijesztő kőoroszlánok.
De hol a csatorna, a hajók?
Hol vannak az angol harckocsik?
Nem tudtam, hogy Szuezben is
már novemberben havazik?
Mi lesz velünk itt tavaszig?
A foglyok valami ismeretlen,
mégis ismerős nyelven beszélnek.
Hátuk mögött a kőoroszlánok,
a dideregtető sunyi végzet.
Ez itt Magyarország. A tisztek
ezt már eleve pontosan tudták?
A medve-őst látom álmomban,
nem sivatagot, nem csatornát.
Ezek itt rokonaink Ázsiából,
emelkedik a medve-isten,
hely van elég, ha nem is a földön,
mindnyájan elfértek az égben.
Robbannak Molotov-koktélok,
összezavarodnak a dolgok.
Meghalok úgyis, ha nem állok át.
Szívem helyén lobog a fétis.
Ez itt Magyarország, ahol
otthon lehetnék végre én is.

Távolodóban

És feldübörögtek
a pszichopaták.
Mindennek vége lett,
csak az őszirózsák
világítottak
a tömegsírok felett.
A magyar szabadság,
a céda nő,
Velencében
a végzettel táncolt,
s az égben
akkor télen
és azután is
minden este bál volt.

 Után

Történhetett volna természetesen másképpen is,
nohát meséljünk,
győzhettek volna a forradalmárok,
és Maléter csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába,
lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot,
aki így nyugodtan írhatta volna dicsőséges emlékiratait
a balatonöszödi kormányüdülőben,
s a térségben harminchárom évvel hamarabb
kezdődhettek volna el a demokratikus átalakulások,
boldog lehetett volna mindenki,
Nagy Imre vagy Bibó István az ENSZ
ülésein fejthették volna ki
emelkedett nézeteiket az emberi jogokról,
és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre,
a nagy francia forradalom hármas jelszava:
szabadság, egyenlőség, testvériség,
de hát nem ez és nem így történt.
Jött Kádár az akasztófákkal,
jöttek az ítéletek,
Pest felett körözött a halál.
Hát ennyit ért a magyarok vére?
Később persze változott a lemez,
ígéretek is jöttek:
aki nincs ellenünk, velünk van!

De mindez már hideglelősen ismerős.

Ez a harc…

Versírás közben szél fúj,
a versben örök nyár van,
csak egy vén varjú károg,
egy romló látomásban.

Ez a harc lesz a végső,
ha nem ez, hát egy másik.
Előbb-utóbb eljutunk
a fel nem támadásig.

Mi örökre kitartunk,
a másvilágon bál van,
és károg a vén varjú,
döglődő látomásban.

És szovjet marsallok karján
céda magyar szabadság.
Még esztendőkig járja
veszettül ama hopplát.