Németh Miklós: „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam, mi lesz”

„Fontos döntéseket hozó személyek, így a kormány, a kormánytagok és a kormányfő mellett a döntések végrehajtásában, zavartalan lebonyolításában minden nap ott éreztem, és ott éreztük a magyar nép, az osztrák polgárok, a civil szervezetek és az egyházak jelenlétét és hathatós támogatását. Ezek nélkül – azt hiszem – a döntés végrehajtása és megvalósítása nem úgy történt, vagy zajlott volna, mint ahogyan az a valóságban ténylegesen lezajlott. Köszönet mindenkinek, így az egyházaknak is ezért” – tette hozzá az egykori miniszterelnök, aki ezután az egykori eseményekre emlékezett.

A Páneurópai piknikről elmesélte, hogy Pozsgay Imre akkori államminiszter megkeresése nyomán értesült az esemény szervezéséről:

„Az államminiszter akkor azt kérdezte tőlem, hogy vállalja-e a fővédnökséget. A válasz egyértelműen igen volt, nem csak azért, mert a másik oldalról Habsburg Ottó vállalta, hanem azért is, mert valami olyasmit tudunk megvalósítani, ami nekem rendkívül fontos volt akkoriban. Teszt jelleget szántam ugyanis ennek. Kíváncsi voltam az orosz reakcióra.”

Németh Miklós 1989. március 3-án Mihail Gorbacsov elnökkel tárgyalt. Hosszasan beszélgettek egymással és a tárgyaláson közölte az orosz vezetővel, hogy többek között anyagi okok miatt kénytelenek felszámolni a vasfüggöny határzárat.

„Elmondtam neki, hogy a magyar társadalom vissza akar térni ahhoz a keresztponthoz, ami 1945-47 periódusa volt, vagyis többpárt-rendszerű demokráciát kívánunk bevezetni, de azt még nem tudom, hogy mikor és milyen törvény alapján fogjuk ezt létrehozni. Egyet elnök elvtárs azonban fogadjon el – mondtam neki. – Ha Gábriel arkangyal ül az én székemben és az Úristen a legjobb angyalait ülteti is a kormány székeibe, ezt a pártot ki fogják szavazni a parlamentből. Mit fog tenni akkor? Tudtam: atomtöltetű rakéták vannak az országban, nyolcvanezer szovjet katona állomásozik, tehát bármit tehetnek a magyar nép ellen és akár még 1956 is megismétlődhet. Gorbacsovnak a másodperc töredéke sem kellett ahhoz, hogy a szék karfáját megragadva válaszoljon: Amíg én ebben a székben ülök, addig 1956 nem ismétlődhet meg. Ez nagyon fontos üzenet és nagyon fontos tételmondat volt a számomra” – mondta hozzászólásában Németh Miklós, aki azonban nem a május 2-i pikniket tartja sorsfordító dátumnak.

„A katonák már korábban elkezdték bontani – hallgatólagos beleegyezéssel – a határt. A kormányrendeletet május 17-én írtam alá. A két külügyminiszter látványos drótvágásakor valóban már vissza kellett igazítani a kerítést – így Németh. – Augusztus 19-én azonban megint csak izgultam. A szovjet katonák még itt voltak, a munkásőrség jelen volt az országban és főleg a belügyi állomány, határőrség, rendőrség, titkosszolgálatok, a párthoz hű legkeményebb mag részei, a társadalomnál jóval nagyobb mértékben felül voltak reprezentálva és bármikor bármi megtörténhetett volna. Örültem azonban azoknak a híradásoknak, amelyekben arról számoltak be, hogy rendben, tragédia és vér nélkül zajlott minden.

Előre megjósolhatatlan volt, mit fog Moszkva lépni. Elmondtam az aggályaimat és kételyeimet az akkori honvédelmi miniszternek, Kárpáti Ferencnek, aki kinevetett. Látszik, hogy fiatal és tapasztalatlan vagy és nem ismered az orosz katonákat: ők csak akkor lázadnak, ha valaki felülről támogatja őket. Azt válaszoltam neki, hogy ez lehet, de én nem tudom kizárni azt az eseménysort. Sok mindent tagadtak előttünk az oroszok. Tóvázsonyban atomtöltetű rakéták voltak és ezek a rakéták Olaszország irányába voltak fordítva. Ezt én miniszterelnökségem első időszakában tudtam meg és ezt előttünk mindvégig tagadták. Szóval bizonytalanságban voltam.”

Németh Miklós ennek ellenére július végén szabadságra ment családjával és ezt azóta is felemlegetik neki:

„ Reggel fél tíztől fél éjjel fél tizenkettőig dolgoztam, családommal szabadságot terveztünk. Két kisgyerekem volt, velük is szerettem volna lenni. Nem akartam elodázni semmit, tudtam, éreztem, hogy eljött az igazság pillanata, és próbája, amikor dönteni kell. Magyarországon az ősz korán beköszönthet. A határ mentén lévőkről különböző számokat kaptam. Negyvenezer – hatvanezer ember – és a számok egyre csak nőttek. Személyesen is láttam a Balatonnál töltött üdülésemkor a kempingben lévő tömegeket. Szabadságról visszatérve egy egyetemi barátomat látogattam meg, akinek lakása a Nógrádi utcában volt. Saját szememmel láttam a járda mellett a sátrakat és a matracokat, át kellett lépni, hogy helyet találjak a továbbhaladásra. Ezek a személyes élmények is motiváltak abban, hogy gyorsan és sürgősen lépni kell. A piknik sikeres lebonyolítása után néhány nappal szűk körben megvitattuk az összes lehetséges változatot.”

Németh Miklós végül találkozót kért Helmuth Kohl akkori német kancellártól, akivel augusztus 25-én ültek le tárgyalni.
„A döntés gondos előkészítést kívánt. Ausztriát is be kellett vonni, hiszen az átutazó tömegek egészségügyi, szociális, biztonsági kérdéseit nem lehet csak úgy félvállról kezelni. Fontos biztonságpolitikai kérdések is voltak, hiszen tudtuk, hogy tömegével dolgoznak a Stasi ügynökei is a táborokban, és ha átengedjük az embereket, akkor ezen a folyosón keresztül több száz Stasi ügynököt telepíthetnek át német területre. Szóval sok összefüggést kellett mérlegelni.”

A dátumot azonban nem döntötték el Kohllal. A megbeszélés értelmében, a németek előkészítésére várt a magyar miniszterelnök.
„Szeptember 10-nél már hamarabb elengedhettük volna az NDK-s állampolgárokat, de az akkor is burjánzó pártpolitikai és személyi érdekek miatt a dátum tolódott. Tudtam, minden nap késlekedés és esetleges tragédia az én lelkemen száradna. Ráadásul a piknik után pár nappal az első halálos esetet jelentette a sajtó. Egy Schulz nevű fiatal ember a párjával és gyerekeivel verekedésbe keveredett és a fegyver véletlenül elsült és halált okozott. Személyes életemből vett példák is mutatták: vállalni kell a kockázatot, nem lehet tovább halogatni a dolgot, meg kell nyitni a határokat.”

Németh Miklós ezután elmondta, hogy édesapja nővére Kőszegen dolgozott a kórházban apácaként, de a front átvonulásakor lelőtték.
„Az ő tragédiája mellett számos tragédiát láttam magam körül: Nagyapámat 1951-ben engedték haza Oroszországból. 28 sváb nevű emberből hárman tértek haza és egyedül nagyapám volt az, aki túlélte. Hazatérése után egy hétig aludttejen és pirítós kenyéren élt, a másik kettő megette a zsíros szalonnát és a töltött káposztát és meghaltak.”

Majd egy másik történetet mesélt el:

„Volt egy százados, aki szeptember elején a ligetes erdőben megtalált egy ligetes erdőben egy családot. A körzeti orvos segítségnyújtását sem fogadják el. A százados áthívta az osztrák kollégáját, de a családnak ő is gyanús lesz, mert ha ilyen könnyen segítőkészen átjön, akkor lehet, hogy együttműködik a magyarokkal. Summa summárom a két határőrnek be kellett venni az antibiotikumot, hogy a német házaspár elhiggye, hogy nem akarják megölni őket. Ez azonban nem mehetett így tovább.”

Az egykori miniszterelnök ma, húsz év távlatából is úgy látja, hogy a lényeget illetően mindent ugyanígy tett volna.
„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam, mi lesz. Amikor Gobacsovtól jöttünk haza a repülőgépen, az egyik tanácsadóm azt mondta: Tudod, azt nem tudom, hogy mikor, de lassan egyesül Európa. Kettő hónap elég volt ahhoz, hogy november 9-én az NDK rezsim összeomoljon és mindenki, nem csak pár NDK-s polgár, hanem az egész NDK megérkezett a szabadság földjére” – zárta hozzászólását Németh Miklós.