Nagy Judit: A gyerekneveléshez alázat kell

Létrehozás: 2012. március 27., 08:24 Legutolsó módosítás: 2012. március 27., 20:27

Budapest – Az MTVA székházában találkoztunk Nagy Judittal, aki bemondónőként kezdte, az m1 számos műsorban szerepelt, többek között a Híradóból is ismerhetik a nézők. Februárban egy különleges csokoládékollekcióval rukkolt elő, és a beszélgetésből az is kiderül, miért kötődik a budahegyvidéki evangélikus gyülekezethez. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna

– Próbáltam háttéranyagot gyűjteni rólad az interneten, de be kell hogy valljam, nem sok mindent találtam. Tudatosan nem adsz interjúkat, nem nyilatkozol magadról? Talán így akarod védeni magad és családod a sztárkultusz ellen?

– Azt gondolom, hogy a szóban: „magánélet”, benne van az, hogy „magán”. Az egy privát szféra, amiből csak annyit szeretnék megmutatni, amennyi jólesik, amit arra érdemesnek találok. Persze egy közszereplőnek számolnia kell azzal, hogy az embereket érdekli a magánélete. Ez természetes, és nincs is vele semmi baj, de van egy határ. Én így érzem komfortosan magam.

– Hogyan kerültél a Magyar Televízióba? Úgy tudom, énekléssel foglalkoztál, és tanári végzettséged van…

– Lassan bontakozott ki, hogy mi is lesz belőlem, inkább az élet alakította. Sok minden érdekelt, sok mindenben kipróbáltam magam, míg végül kikristályosodott, mi lesz az utam. Hiszek abban, hogy ebben is, mint minden másban, felülről vezettek engem.
Kiskoromtól kezdve zenei tagozatokra, szakokra jártam, egészen a főiskoláig. Szüleim rendszeresen jártak koncertekre. Bár nem voltak zenészek, de nagyon szerették a zenét. Ifjúsági bérletünk volt az Erkel Színházba, ahová a nővéremmel együtt jártunk általános iskolás korunkban.
A gimnáziumban azonban új vonalként megjelent az életemben a színművészet, a színház.
Ahogy nőttem, erősödött bennem a gyermekek iránti szeretet is, ezért elvégeztem a Budapesti Tanítóképző Főiskolát.
Itt beszédtanárom, Nagyszentpétery Géza – a szó valódi és nemes értelmében vett tanár és pedagógus, aki az életre nevelt minket – biztatott arra, hogy menjek el rádióba vagy tévébe, mert úgy gondolta, az igazán nekem való lenne.
A médiában aztán ötvöztem azt a tudást, amit addig megszereztem: zenei tapasztalatomat kulturális műsoroknál kamatoztattam, a színművészet is elengedhetetlen volt ehhez a szakmához, nem ijedtem meg, amikor mikrofon vagy kamera elé kellett állnom.
Még főiskolai éveim alatt elvégeztem a Magyar Rádió újságíró-iskoláját. Gyakornoki éveim alatt bemondót kerestek a Magyar Televízióba. Tanárom, családom és társaim unszolására elmentem a válogatásra. Az esélytelenek nyugalmával indultam, s odafent úgy gondolták, hogy nekem itt a helyem: felvettek. Azóta itt dolgozom.

– És itt sem maradtál csupán a bemondónői feladatnál. Melyek is azok a műsorok – nagy vonalakban –, amelyekben részt vettél?

– Bemondó volt az alap, de voltam műsorvezető, szerkesztő, riporter számos kulturális, művészeti, közéleti, sport- és egészségügyi magazinban. És persze a Híradóban. Tehát rendkívül szerteágazó az, amit itt végeztem és végzek, de ez az én habitusomnak megfelelő. Kísérletező, az újra nyitott embernek tartom magam, és itt a televízióban ezt a fajta igényemet maximálisan ki tudom elégíteni.

– Van azért olyan terület, ami ezek közül kedvenc lett?

– Az embernek van egyfajta egyénisége. Vannak műfajok, amelyek jól állnak, és amelyekben az ember jól működik. Azt gondolom azonban, hogy folyamatosan érünk és változunk. Például a tíz évvel ezelőtti énem még nem volt olyan kiforrott, ma már sokkal érettebb vagyok, vagyis megértem bizonyos televíziós műfajokhoz. Vannak lépcsőfokok, amelyeket nem lehet és nem is érdemes kihagyni.

– Egy kislány édesanyjaként az anyaság mennyiben változtatott meg?

– Ez egy nagyon nagy változás az ember életében. Egy új szerep, amire szerintem nem lehet rákészülni. Az ember nem tudja előre, milyen gyereke születik majd. Minden gyermek önálló személyiség.

– És neked milyen gyermeked született?

– Egy nagyon huncut kislány. Érdekes keveréke ő a férjemnek meg nekem. Egyáltalán nem extrovertált. Társaságban nem ő a központ, inkább megfigyelő, intellektuális alkat. Különleges érzékekkel áldotta meg a Jóisten. Nagyon jó a szaglása, és négyévesen nagyon szofisztikáltan tudja megfogalmazni, mihez hasonlítanak a szagok és az ízek.
A mai gyerekek korosztályosan is gyorsan fejlődnek, korukhoz képest nagy a tudásuk, és a fogalmi rendszerük is kifinomult. Mi négyévesen nem tudtunk ennyi mindent.

– De nem is volt internet, meg ennyi tévécsatorna, csak egyetlen. És az esti mese is csak öt perc volt.

– Igen, óriásit fejlődött a technika, és rengeteg információ jut el hozzájuk. A gyerekek idomulnak a mi felpörgetett életünkhöz, rengeteg inger éri őket, és szívják magukba a tudást. Örök tanítómestereink ők.

– És te mit szeretnél mindenképp átadni neki?

– Először is a legfontosabb a szeretet. Őszintén meg lehet és kell velük mindent beszélni. És ami szerintem nagyon fontos, fogadjuk el őket olyannak, amilyenek. Az egyik legfontosabb, amit megtanultam szülőként, az alázat. Le kell lassulnunk, meg kell hallgatnunk őket, és mindig kell időt szakítani rájuk, akárhány feladat vár ránk.  
Ha a rohanó világban egy nap csak húsz perc koncentrált, intenzív figyelmet adunk nekik, amikor nem csörög a telefon, nem mosogatunk, nem figyelünk másra, akkor azt százszorosan meghálálják. Az ember igyekszik egyfajta értékrendszert átadni, amiben ő maga is nevelkedett. Szeretném nyitottságra, toleranciára, emberségre, tisztességre és becsületre nevelni a lányomat, és ennek megfelelően az őt érő hatásokat úgy szelektálni, hogy egészséges és jó szemléletű gyermekből cseperedjék felnőtté. Aztán persze az idő majd eldönti, hogy jól csináltam-e a dolgokat.

– És lelkileg? Hitbelileg? Úgy tudom, hogy a budahegyvidéki evangélikus gyülekezetbe jártok…

– Ez nagyon érdekesen alakult ki az életemben. A mi kis szűk családunk, a férjem, a lányom és én igazán ökumenikus család vagyunk. A férjem katolikus, én református, Johanna pedig evangélikus.

– Ez hogy alakult így?

– Messziről kell kezdenem. Albert Gábor evangélikus lelkész az egyik lánykori szerelmem öttusaedzője volt. Amikor megismerkedtem vele, elhatároztam, hogy ha valaha férjhez megyek, ő fog engem megesketni. Aztán hosszú idő telt el. Végül megismerkedtem a férjemmel, aki korábban a piaristáknál tanult. Én pedig szüleimmel a Torockó téri református gyülekezetbe jártam, Cseri Kálmán prédikációin nőttem fel.
Mindkettőnk családja tehát gondoskodott hitbeli neveltetésünkről, és nem volt kérdés, hogy templomi esküvőnk lesz. Mivel Gáborral továbbra is megvolt a kapcsolat, így kézenfekvő volt, hogy a régi elhatározásomat valóra váltjuk. Tehát Albert Gábor esketett meg bennünket.
A budahegyvidéki gyülekezet pedig úgy jött a képbe, hogy férjem egyik jó barátja a gyülekezetbe járt, és elmentünk vele. Aztán annyira jól éreztük magunkat, hogy ott maradtunk, és beleolvadtunk a közösségbe. Szeretünk oda járni, és rendszeresen megyünk. Igazi interaktív módon lesz részünkké az igehirdetés.
Sok hozzánk hasonló fiatal házaspár van, rengeteg jó programot szerveznek, családi istentiszteletek vannak, ahol a gyerekek is egy csapattá kovácsolódtak. Most például nagy erőkkel készülünk az áprilisi budahegyvidéki evangélikus fesztiválra. Februárban pedig családi hétvégén voltunk Balatonszárszón.

– A zene megmaradt az életedben?

– Aki gyermekkorától kezdve foglalkozott zenével, nem tudja elfelejteni, abbahagyni egy csapásra. Zongoráztam, furulyáztam és kórusokban énekeltem. Például az Angelika leánykar tagja voltam, néhány volt kórustársammal együtt alakítottunk egy kis kamarakórust, de ennek idő hiányában vége lett.
Bár azt mondják, az embernek arra van ideje, amire akarja, de ebben a felgyorsult világban minimum 48 órából kellene állnia a napnak, hogy el tudjak járni kórusba. Így ez most sajnos hiányzik az életemből.

– A zene azonban mégis visszaköszön az életedben… Februárban jelent meg a csokoládékollekciód, amelynek minden egyes bonbonjához tartozik egy-egy zenemű.

– Megalkottam az eNJé márkájú csokoládét. A kollekció igazi művészeti alkotás, hiszen van hozzá egy CD-melléklet, amely a Trio National csokoládé ihlette zenei impresszióit és improvizációit tartalmazza Veer Csongor (hegedű), Kohán István (klarinét) és Kákonyi Árpád (zongora) előadásában. A csokoládé díszdobozát Csilléry Orsolya grafikusművész, korábbi gimnáziumi osztálytársam akvarelljei díszítik. A kollekcióhoz felhasznált verset pedig Kőrösi Sándor írta.

– Ha ez ilyen komplex dolog, bizonyára rengeteg munka előzte meg. Ki volt az ötletgazda?

– Gyermekkorom óta imádom a csokoládét, és ez mindig is elő-előbukkant az életemben. A férjem amellett, hogy szintén csokiőrült, kreatív ember is. Rájött, hogyan juthat a legkönnyebben a legtöbb csokihoz: beíratott egy csokoládékészítő tanfolyamra. És az egyik tanfolyam után jött a másik és a harmadik… Majd az első, második, harmadik saját csoki! Miután 2011 karácsonyán barátainknak egyedi tervezésű dobozokban egyedi csokikat adtam, a férjem úgy határozott, most érett meg az, hogy egy önálló kollekciót készítsek. 

– Milyen életfilozófia bújik meg a csokoládékészítés mögött?

– Ez egy újfajta kommunikációs forma a részemről, egyfajta komplex egészet szerettem volna alkotni. Egy újfajta ajándékozási kultúrát is szeretnék megvalósítani, mert aki egy ilyen ajándékot ad valakinek, abban van egyfajta gondolatiság.
Vallom, hogy a csokoládémesterség tudomány és művészet egyben. Azt szeretném üzenni, hogy a forgatagban meg kell állni egy pillanatra. Minden prémium minőségű bonbonra időt kell szánni, nem olyan ez, hogy csak bekapjuk és futunk tovább, hanem meg is kell hallgatnunk a hozzá tartozó zenét, így átadhatjuk magunkat érzéseinknek és gondolatainknak.
A csokoládé egy ezerarcú, érzékeny anyag, milliónyi ízzel, aromával és karakterrel. Csak akkor nyílik meg, ha kellő alázattal, türelemmel és odafigyeléssel fordulunk felé. Ez az érzékenység, ami lenyűgözött. Ez a szilárd, ellentmondást nem tűrő tartás az, ami csiszolt, formált, tanított. Érzékszervekre ható – szemre, fülre, orra, ízlelőbimbóinkra és a lélekre: teljes valónkat behálózza. A csokoládé nyitogat. Régi, édes pillanatokat újraélhetünk, a sebeket begyógyíthatjuk. Elgondolkodtat, és változtatásra sarkall. Így lett életállomásaim szintézise.
A csokoládé olyan, mint a szünet a zenében. Megállít. Csak egy pillanatra. Egy apróka falat, amiben illat, hang és íz szabadít fel ezernyi mélyen nyugvó emléket, érzést, fájdalmat, indulatot. Szétolvad a szájban, szétterül a lelkünkben. Csak egy percre ejt rabul, de az órákra, napokra, hónapokra, évekre ható.

– Hol készülnek ezek a csokoládék?

– Tanulmányaim során sok csokoládékészítővel kapcsolatba kerültem. Ezek a csokik itthoni mesterem, Szántó Tibor műhelyében készülnek. A csokoládékat a www.enje.hu oldalon, az interneten keresztül értékesítjük.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Ez az első kollekció 160 darab számozott példányban jelent meg. A jövőben is szeretnék hasonló kollekciókat alkotni, amelyek mindegyikéhez tartozna valamilyen művészeti ág is. Ahogyan nem készültem arra, hogy televíziózással fogok foglalkozni, és ahogyan a csokoládékészítés is csak úgy jött az életemben, hiszem azt, hogy az életutamat felülről egyengetik. Így nincsen tudatosság bennem afelől, hogyan fognak változni a későbbiekben a feladataim.

– Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig?

– Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen kelendő lesz ez a kollekció. Ez is feladatommá vált.
Érdekesek voltak az emberek reakciói: sokan gratuláltak, és arról biztosítottak, hogy rengeteget kaptak tőlem. Ez nagyszerű biztatás, és megfizethetetlen számomra, mert boldogságot és energiát ad. 
Az emberek többsége ki van éhezve a figyelemre, a megállásra, a szeretetre és a törődésre. Ha sikerül ezzel a kommunikációs csatornával azt elérni, hogy jobban figyeljenek magukra és egymásra, akkor már egy küldetést teljesítek, ami rám van bízva.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben