Szemtanú: 45 évesen újra kellett kezdenie mindent – Vagyon és értékek nélkül, egyetlen ruhában szöktek át a határon

„Nem tudom, a férjem honnan értesült a határ felszámolásáról, de amikor ezt megtudta, izgatottan mesélte el nekünk – kezdte egykori emlékeinek elmesélését Hartmann asszony. – Ez pedig azt jelentette ez számunkra, hogy ha menni akarunk, akkor a lehető legrövidebb időn belül cselekednünk kell, össze kell pakolnunk, és indulnunk kell. Kellett azonban valakit szereznünk nyugaton is, aki fogadni tudott bennünket. A férjem, a fiam, Ronni és én, hármasban vágtunk neki az útnak. Van három idősebb gyermekem is, de ők a veszély miatt nem vállalták az utat.”

1989-ben az NDK-t szigorú ellenőrzés alatt tartották a katonák. Ha valaki értesült volna arról, mit terveznek, biztosan börtönbe zárták volna őket. De ilyen veszélyeket is vállalva, hirtelen útra kelt a kis család.

„Amikor megérkeztünk Magyarországra, pár napig csak figyeltünk, hogy hogyan zajlik a határnál az élet. Megszámoltuk a teherautókat, honnan jön az erősítés, mikor váltják egymást a határőrök, és azt fürkésztük, hogy hol lehet a legkevésbé veszélyesen átlépni a határt – így az asszony. – Csak annyi cuccom volt, ami a kézitáskámban elfért és a ruhám, ami rajtam volt. 45 évesen ennyi vagyonom volt, amivel útra keltem. Szántóföldön át mentünk, a jobb oldalunkon magyar autó volt, épp elakadtak az úton. Nagyon féltünk, nehogy észrevegyenek. Elértük az első kerítést. A férjem szólt, hogy most fussunk nagyon gyorsan, mert ha ezen a szakaszon túl leszünk, akkor már átértünk a másik oldalra, ahol lesz a második kerítés. És akkor egy traktor tűnt fel az úton. Tudtuk, ha ez megfelelő rendszámú, akkor sikerült. És a traktor közeledett. Osztrák rendszáma volt. Lerogytam és sírtam. A férjem odajött és bíztatott, szedjem már össze magam. Azután egy táborba kerültünk, ahol a formalitásokat, papírokat elintézték. Majd Düsseldorfba mentünk, ahol volt egy unokaöcsém, aki ügyvéd volt és szerzett nekünk egy berendezett egyszobás lakást. 14 napon belül nekem és a férjemnek is lett állása, tehát kezdetektől fogva jól éltünk, nem kellett lakókonténerben meghúznunk magunkat. De a legfontosabb, hogy akkor már biztonságban voltunk.”

Az asszonyt elkísérte a soproni alkalomra ma már 30 éves fia, Ronni is, aki így foglalta össze az egykor történteket:

„Elindultunk. Sajnáltam, hogy otthon maradtak a barátaim, játszótársaim, de ezen kívül nem nagyon tudtam, mi történik velem. Nem volt szabad tudnom semmit, nehogy kikotyogjak valamit. 10 éves voltam, fecsegő fiúcska, így előttem nem beszéltek a szüleim. Amikor az első kerítéshez értünk, apám mondta, hogy gyorsan kell futni, hát futottam. A szívem a torkomban dobogott, teljes erőmből igyekeztem és jó érzés volt, amikor sikerült végre átjutnunk a veszélyes szakaszon.”

A két egykori szemtanú mellett megszólalt az abban az időben Ausztriában rendőrként szolgáló Horst Weber is.

„Nagyon izgalmas, élményekkel teli, megerőltető időszak volt ez a határ mentén – vallotta Weber. – Az egész humanitárius szerveződést tulajdonképpen nem a politikusok, hanem az evangélikus egyházközség hozta létre. Akkor egy lelkésznő szolgált nálunk és a Thüringiából érkezőket természetesnek vette, hogy fogadnunk kell. Kis falunkban ezer ember él. 1956-ban mintegy 30 ezer embernek adtunk otthont, akkor is az evangélikus lelkész és a gyülekezet volt az, aki a menekültek ellátásában segédkezett. 1989-ben is beszélt pár egyháztaggal és lassan az egész parókia adományokkal meg emberekkel telt meg. Teával és kávéval vártuk a menekülteket, enni adtunk nekik, szállásról gondoskodtunk. Számomra a legmeghatóbb történet az volt, hogy valaki egy egészen pici babával menekült át és nem nagyon volt a gyereknek pelenkája, ruhácskája. Aztán jött egy határőr, aki otthagyta szolgálati helyét, mert hallott a piciről. Neki épp vele egykorú gyereke volt otthon, ezért hazaszaladt és új babaruhákkal szatyrában tért vissza. Megható volt, amikor a bébi szülei átvették tőle az ajándékait.”