Vujity Tvrtko: „Hiszem, hogy meg tudom óvni az embereket!”

- Fertő című könyveddel szeretnéd megóvni nem csak saját, de mások gyerekeit is az Interneten terjedő erkölcstelenséggel szemben. Miért érzed azt, hogy ezt pont neked, riporternek kell felvállalnod? Ez az erkölcscsőszség talán másnak, másoknak lenne a feladata…

- Érdekes, amit mondasz, mert szerintem bárki felvállalhatja ezt. A borzongás és elborzadás, ami az ilyen tartalmú oldalak láttán engem elfog, arra késztetett, hogy tegyek is ez ellen, ne csak sápítozzak. Két kiskorú gyerekem van, akiket szeretnék megóvni az élet ilyen oldalától, amíg lehetséges ez. A könyvemben is megszólaló Ranschburg Jenő, akit én az egyik legjobb gyerekpszichológusnak tartok, elmondja, hogy a legbrutálisabb támadás egy gyerek ellen, ha erőszakos szexuális tartalmakat, állatpornót, nagymamával való közösülést, pedofil oldalakat lát. A fejébe bevésődik és később hatással lesz személyiségfejlődésére. Bizonyos határok felett bűncselekménynek számít az ilyen tartalom közlése és nyilvánosságra hozatala. Könyvemben megpróbáltam válaszokat összegyűjteni: mi történik, ha gyerekünk már rátévedt, szembesült efféle dolgokkal, és mit tehetünk ennek a megelőzésére…stb. Nem én mondok erre megoldásokat, nincsenek világmegváltó gondolataim, hanem 8 szakember mondja el véleményét.

- Valóban megvédhetjük gyerekeinket a testi-lelki aberrációtól?

- Igenis a szülő felelőssége, hogy tegyen valamit ez ellen. Nem az Internet ellen, hanem éppen hogy az Internet mellett szólok ezért. Az Internetet ugyanis a legcsodálatosabb dolognak tartom, amit az emberiség létrehozott. Nekem is hasznos munkaeszközöm, nem élhetek már nélküle, nap, mint nap használom. A brutális dolgokat azonban ki kell szűrni, felül kell bírálni. Elképzelhetőnek tartom, hogy valaki pont a könyvem által, most először hall majd arról, hogy ilyen létezik és cselekedni fog családja védelmében. Hiszem, hogy ezzel meg tudok majd óvni az embereket.
Az én evolúciós technikai fejlődésem össze sem mérhető a gyerekeimével. Lehet, hogy van olyan dolog, amit én még nem is értek a számítástechnikával kapcsolatban, ő meg már tudja. A Comodore 64-en felnőtt generációt már túlszárnyalta a jelen generációja, akiknek természetes a számítógép használat. De fékezhetjük, megszűrhetjük, felülbírálhatjuk azt, mi jusson el belőle a gyerekeinkhez.

- Mekkora az érdeklődés a könyv iránt?

- Talán furcsán hangzik, de azt kell, hogy mondjam: elszomorító, mennyire népszerű lett a könyv. Rétegkönyvnek írtam, nem gondoltam, hogy ekkora társadalmi igényt fog kielégíteni. Már számos utánnyomásunk volt, pedig csak ősztől kapható. Jelenleg 15 ezer példánynál járunk.

- Annakidején fenyegető hangvételű telefonokat kaptál. Elcsitultak a kedélyek?

- Nem ért további fenyegetés. Mindenesetre a rendőrségnek átadtam a felvett anyagaimat, amelyeken magyar filmforgalmazók fajtalankodást mutattak be apa és lánya között, játszótéren nőket kínoztak meg, állatokat bántalmaztak. Aztán a vádakat sorra ejtették, mert nem volt bizonyítható a rokoni szál a filmen szereplők között. A rendőrök szerint a leadott anyagok között egyetlen olyan nem volt, ami miatt, az érvényben lévő magyar törvények valakit is elítéltek volna, ezért aztán lezárták a nyomozást. Több álneves telefont is kaptam, amelyben elmondták, hogy nagyon magas szinten vannak ennek a fajta pornográf tartalomnak a támogatói, ezért nem tehetnek ellene semmit a hatóságok.

- És az emberek hogyan értékelték a könyvet?

- A könyv végén megadtunk egy email bokszot, ahová lehet véleményeket írni. A postaláda állandóan tele van. A névtelenséget kihasználva számos ember vallja be, mondja el nekem, mi történt vele gyerekkorában. A legtöbb a női kitárulkozó, aki apja zaklatásáról vall, sokszor életében először. Sajnos majdnem minden második ember hordoz magában valamilyen sérelmeket, van története.

- Van valamiféle vallásos motivációd is, amikor a szexuális bántalmazás ellen lépsz fel?

- Nincsenek vallásos motivációim. Szerintem minden normálisan gondolkodó, és érző ember felháborodik, ha rasszizmust lát, felháborodik, ha antiszemita megnyilvánulásokat tapasztal. Nem kell ahhoz efféle irányultság, mert az általános erkölcsi törvény, az ember szívében és lelkében elég ehhez.

- Van olyan vallási szervezet, gyülekezet, amelyhez tartozol, ahol otthon érzed magad?

- Már évek óta együtt dolgozom a Baptista Szeretetszolgálattal. Szenczy Sándor lelkésszel együtt van egy közös shownk, ami immáron a 250. előadását is elérte. Pokoli történetek-mennyei történetek a címe, amelyben a világ dolgait, én úgy mondom, hogy hívságait összevetjük Isten Igéjével. Nagy templomokat, kultúrházakat is megtöltünk emberekkel, akkora az érdeklődés. Legközelebb január 21-én Debrecenben leszünk.

- Miből áll ez az előadás?

- Van egy filmvetítéses, élménybeszámolós része, amelyet én vezetek. Elmesélem tapasztalataimat a világban, amiket útjaim, riportjaim során látok. Aztán olyan kérdéseket teszek fel, amelyeket az emberek illetlennek tartanak, vagy maguk sosem tennék fel, sosem fogalmaznák meg, de én megteszem helyettük. Sándor pedig a Biblia tükrében megpróbál válaszolni ezekre. Ő az, aki hisz és prédikál. Én mindig azt mondom, hogy én meg benne hiszek. Sándor számomra a transzformáló erő, aki képes átfordítani a rosszat, jóvá, aki képes az én kérdéseimre is válaszokat adni. Érdekes és kiemelésre érdemes momentum, hogy kettő család is volt már, amelynek tagjai egy ilyen előadás alatt tértek meg és szánták oda életüket Jézusnak.

- Mondanál példákat a benned felmerülő kérdésekre?

- Ruandában 93 nap alatt egy millió ember hal meg – kérdezem én: Ha Isten létezik, hogyan engedheti meg ennyi ember halálát? Szenvedő kisgyerekek láttán egyébként is iszonyúan inog benne a dolog, kételkedem és gyötrődöm: miért nem segít, miért engedi ezt az Isten?

Vagy amikor látom, hogy Amerikában már hologramos, kacsintó Jézusokat is árulnak, kikívánkozik belőlem: Vallás ez? Hit ez? Vagy inkább már üzlet? Az Urat szolgáljuk ezzel, vagy esetleg csak a saját zsebünk, és pénztárcánk érdekel már, amikor ilyen tárgyakat piacra dobunk?

- Riporterkollégáid között kuriózumnak számítasz abban, hogy a sztárok és celebek helyett, véleményed szerint inkább a hétköznapi hősök azok, akikkel foglalkozni kellene.

- Igen, mert ők az igazán fontosak, tőlük lehet tanulni. Számomra nem példa az a híresség, aki ordibál és lerészegedik egy főzőshowban, meg bugyikat gyűjt, és saját magáról ad ki falinaptárt. Csinálja, semmi gond, Isten őrizz, nem szólom meg érte, csak tudni kell azt is, hogy van olyan érték, ami nincsen nap, mint nap a címlapon. Azzal nem foglalkoznak a lapok, aki etiópiai éhező gyerekeket, vagy észak-koreai gyerekeket ment meg, pedig megérdemelné. Nem kerül az se címlapra, aki többszörösen megcsonkolt végtagokkal, rákos daganattal testében küzd végig egy Paralimpiát és 13. helyezett lesz.

Magyarországon sajnos az a szuper megasztár, aki szappanoperában szerepel, és színésznek kiáltják ki. Vagy az az igazi énekesnő, aki szakmáját tekintve modell, de felvesz egy CD-t, mert azt hiszi, énekelni is tud.
Én viszont azt mondom, hogy számomra az a sztár, akit példaként tudok emlegetni a gyerekeimnek is. Alapvetően önző ember vagyok, szeretek tanulni másoktól, okos emberekkel barátkozom, hogy okítsanak. Tudom, igény van arra, hogy megnyíljon a sztárvilágon kívüli világ. Az éltet, hogy az érdekes embereket kutatom fel, az emberi történeteket gyűjtöm, mert jómagam is sokat tanulok ezekből. Ezek az egyszerű emberek, a mindennapi hősök az én példaképeim.