Válassz egy országot! – Interjú Scott Ryll-lel

– Évekkel ezelőtt angol nyelvi lektor voltál az Aszódi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban. Így a magyar kultúra és nyelv nem idegen számodra. Feleséged, Ryll Cecilia is magyar. Miért fontos neked mind személyesen, mind szakmailag, hogy ez a misszió megvalósulhasson Magyarországon? 

– Amikor Aszódon tanítottam, talán éppen olyasvalaki voltam, akinek most szeretném ezt a gyülekezetet megteremteni. Idegen voltam egy idegen országban. Az iskolai hét alatt nagyon elfoglalt voltam, de a hétvégék hosszúak és magányosak tudtak lenni, s nem volt olyan gyülekezet, ahova igazán tartozhattam volna. Ahol értettem volna az igehirdetést, vagy igazán részt vehettem volna a gyülekezeti életben. Mégis sokat jártam magyar gyülekezetekbe, de ezek a dolgok nagyon hiányoztak. Elmentem angol nyelvűekbe is, az viszont azért nem tudott igazi otthon adni, mert nem evangélikus volt. Én pedig az vagyok.
Összesen három évig laktam Magyarországon. Ez nagyon hosszú idő igazi gyülekezeti háttér nélkül. Találkoztam sok külföldivel is, és már akkor láttam, hogy egy élő, nemzetközi gyülekezeti közösségre mekkora szükség lenne, ami ráadásul még evangélikus is.
Első évem Aszódon a lehetőségekről szólt. A kaliforniai Concordia Egyetemmel táborokat és konferenciákat szerveztünk és rendeztünk több magyarországi evangélikus gimnáziumban is. Talán már nem sokan tudják, de az Aszódon ma is nagy népszerűségnek örvendő sportnapot én kezdtem el, akkor még nemzetközi sportnapként. Nagyon szerettem a magyar kollégák lelkesedését az új kezdeményezések iránt, mert jómagam is szeretek új dolgokat indítani.
Nemrégen egy egyházi alkalmon hallottam egy misszionárius lelkészt, aki éppen Csehországból tért haza egy időre, és beszédében azt mondta: „Válassz egy országot! Imádkozz azért az országért! Menj, és csinálj valamit abban az országban!” Számomra ez az ország Magyarország.  

– Hagyományosan a misszionáriusokat az egyház vagy egy egyházi szervezet küldi ki Amerikában is. Megtudhatnánk többet is arról, hogy téged ki küldött és kit képviselsz az Egyesült Államokból, ahonnan érkeztél? 

– Röviden válaszolva a kérdésre, az Észak-Amerikai Evangélikus Egyház missziói lelkésze vagyok, akit a Kelet-Európai Missziós Hálózat nevű szervezet küldött ki. Azonban tudom, mert már sokan kérdezték ennek történetét, hogy a hosszabb válaszomra is többen kíváncsiak. 
Nagyon örültem annak a meghívásnak, hogy a fasori gyülekezetben indult angol nyelvű istentiszteletek kezdeményezését főállású lelkészként egy gyülekezetté formáljam. Tavaly októberben hallottam a lehetőségről dr. Fabiny Tamástól, decemberben pedig már a kezemben volt a fasori gyülekezet lelkésze, Aradi György által küldött meghívólevél. Azonnal tudtam, hogy ez nekem és a családomnak is nagyszerű lehetőség. Hogy mégis hogyan valósuljon meg, az már rengeteg tervezést, időt és energiát igényelt.
Akkor még a Missouri Zsinat Lutheránus Egyházának (LCMS) a lelkésze voltam, és előbb megvizsgáltam, hogy ez működhet-e ezen a kereten belül. Tudtam, hogy a Missouri Zsinat és sok más evangélikus egyház, így a magyarországi között is teológiai különbségek vannak, és az együttműködés is határokba ütköző. Így nem ez volt a megfelelő fórum ennek a missziónak a végzéséhez. Így aztán más utakat kezdtem el felfedezni Amerikában, hogy megszervezhessem munkámat. Isten segítségével szó szerint belebotlottam egy amerikai evangélikus szervezetbe, amelyet Kelet-Európai Missziós Hálózatnak hívnak, angolul rövidítve EEMN. Úgy láttam, hogy az, ami az ő missziós hitvallásukban áll, az én meghívásommal teljesen összeegyeztethető. Tavaly novemberben vettem fel velük a kapcsolatot, és áprilisban megtörtént a hivatalos kiküldés részükről. Májusban elköszöntem addigi gyülekezetemtől, a Granite City-ben lévő Szent János-gyülekezettől, és a Missouri Zsinat passzív lelkészállományába kerültem.
Az EEMN négy kisebb amerikai evangélikus egyházat foglal magában, amelyek közt ott van például az Evangélikus Gyülekezetek Misszióban Krisztusért (LCMC) és az Észak-Amerikai Evangélikus Egyház (NALC).
Általuk közelebbi kapcsolatba kerültem a fent említett egyházak lelkészeivel, majd imádságos gondolkodás és megfontolás után csatlakoztam az ő lelkészállományukhoz, és elfogadtam meghívásukat arra, hogy missziói lelkészük legyek.  

– Magadnak kellett előteremtened a pénzt arra, hogy itt lehess. Elmondanád részletesen is, hogy ez tulajdonképpen hogy is történt? Kik a fő támogatóid? 

– Ez viszonylag hosszú folyamat volt, hogy pontos legyek, 13 hónap. Először a saját baráti és családi körömben néztem körül s találtam támogatókat. Ez jobbára Missouri zsinatbeli gyülekezeteket jelentett, hiszen őket ismertem, illetve a teológus koromban megismert barátaim, akik már gyülekezeti lelkészek, szívesen ajánlották fel segítségüket, így aztán ez egy viszonylag egyszerű útja volt a kezdésnek.
Később, amikor már az imént említett egyházakkal, az LCMC-vel és az NALC-vel kapcsolatban álltam, inkább az ő lelkészeik és gyülekezeteik segítségét vettem igénybe. Július végén Cecilia és a gyerekek eljöttek Magyarországra, s akkor aztán szó szerint útra keltem, hogy mindezt teljes állásban tehessem. Augusztustól november közepéig nyolcszor utaztam körbe az Egyesült Államokat, ami körülbelül tizenötezer mérföldet jelent (24000 km). Gyülekezeteket látogattam, istentiszteleteket, bibliaórákat tartottam, konferenciákon vettem részt és egyháztanácsi tagokkal találkoztam.
Összességében három nagyobb egyház (LCMC, NALC, LCMS) nagyon sok gyülekezetétől kaptunk támogatást. A legnagyobb pénzbeli támogatóink közülük az ohio-i Maumee városából a Szent Pál evangélikus egyház, az NALC missziós bizottsága, valamint az én eredeti otthoni gyülekezetem, a sacramentói Szentháromság Evangélikus Gyülekezet Kaliforniából (LCMS).  

– Mik a terveid, mit szeretnél csinálni itt az angol nyelvű gyülekezetben? 

– Az elképzelésem, amelyre úgy érzem, Isten hívott el, egyrészt az, hogy a meglévő angol nyelvű gyülekezeti alkalmakat egy olyan, saját lábán is megálló nemzetközi gyülekezetté alakítsam, amely a Magyarországi Evangélikus Egyház egyik saját gyülekezete. Másrészt pedig, hogy olyan missziós gyülekezet legyen, amely a magyar vendégszeretetet kiterjeszti az ebben az országban élő külföldi keresztényekre, és mint egy gyülekezet, azokra is, akik még nem találtak rá Jézus Krisztusra, vagy nincs kapcsolatuk az egyházzal. Ugyanakkor természetesen várjuk mindazokat a magyar testvéreket, akik egy angol nyelvű közösség után érdeklődnek.
Szeretnék egy élő közösséget építeni az itt letelepedetteknek, hiszen én magam is az vagyok. Szolgálnánk a Budapesten és az országban élő nemzetközi közösséget, és mindenféle elvárások nélkül az otthonuk lennénk. Más szóval, Istennek azt a megváltó munkáját szeretnénk reflektálni, amelyet kegyelemből, ingyen kaptunk, és ezzel a lelkülettel szolgálnánk felebarátainkat. Oltalmaznánk egymást azokon a napokon, amikor az otthonunk hiányzik. Kapcsolatokat építenénk, amelyek túllépik a nemzeti és földrajzi határokat.  

– Melyek lesznek a fő alkalmak és mikor?  

– A heti rendszeres úrvacsorás istentiszteleti alkalmaink december 11-étől kezdődnek, minden vasárnap délelőtt fél tízkor a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség templomában. A karácsonyi istentiszteletünk december 25-én szintén vasárnap délelőtt lesz, délelőtt fél tízkor. Az úgynevezett Alpha kurzus keresztény felnőttoktatási program elindítását is tervezem 2012 januárjától. Különböző szociális programokat is szervezünk, bibliaórákat tartunk, és minden más szolgálati ágra nyitottak vagyunk, amelyekre igény lesz, és amelyekre kapacitásunk van.  

– Kiket szeretnél leginkább elérni? 

Ahogy korábban már említettem, az elsődleges fókusz kettős: egyrészt szeretnék otthont teremteni azoknak a keresztényeknek, akik istentiszteletre jönnek össze, hogy kapcsolatokat alakíthassunk ki, és misszionáljunk mások felé. S bár én evangélikus lelkész vagyok, és ez egy evangélikus istentisztelet, mindazokat hívjuk felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül is, akik egy templomra, gyülekezetre vágynak, amíg külföldön, vagyis itt vannak. Ugyanakkor szeretnénk nyitottak lenni azok felé a magyaroknak felé is, akiket az angol nyelvű istentisztelet és közösség érdekel. 
Másrészt pedig rengeteg olyan ember jön Budapestre kirándulni vagy itt élni, akik nem ismerik Jézust. Szeretném megtalálni őket is. Azt gondolom, hogy valahol mégiscsak ők az elsődleges feladatunk. Mint egyháznak, ez is a legfőbb hivatásunk. 
Végül fontosnak tartom elmondani, hogy ugyan az angol az elsődleges nyelvünk, s jelenlegi szponzoraink amerikaiak, ez mégsem egy amerikai egyház. Ez a Magyarországi Evangélikus Egyház nemzetközi gyülekezete, ahol én mint anyanyelvű talán még a kisebbség közé is fogok tartozni. Ami összeköt bennünket, az az, hogy mi mind külföldiek vagyunk egy másik országban, és nem az, hogy vajon melyik országból valók vagyunk.  

– Beszélj egy kicsit arról, hogy hogyan gondolod a kapcsolatot az angol nyelvű és a fasori gyülekezet között. Együtt fogtok-e működni, és ha igen, akkor mennyiben? Te magad mennyiben fogsz részt venni az ő munkájukban és életükben? 

– Amerikai tapasztalataim azt mutatják, hogy meglehetősen gyakori az, amikor egy nemzetiségi gyülekezet egy amerikai gyülekezet templomát és gyülekezeti épületeit használja. Az is gyakori, hogy egy missziós gyülekezetnek van egy vagy több anyagyülekezete, aki segítségére van abban, hogy végül a saját lábára állhasson. Azt gondolom, hogy ezek nem rossz dolgok a kezdeteknél. Persze azt sem szeretném, ha két teljesen elkülönült gyülekezet lennénk, akik történetesen ugyanazt az épületet használják, de emellett fogalmuk sincs arról, hogy mit csinál a másik. Nem gondolom, hogy korábban kellene elválnunk, mint ahogy képesek lennénk rá, ugyanakkor azt sem szeretném, ha a növekedést megfojtaná az elválás nehézsége. Sejtem, hogy ez a folyamat nem lesz egyszerű, hiszen az átalakulással járó változások nem mindig zökkenőmentesek, sőt sokszor fájdalommal járnak, de bízom benne, hogy jó kommunikációval és Isten kegyelmével megoldható lesz.
Hálás vagyok a fasori gyülekezet két lelkészének, Aradi Györgynek és Pelikán Andrásnak azért, amit eddig tettek, és minden vendéglelkésznek, akiknek részvételével ez a kezdeményezés idáig fejlődhetett. Ez nem kis teljesítmény! Emlékszem, amikor én annak idején, 13 éve elkezdtem az aszódi táborokat és konferenciákat, mennyire fontos volt azt is előkészíteni, hogy amikor eljön majd az ideje, átadhassam a megkezdett munkát másnak, aki majd folytatja, és hogy ez mennyire nem volt könnyű, hiszen mégiscsak az én „gyerekem” volt. S míg mindez nagyon izgalmas és kihívásokkal teli lesz mindannyiunk számára, hiszem, hogy sikeresen fog zajlani. Azt is remélem, hogy továbbra is lesznek vendégeink, akik majd igét hirdetnek, bibliaórát tartanak, és együtt dolgoznak majd velünk a jövőben, és azt is remélem, hogy időnként én is részt vehetek majd néhány dologban a fasori gyülekezet életében és munkájában is.  

– Tervezed, hogy más magyar gyülekezeteket is bevonj, vagy esetleg egy hálózatot építs ki?  

– Mindenképpen. Az Egyesült Államokból is vannak már érdeklődők, akik szeretnének a magyarokkal együtt dolgozni. A korábbi kapcsolataim fonalát is szeretném újra felvenni. Azt azonban még nem tudom, hogy ez a hálózat hogy fog kinézni, hiszen azt időközben látjuk majd meg, hogy ennek a célja és formája hogyan fog alakulni. Azt viszont tudom, hogy igyekezni fogok minden olyan utat megkeresni, amely által még inkább részese tudok lenni a magyar evangélikus egyháznak, és a munkába belevonhatok minden érdeklődőt.  

– Mennyi időre tervezed itteni szolgálatodat? Melyek a hosszú távú céljaid?  

– Annyi támogatást kaptunk, hogy legalább három évre itt tudunk maradni. S míg nincs igazi határideje vagy lezárása ennek a munkának, azt tudnám mondani, hogy körülbelül 5-6 éven belül elérhetjük azt az eredményt, amelyet szeretnék látni, vagyis egy saját lábán megálló, önfenntartó gyülekezetet. Ami ezután történik, az egyelőre az Úr kezében van.  

– Ikreid, Levente és Liza most kezdték az első osztályt itt Magyarországon. Ez bizonyára hatalmas változást jelent mindannyiótoknak. Hogyan és miben látod a különbséget a két ország között? Mennyiben lesz más majd a családi életetek, mint amilyen eddig volt? 

– Igen, sok tekintetben ez kétségtelenül nagy változás, de hatalmasnak azért nem mondanám. Cecilia és én kétnyelvűnek neveltük a gyerekeket. Én mindig angolul beszéltem velük, ő pedig csak magyarul. Így nagyjából mindig is a két kultúra között éltünk. Ez azt is jelenti, hogy ahol éppen élünk, ott mindig kicsit furcsának számítunk, akár itt, akár Amerikában. De nem csinálnánk ezt most sem másképpen. A gyerekek kettős állampolgárok, és azt szeretnénk, ha a kulturális örökségüknek mindkét részét ápolnák. Talán annyi a különbség, hogy Amerikában mindig arra kell ügyelnünk, hogy ne felejtsenek el magyarul, itt pedig majd arra, hogy az angol megmaradjon. 

– Tudom, hogy a feleséged, aki diplomás nővér is, egy gyülekezeti nővéri képzést is végzett. Ez eddig szinte ismeretlen szolgálati terület Magyarországon. Gondolod, hogy mégis olyasmi, ami itt el lehetne kezdeni?

– Igen, mindenképpen tervben van, hogy ezt elkezdjük. Az igazat megvallva már egy ideje készülünk erre a feladatra. Viszont a részleteket inkább hadd mondja el Cecilia. Én most csak annyit mondanék, hogy ez nagyon izgalmas szolgálat, s a munka, amelyet tervez, és amelynek hátterén már elkezdett dolgozni, a gyülekezeti nővéri szolgálat Magyarországon való megvalósítását alapozza meg.