Nem katasztrófa-turistákra van szükség!

– Rólad tudni érdemes, hogy hitoktatóként, majd közgazdászként végeztél, jelenleg mester-kurzuson veszel részt az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Hogy kerül egy közgazdász, teológus egy forradalom dúlta észak-afrikai országba? Mesélj egy kicsit magadról, a hátteredről, erről a munkáról magáról!

– Úgy gondolom, hogy ha valaki egy segélyszervezetnél dolgozik, semmivel sem értékesebb az élete, vagy különlegesebb maga az ember, mint bármilyen más foglalkozás esetében. Amikor tanítottam, akkor az volt a foglalkozásom és azt próbáltam maximálisan végezni és mindent kihozni belőle. A feladatok jellege persze nem mindig hétköznapi, hiszen Csecsenföldtől, Afganisztánon át, Srí Lankáig különböző kultúrákban töltünk el hosszabb időt és hajtunk végre komoly humanitárius vagy fejlesztési programokat, hozunk létre több tíz munkatársat foglalkoztató helyi irodákat. Számomra a különlegességet a különböző irodáinkban dolgozó helyi munkatársakkal kialakult több éves kapcsolatok, az egyes kultúrák mélyebb rétegeinek megismerése jelenti. Előfordult, hogy már majdnem második otthonomnak éreztem például az afganisztáni irodánkat, a hatalmas kulturális különbségek ellenére az ott dolgozó afgán munkatársakat pedig – átmenetileg – a családomnak. Ezek az emberi kapcsolatok, a közösen végzett sokszor megfeszített munka, a hihetetlen és lehetetlen helyzetek kezelése, megoldása és a kézzelfogható eredmények azok, amelyekből mindig erőt merítek a következő kiküldetésre. Tevékenységünkből adódóan itthon és külföldön is valamilyen formában segítünk, támogatjuk a katasztrófák által sújtott embereket, vagy éppen egy több éves fejlesztési program révén javítjuk egy-egy szektor, vagy több ezer ember élethelyzetét. Látni az afgán iskolások arcán, hogy mennyire örülnek az új iskolájuknak, vagy éppen egy kárpátaljai képzésünk dimplomáját frissen átvett fiatallal beszélgetni – ezek azok az alkalmak, amelyek révén kézzelfoghatóvá válnak erőfeszítéseink.

– Családos ember vagy, és évek óta a világ legkülönbözőbb pontjain végzel ilyen munkát. Ilyen, sokszor igen veszélyes körülmények között hogyan tudod ezt a családi életeddel összeegyeztetni?

– Nemrég született harmadik kisfiunk, egy hónapos volt, amikor elindultam Líbiába. Az elmúlt években gyakorlatilag már hozzászokott a családom ezekhez az élethelyzetekhez, amit persze nem könnyű kezelni, amikor fizikailag nem tudok otthon lenni, nem tudok részt venni, segíteni a három gyermek nevelésében. A családra ilyenkor nagyon sok feladat hárul. El kell viselni azokat a heteket, hónapokat, amikor nem vagyok otthon, és veszélyes térségben dolgozom. Feleségem ilyenkor komoly logisztikai feladatokat old meg, hogy a nagyszülők segítségével átvészeljék valahogy ezeket az időszakokat. Lelkileg sem egyszerű elviselni egy-egy hosszabb kiküldetést. Nem elsősorban az viseli meg az embert, amivel egy katasztrófa során találkozik, vagy amit a veszélyes környezet jelent, hanem inkább az, hogy állandó aggódásban tartom az otthonmaradottakat. Szakmai követelmény, hogy számos biztonsági tényezőt megismerjünk és minimalizáljuk a veszélyfaktorokat, adott esetben pedig fel kell függeszteni munkánkat. Líbiában is, amikor már közeledett Bengázihoz a front, abbahagytuk a munkát, fölöslegesen nem kockáztatunk. Figyelni kell arra, hogy ez ne az utolsó pillanatban, ne a huszonnegyedik órában történjen. Nem kockáztathatjuk a munkatársak életét, így is számos veszélyforrással kell számolnunk. Nem vagyunk akcióhősök, sem háborús-, vagy katasztrófa-tudósítók, számunkra a legfontosabb, hogy a legmagasabb szakmai színvonalon végezzük a munkát, és így minél több embernek segíteni tudjunk. Hívő keresztyén családi életünk pedig akár távol vagyok, akár két utazás között otthon, segít elviselni, elhordozni egymás terheit vagy azokat a helyzeteket, amelyek munkám jellegéből adódnak.

 – Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen teológus mester képzésen veszel részt szociáletikai szakirányon. Hogyan kapcsolódik ez korábbi tanulmányaidhoz és a mostani munkádhoz?

– Első diplomámat Nagykőrösön, a Károli Gáspár Református Egyetem Fősikolai Karán szereztem tanító-hittanoktató szakon. A “kőrösi ethosz” adott egy tartást és iránymutatást. Az ott eltöltött öt év nagyon jelentős volt az életemben és a mostani munkában is sokszor a visszatekintés és az akkor kialakult máig élő baráti kapcsolatok jelentenek támaszt. A közgazdasági ismeretek is nagyon fontosak munkámban, hiszen több száz millió forint értékű pályázatok pénzügyi tervezését, lebonyolítását végezzük, nemzetközi könyvvizsgálók ellenőrzik ezeket a folyamatokat és egy teljesen átlátható pénzügyi rendszert működtetünk.

Mindig is igyekeztem olyan képzést találni, amely jelenlegi munkámhoz is kapcsolódik, és az én elvárásomnak is megfelelő. Amikor meghallottam, hogy protestáns vonalon is indul nem kizárólag lelkészi szolgálatra felkészítő, hanem csak teológus végzettséget adó szak, akkor egy barátommal együtt azonnal tudtuk, hogy ott a helyünk. Olyan szakmai tudást biztosít a szociáletikai szakirány, amely több olyan területet érint, amivel nap mint nap találkozom: legyen szó a fenntartható fejlődésről vagy etikai- és szociális kérdésekről. Nemrég fejeződött be az első félév és amit eddig megismertem a képzésből és az oktatók hozzáállásából, az nagyon szimpatikus.

 – Hogyan juttatjátok el a szállítmányokat a líbiai rászorulókhoz? Mi az, amit tenni képes egy magyar segélyszervezet egy ilyen helyen?

– Az Ökumenikus Segélyszervezet, reagálva a Líbiában történtekre, Magyarországon kezdte előkészíteni azt a segélyakciót, amit az elmúlt hetekben bonyolítottunk le. Fontos kiemelni, hogy ez csapatmunka, és már itthon elkezdődik ennek a megszervezése. Felvettük a kapcsolatot azokkal a szervezetekkel, amelyek a térségben mozognak. Kapcsolatot alakítottunk ki olyan emberekkel, akik Líbiában, Bengáziban élnek és az ő segítségükkel sikerült megtalálni azt a líbiai szervezetet, amely humanitárius feladatok végzésére hivatalos felhatalmazást kapott a térségben működő Átmeneti Tanácstól. Amikor odaérkeztünk, akkor nem a semmibe mentünk, kérték és számítottak segítségünkre. A humanitárius segélyezésnek ez a fajta koordináció és előkészítő munka az egyik legalapvetőbb szakmai előfeltétele. A program első szakaszában sikerült az egyiptomi határon több mint ezer Líbiából elmenekült vendégmunkásnak élelmiszercsomagot átadni. Bengaziban végigjártuk az összes olyan kórházat, ahol sebesülteket, civileket ápoltak. Rasz Lanuf, Brega, Adzsabija városokban is végigjártuk a kórházakat, még akkor, amikor nem folytak ott harcok. A könnyebben sérült sebesülteket ide szállították, de a súlyosabb sérülteket a Bengáziban működő kórházakba. A korábban már említett segélyszervezettel és a kórházakkal történt egyeztetések, felmérések alapján két és fél tonna gyógyszert, kötszert, fertőtlenítőszert, orvosi felszereléseket adtunk a kórházaknak, illetve a líbiai segélyszervezeteknek.

 – Milyen nemzetközi szervezetekkel működtök együtt? Honnan erednek ezek a kapcsolatok és miért különleges a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkája a többihez képest?

– Mint minden komoly segélyszervezet egyrészt mi is próbálunk azokhoz a szakmai irányelvekhez ragaszkodni, amelyek a segélyszervezeti munka alapjait határozzák meg és amelyek garanciát jelentenek a minőségi munkavégzésre. Másrészt pedig, nem a média-megjelenéseket tekintjük fő célnak, hanem azt, hogy a segélyprogramot a lehető legmagasabb szakmai színvonalon végezzük. Ezzel kapcsolatban a Japánban történt katsztrófát tudom példaként megemlíteni: minden esetben, amikor történik egy katasztrófa, átgondoljuk, megtervezzük, átbeszéljük, mérlegeljük, van-e értelme azonnal a térségbe utazni, tudunk-e a rendelkezésre álló, vagy a várható forrásból értelmes, hatékony segélyprogramot lebonyolítani. Sok esetben erre a válasz nemleges, Japán esetében is úgy döntöttünk, hogy azonnali segélyezést nem végzünk, inkább az újjáépítés során fejezzük ki szolidarításunkat egy iskola újjáépítésével. Egyébként erre a célra adományokat a 1749-es szám felhívásával lehet hozzánk eljuttatni. Nem először fordult elő, hogy egy-egy, nemzetközi szinten jelentős katasztrófa esetén úgy döntöttünk, hogy nem utazunk a térségbe. Teljesen értelmetlen több millió forintot elkölteni utazásra, szállásra és szállítási költségekre, hogy nagyságrendileg ugyanakkora, vagy kisebb értékben biztosítsunk segítséget a rászorulóknak, ilyenkor a helyszínen dolgozó nemzetközi partnerszervezeteinket támogatjuk inkább, csökkentve egy program működési kiadásait és növelve a rászorulóknak átadott segélyek mennyiségét. Támogatóink - legyen szó cégekről, vagy jószándékú adakozó magánemberekről - is joggal vonhatnának minket kérdőre, ha a ránk bízott adományok nagyobb részét nem a segélyezettekre, hanem úgymond magunkra költenénk. A humanitárius munka mellett fontosnak tartjuk a fejlesztési tevékenységet, ami nem annyira látványos. Egy elhúzódó, több évig futó fejlesztési program, mondjuk Afganisztánban vagy Ukrajnában, Kárpátalján, Erdélyben, vagy akár itt Magyarországon, ha a szociális intézmény-rendszerünkről van szó, nem annyira látványos, de ugyanakkor sokkal hatásosabb lehet. Egy három-négy éves programmal sokkal messzebbre mutató eredményeket lehet elérni, mint egy azonnali, látványos média-segélyprogrammal.

A Segélyszervezet életében nagyon fontos a nemzetközi szervezetekkel történő együttműködés. Egy humanitárius program esetében példul azért, hogy ne legyenek átfedések, a segélyek megfelelően célba jussanak, ne történhessen meg, hogy az egyik katasztrófa sújtotta település csak ivóvizet kap, egy másik pedig csak élelmiszert. Ennek a munkának nagyon szervezettnek kell lennie. Minél több szervezet próbál segíteni egy katasztrófa után, annál nagyobb az esély arra, hogy kialakul egy kaotikus helyzet és koordinálatlanul folyik a munka. Minél több nemzetközi szervezettel igyekszünk felvenni a kapcsolatot, Magyarországon egyedüliként keretmegállapodásunk van az Európai Bizottság Segélyezési Hivatalával (ECHO), emellett tagja vagyunk az ACT Alliance-nek, ami egy világméretű, egyházi hátterű segélyszervezeteket tömörítő szövetség, valamint a brüsszeli székhelyű Aprodevnek és Eurodiaconiának (európai egyházi hátterű humanitárius és fejlesztési szervezetek, illetve szociális téren dolgozó szervezetek egyesületei).

 – Talán naiv a kérdés, hogy mi az a pont, amikor úgy döntötök, hogy el kell menni egy helyre?

– Kizárólag a humanitárius segélyezésnél születnek azonnali döntések, a hosszú távú fejlesztési munkával kapcsolatban más eljárásokat használunk. A döntés, mikor megszületik, hogy elinduljunk, akkor elsősorban az alapelv születik meg, hogy látunk-e annyi anyagi forrást, hátteret ahhoz, hogy értelmesen, hatékonyan tudjunk segíteni. Ez azt jelenti, hogy az úgynevezett működési költségek jóval kisebb hányadot képviseljenek, mint maga a segítségnyújtás költségei. A másik szempont pedig az, hogy egyáltalán szükséges-e a mi segítségünk. Amikor történik egy katasztrófa, akkor az az eljárás, hogy az érintett ország, vagy közösség nemzetközi segítséget kér a humanitárius katasztrófa elhárításához. További szempontokat is mérlegelünk, például azt, hogy van-e lehetőség a biztonságos munkavégzésre, számba vesszük a térségben dolgozó szervezeteket, illetve hogy milyen szektorban van szükség a segítségünkre. Összetett folyamatok zajlanak ilyenkor, nem arról szól a történet, hogy felpattanok az első gépre és majd csak valahol csinálunk valamit. Nem katasztrófa-turistákra van szükség ilyenkor. Az Ökumenikus Segélyszervezet elsősorban a károsultak hosszabb távú ellátására szokott fókuszálni, alapvető életfeltételek – például lakhatás, élelmiszer, ivóvíz, egészségügyi ellátás - biztosítására, illetve a későbbi újjáépítési munkálatokra. Tesszük ezt azért, mert a mentési munkálatok elvégzésére szinte minden ország rendelkezik katasztrófavédelemmel, katonasággal. Több millió forintot el lehet költeni egy mentőcsapat utaztatására, de nagyon kicsit az esély, hogy 3-4 nappal egy katasztrófa után valakit még élve megtaláljanak. Egy humanitárius segélyprogram ezzel szemben több száz, vagy több ezer ember túlélését biztosíthatja.

 – Hol húzódik a határ, amikor úgy döntötök, hogy most viszont el kell hagyni az adott helyet?

– Líbiában gyakorlatilag elfogyott a “humanitarian space”, vagyis elfogyott az a semleges és biztonságos terület, ahol egy segélyszervezet meg tudja szervezni a munkáját és dolgozni tud. Jelen pillanatban úgy ítéljük meg, hogy még nem állt helyre az a feltétel, hogy biztonságban tudjuk folytatni a munkánkat. A biztonsági helyzetről kialakult vélemény nem csak a mi véleményünk, hanem mindig több információt gyűjtünk össze itt a központunkban, elsősorban a helyszínről, a partner-szervezetektől, helyiektől, és végül így születik meg a döntés, hogy el kell hagyni a területet. A másik lehetőség az, amikor a segélyprogram elérte a korábban megjelölt célját. Amikor történik egy katasztrófa, már akkor próbáljuk megtervezni, hogy meddig akarunk részt venni a segélyezésben. Lehet, hogy csak egy rövidebb, néhány hetes programról van szó, de van amikor úgy ítéljük meg a helyzetet, hogy egy, kettő, vagy akár három évig a felújítási, újjáépítési, visszatelepítési munkálatokban kell résztvennünk. Van olyan is, például Afganisztánban, hogy az azonnali segítségnyújtás átment egy újjáépítési szakaszba, majd ezt egy fejlesztési szakasz követte, amely még jelenleg is tart. Ebben az esetben már az úgynevezett kivonulási stratégiát is el kell készíteni és pontosan lefekteti azt, hogy mikor tekintjük befejezettnek a munkánkat, elértük-e korábbi stratégiai céljainkat. A Segélyszervezet esetében a kivonulási stratégia egyik fontos eleme az adott ország civil szervezeteinek fejlesztése. A munkánk egy hosszabb segélyezés esetében nem merül ki abban, hogy felépítettünk iskolákat, kórházakat, beindítottunk bizonyos mezőgazdasági fejlődést, hanem próbálunk létrehozni olyan civil szervezeteket, melyek folytatni tudják önállóan az adott országban a munkát. Ez történt Szerbiában, Ukrajnában, és Afganisztában is egy éve alakult meg az a civil szervezet, amely a munkát tovább tudja folytatni.

 – Martonyi János külügyminiszter a helyszínen tájékozódott a líbiai-egyiptomi határon. A delegációban kollégátok, Nagy Ákos is részt vett. Mit sikerült bemutatni a munkátokból a külügyminiszternek, illetve mi a jelentősége ennek a látogatásnak?

– A Külügyminisztériummal hagyományosan jó kapcsolatot ápolunk évek óta, hiszen a végrehajtói vagyunk az általuk támogatott humanitárius segélyprogramoknak és nemzetközi fejlesztési programoknak. Ilyen helyzetben azért van jelentősége egy közös utazásnak, hogy a mi felméréseink és a nemzetközi szervezetekkel folytatott koordinációk alapján tájékoztassuk a Külügyminisztériumot a kialakult helyzetről, illetve arról, hogy a mi szervezetünk hogyan kíván a térségben a humanitárius segélyezésben részt venni. Ez egyfajta szakmai egyeztetés, ami nyilván azon túl, hogy egyszeri, és az adott katasztrófa kérdéseire vonatkozik, jó alkalom arra is, hogy átbeszéljük, a helyszínen tapasztaltak mentén átgondoljuk, hogyan lehet javítani egy-egy humanitárius segélyprogram kapcsán a Külügyminisztérium és segélyprogramokat végrehajtó szervezetek együttműködésén.