Együtt imádkozott a buddhista jakhajcsárral az evangélikus operatőr – Interjú Tóth Zsolttal az Erőss Zsolt hegymászóról készülő film operatőrével
A „Hópárduc talpra áll” címmel dokumentumfilm készül Erőss Zsoltról. A 90 perces film a hegymászó baleset utáni felépülését mutatja be. Tóth Zsolt operatőr és Kollmann András rendező a Himalájába is elkísérték a legsikeresebb magyar hegymászót és a „Magyarok a világ nyolcezresein“ csapatát. Tóth Zsolt 6000 méterig jutott fel, ám szervezete nem alkalmazkodott megfelelően a magaslati viszonyokhoz, így vissza kellett fordulnia. Az operatőr nem bánja a kalandos utazást, így, ha jövőre folytatják a filmet, lehet, hogy újra megpróbálja meghódítani a világ egyik legmagasabb hegycsúcsát. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna
– Hogyan vettek be a hegymászó csapatba?
– Tősér Ádám rendező-producer és Kollmann András újságíró-rendező-operatőr felkeresték a hegymászóbalesetet szenvedett Erőss Zsoltot, aki a baleset következtében jobb lábát térd alatt elveszítette, és megegyeztek vele, hogy készítenek egy filmet a hegymászó rehabilitációjáról. Erőss Zsolt partner volt ebben, így a forgatás már az amputációjától kezdve elindult. Én magam, egy operatőr barátom, Győri Márk (Győri János Sámuel evangélikus lelkész fia) révén ismerkedtem meg Tősérrel és Kollmannal. Canon tükörreflexes kamerával, jó rajzolatú fotóoptikákkal nagyfelbontású mozgóképet készítettek. Ez sokkal intimebb helyzetet teremt az interjúalanyokkal, hiszen egészen közelről lehet filmezni... Extrém helyzeti operatőrnek hívtak, bár jómagam ilyenben még nem vettem részt.
– Mi volt az első jelenet, amit felvettél?
– Zsoltnak Mogyoródon van családi háza, ahová először mentem forgatni. A jelenet az volt, hogy Zsolt, miután megkapta a műlábát, a kutyájával együtt fut a mezőn. (Kutya, alul öltözött nő és gyerek mindig kell ugyebár egy sikeres filmhez – nevet.)
A rendező szerzett egy sárkányrepülőt, amivel a magasból vettük fel ezt a jelenetet. A fű azonban vizes és rendkívül magas volt, így a sárkányrepülővel nehezen tudtunk fel- és leszállni. Az első felszállás alkalmával majdnem nekimentünk a HÉV vezetéknek. Landolásnál a ruhám tele lett csigával, arccal a fűbe érkeztem meg. Felborult a gép, szerencsére a kamerát sikerült megvédeni.
Magyarországi forgatások alkalmával elkísértük Zsoltot Kapolcsra a Művészetek Völgyében tartott előadására. Ott találkoztam Kollár Lajossal, aki a 2010-es Himalája Cho-Oyu csúcsra induló expedíciót szervezte-vezette.
– Kik voltak még az expedíció tagjai?
– Erőss Zsolt, Kollár Lajos, Szlankó Zoltán, Horváth Tibor, Kelemen Ferenc, Kollmann András, később csatlakozott Mécs László, Gál László és Wetzl Péter. Az igazat megvallva rendkívül drága egy ilyen expedíció. A szponzori pénzekből teremtették elő az ehhez szükséges anyagiakat, de el kell, hogy mondjam, az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hányan megyünk. A repülőjegyet az utolsó napokban vették meg. Odakint rengeteget kell fizetni mindenért: tracking engedély, csúcstámadási engedély, melyek összege több ezer dollárt tesz ki.
– Nem féltél egy ilyen erőpróbától? Biztosan erős rászánás kellett arra, hogy te egy ilyen expedícióval tartsál, hiszen korábban nem volt hegymászó tapasztalatod!
– Mérlegelni kellett a kockázatot és az előnyöket. Világ életemben szerettem utazni. Nem a szabadidőmben, nyaralásokon jutottam el a világ számos pontjára, hanem általában a szakmám révén, egy-egy film forgatásakor.
Az volt bennem, hogy valószínűleg sosem fogok feljutni másként a Himalájára, csak ezzel a csapattal. Ráadásul mindannyian nagyon jófej emberek voltak, tehát már a társaság is vonzó volt, de nem utolsó szempont volt az az összeg sem, amit ezért a forgatásért felajánlottak.
Egy feltételt szabtam: a kitűzött októberi időpont helyett nekem korábban kellett volna hazajönnöm, egy készülő munka miatt. Végül is úgy alakult, hogy az egészségi állapotom miatt egyébként sem bírtam és korábban, egy másik társammal, Kelemen Ferivel együtt jöttünk le a hegyről.
– Volt valamilyen kiképzés, amin az expedíció előtt részt kellett venned?
– Nem trackingelek, és nem vagyok természetjáró sem. Futni szoktam a Duna parton. A hegymászók azonban bíztattak és belelátták az alkatomba azt, hogy részt vegyek ezen az expedíción. Adtak egy hegymászó filmet, amit végül nem néztem meg, mert nem akartam, hogy befolyásoljon majd a film készítésében. Végül sor került Ausztriában egy próbamászásra, 3000 méter körüli csúcsra mentünk fel. Ez alapvetően azért kellett, hogy Erőss Zsolt kipróbálja magát, formába jöjjön a műlábbal való mászásban. Természetesen ezt is filmeztem. Ez tréningszerű ízelítő volt abból, mi vár majd ránk. Ezt az akadályt jól vettem.
– Nemcsak erőnlét kérdése egy ilyen mászás. Vannak elvi kérdések is: Ha feljutottál volna a csúcsra, azt oxigénpalackkal vagy anélkül tetted volna meg? Ha jól tudom, Erőss Zsolt anélkül mászik…
– Ezen vita volt az expedíció tagjai között, már az elején. A csapatból mindenki az oxigénpalack és magashegyi teherhordók (serpák) nélküli mászás elkötelezett híve. Mi azt kértük, hogy tegyenek kivételt, és a stábtagoknak adjanak engedélyt erre, mert különben nem tudjuk teljesíteni a terveket. Végül megegyeztünk abban, hogy veszünk két oxigénpalackot és maszkokat, (palackok darabja több mint 1000 dollár) hogy mi, akik a filmet készítjük, használhassuk majd. Hegymászó körökben úgy tartják, hogy a 8201 méter magas Cho-Oyu egyike a Himalája könnyebb terepeinek, nincsenek jégfalas mászások. Korábban a nepáli belpolitikai viszonyok miatt nem másztak sokan, de amióta konszolidálódott a helyzet, ez nyilván változott. Az idén 2010-ben rekord számú hegymászó és expedíció próbálkozik.
– Más expedíciókkal kapcsolatban álltatok?
– Láttuk a sátortáborokat, egy svájci expedícióhoz néha átmentünk információért, de alapvetően mindenki a maga dolgával-bajával volt elfoglalva.
– Tudtátok tartani az itthoniakkal a kapcsolatot?
– Kínában egy ideig működtek még a mobiltelefonok, később már nem volt vétel. Műholdas telefon segítségével email csomagokat váltottunk.
– Mikor indultatok?
– Augusztus 29-én Budapest, Frankfurt, Bahrein, Katmandu útvonalon érkeztünk meg Nepálba, kopott, koszos, kisméretű reptérre, ahol különböző légitársaságok gépei szállnak le, a légi irányítás működik, a kifutópálya úgy-ahogy rendben, az épült egyik fele már romokban, felújításnak nyomai sem voltak, egyszóval, nem túl bíztató volt a látvány. Katonák álldogáltak egyenruhában, reptéri alkalmazottak azonban civil ruhában ácsorogtak. Amikor megérkeztünk, elhagytam az útlevelemet, emiatt kisebb pánik kerekedett. Végül meglett: a földön hevert. Megváltottuk 25 dollárért a 15 napos vízumot. Vízumképet is kértek, ami nem volt. Plusz öt dollárért azonban eltekintettek ettől. Teljesen nyilvánvaló volt azonban, hogy azt az öt dollárt az alkalmazottak teszik el.
– Ebben a hidegben egyébként a kamerák működnek? Kipróbáltátok ezt előre?
– Dunakeszin egy hűtőházban a Kollmann Andrással kipróbáltuk kameráinkat, mínusz 25 fokon teszteltük őket és működtek.
– Térjünk vissza az expedícióhoz. Mi történt Katmanduban?
– 3-4 napig voltunk ott, a helyi utazási irodával egyezkedtünk az árakról. Vettünk még pár szükséges holmit, mert ott olcsóbb, mintha Magyarországról vittük volna magunkkal. Alkudni kötelező volt. Katmanduban azonban csak a termékek tíz százaléka eredeti, a többi hamisítvány, vigyázni kell tehát, hogy az ember mit vásárol. A kínai határra bérelt busszal mentünk, órákon át tartott az út, vízátfolyások miatt.
A buszból a határon mindent ki kellett pakolni, ott bérelt hordárok átvitték, majd újra be lehetett pakolni a buszba. Ezt máig nem értem, miért kellett így csinálniuk. Műanyaghordókba pakoltuk a felszerelést, ruhát, élelmiszert, ez a standard méret, ebben lehet a legjobban vinni a holmikat, a jakok hátára is felerősíthető. Szeptember 3-án aztán Tibet felé vettük az irányt. A növényzet itt már nem volt olyan dús, a legtöbb helyen már csak kövek voltak.
– Szigorúan ellenőriztek a határon?
– A kínai határon az összes csomagot átvilágították. Infrakamerákkal vizsgáltak át bennünket. A nepáli katonák kopott ruhában, bottal voltak felszerelve. A kínaiaknál ezzel szemben precíz egyenruhában álltak, fegyverrel a kézben. Két darab almát kiemeltek a csomagomból, mondván, hogy ezt nem lehet bevinni Kínába. Erőss Zsolttal végül megettük a két almát. Az ellenőrzés után egy mini járműbe bezsúfoltak bennünket, a hordóinkkal együtt és úgy hánykódtuk végig a további kilométereket.
– Helyi ételeket kóstoltatok?
– Nem ajánlották a helyi ételek kipróbálását, – el lehet képzelni, hogy nem európai gyomornak való az ottani higiénia, – mivel az ember mégsem csupán napokig van ott, hanem legalább hetekig, ezért fokozatosan próbáltuk magunkat hozzászoktatni az ottani ennivalókhoz. Mindenesetre, megszenvedtük.
Közel a Himalájához elérkeztünk egy bázisra, Tingri nevű városba. A szállásunk egy porfészek volt, másfél méteres belmagassággal, 15-ös izzóval. Csúcsidőben egyszerűen még az áramot is lekapcsolták. A higiéniás körülmények itt teljesen megszűntek.
2-3 napig voltunk ezen a helyen, de sajnos nehezen lehetett kommunikálni az itt élőkkel, nehezen vették a non verbális kommunikációt is. A filmezésért pedig mindig pénzt kértek. Nó máni? – kiabálták a gyerekek, ha az ember csak feléjük fordított a kamerát. Agresszíven kellett őket lerázni, mert meg is támadtak, le is köpködtek, ha az ember nem fizetett. Ez váratlanul ért, de ennek ellenére itt elég sokat forgattunk: a helyieket, az expedíciót, távoli Himalája csúcsokat. Az utcán egy séta alkalmával megörökítettünk egy birkavágást is. Elborzasztó látvány volt, hogy az élő állatot felnyitották, és a bélrendszert kezdték először kiszedni. Amikor agonizálni kezdett, mindig felrázták, úgy nyúzták meg.
– Ezután az Everest alaptáborba mentetek fel…
–Az Everest alaptábor körülbelül 5500-on van. Ez egy bevezető, akklimatizációs túra az egész expedíció számára. Négy órás terepjárón való utazás következett, úttalan utakon. Itt azonban már vigyázni kellett. Nem lehet futni, lassan lehet felemelkedni, ha az ember lehajol valamiért. Ritkul a levegő, lassul a mozgás, elkezdődik az agyban a vér lüktetése és ennek a fájdalmas érzése.
Helyet kellett keresni a sátraknak. Ha néhány négyzetméter vízszintes területet találsz, meg kell tisztítani a kövektől. Korábbi expedíciók foltokat hagynak ugyan, de azért dolgozni kell vele. Elmentünk innen egy emlékhelyre, amit az előző expedíciók tragikusan elhunyt tagjai számára készítettek.
– Itt kezdődött azonban többeteknél az első akklimatizációs probléma.
– Kínszenvedés volt minden lépés, agyvérzésszerű tüneteink voltak, a szívdobbanásunkat a fejünkben éreztük, a gyomrunk összement gyűszűnyire, hányingerrel, hasmenéssel és fejfájással küzdöttünk. A lábunkat alig bírtuk felemelni, legszívesebben csak feküdtünk volna. Felrendeltük a terepjárókat és visszamentünk az alaptáborba. Nálam az akklimatizációs folyamat elhúzódott, és képlékeny kimenetelű volt. Pulsoxyméterrel gyakran megmértük a vér oxigén szintemet és ez szinte állandó jelleggel kritikus határon mozgott. Egyik napról a másikra azonban jobban lettem, és amikor a többiek elindultak az Cho-Oyu előretolt alaptáborába, én is velük tartottam. Itt újra kezdődött az akklimatizációs vesszőfutásom. Olyan tüneteim voltak, hogy Kollár Lajos álláspontja szerint nem lehet tovább rizikózni. Közben Kelemen Feri, aki az expedícióban vállaltakat mostanra teljesítette, haza felé indult, és a legkézenfekvőbbnek tűnt, hogy együtt jöjjünk le a hegyről, és induljunk haza. Ez az ott tartózkodásom harmadik hetében történt.
– Itt meg kellett magatoknak szervezni a végső visszatérést…
– Mielőtt neki vágtunk volna a hazafelé vezető útnak, teljesen jól lettem, és így Kelemen Ferivel elkísértük az expedíció azon tagjait akik az 1. táborban állítottak sátrat 6400 méteren. Mi 6000-ig mentünk, ott elváltunk, és Ferivel visszaindultunk. Mivel mindketten először voltunk a Himaláján, tájékozatlanságunk miatt elég nehéz volt az út visszafelé az alaptáborig is. Egyik Steinmanntól (útjelző – egymásra rakott kövek) a másikig haladtunk, de sokszor a megérzésünkre támaszkodtunk. Azt mondják, hogy a lefelé út sokszor veszélyesebb. Ez tényleg így van, lefelé nehezebb menni.
Jakokat fogadtunk és serpát, nagy nehezen elindultunk. A jakot vezető jakhajcsárral a hazafelé vezető úton kialakult egy szimpátia. Beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy buddhista, találkozott már a lámával is. Mondtam neki, én keresztény vagyok. Énekelt valami dalt, én meg válaszul a Tavaszi szél vizet áraszt-ot daloltam el neki.
Amikor elővette az imaláncát, és morzsolni kezdte, én is félhangosan elkezdtem imádkozni a Miatyánkot.
Teljesen ránk esteledett, sütött a Hold, mi meg csak mentünk és ki-ki a maga nyelvén, a maga módján beszélt Istenhez. Rendkívül felemelő élmény volt.
Így érkeztünk a következő táborba, ahol egy matt részeg kínai tiszt horkolt egy jurta közepén, mellette valami segédje. Végül valakik beengedtek magukhoz, itt pihentünk az éjszaka.
Másnap terepjáróra szálltunk, hamar a határra értünk, és egyszer csak Katmanduban voltunk, ahonnan már rendkívül egyszerű volt a hazafelé út.
– Erőss Zsoltnak ezúttal nem sikerült meghódítania a csúcsot, a csapattal együtt hazajöttek. Gondolkodtál már azon, hogy ha újra kísérletet tesz, vele tartasz-e?
– A filmben minden bizonnyal szó lesz majd erről a csúcstámadásról is, de a film célja az lenne, hogy Erőss feljut a Himalája valamelyik nyolcezres csúcsára. A jelen állás szerint jövő tavasszal vagy ősszel újra indulni fognak. Ha felajánlják, ki tudja, talán én is velük tartok…
Az expedíció hivatalos oldala:
http://www.himalajaexpedicio.hu
Erőss Zsolt a Facebookon:
http://www.facebook.com/pages/Eross-Zsolt-hegymaszas/150100128351306?v=wall
A Cho Oyu expedícióról szóló blog:
http://4bakancs.com/a-cho-oyu-expedicio-percrol-percre
Erőss Zsolt interjú a hvg-ben:
http://hvg.hu/sport/20101019_eross_zsolt_kollar_hegymaszas_interju
Erőss Zsolt felvételei a Himalájából:
http://hvg.hu/sport/20101026_eross_himalaja_video_expedicio
*****
Tóth Zsolt 67-ben született Vácott, a Zsámbéki Tanítóképzőben szerzett tanítói diplomát, majd a Filmművészeti Főiskola operatőr szakán végzett 1996-ban.
Filmjei:
