Mirjam ben Dávid: „A mentők és mentettek sorsa közös!”

Elöljáróban Mirjam ben Dávid a Párbeszéd a tolerancia jegyében című programot ismertette, amelyet Talyigás Katalinnal 1999-ben kezdeményeztek. Ez a program az ő egyéni élményén alapszik, mivel a soá idején őt egy keresztény (katolikus) család bújtatta és mikor 54 évvel később, amikor gyerekeivel együtt visszajött Izraelből, hogy ezzel a családdal megismerkedjenek, úgy érezte, hogy ennek az élménynek egy általánosabb értelmi kifejezést szeretne adni. Mirjam ben David ekkor részt vett a Keresztény-Zsidó Társaság egyik beszélgetésén a Deák téri evangélikus templomban, ahol bemutatta azt a gondolatot, hogy a túlélők és a zsidómentők működjenek együtt, és közös csoportokat hozzanak létre, a soá emlékezetének fenntartásáért. Ott nagyon pozitív reakciókkal találkozott, így egy évvel később útjára indult a program, ami azóta is folyamatosan működik. A különböző nevelési intézményekkel, iskolákkal és egyetemekkel szoros kapcsolatot építettek ki.

Az előadás mottójának Mirjam ben Dávid azt az idézetet, amely így szól: „Aki egy embert megment a világot menti meg.”

„A történész feladata, hogy megörökítse a világ számára a múlt és a jelen eseményeit. Különböző korszakokban azonban azonos tényeket különbözőképpen lehet leírni. A soá korszakáról szóló elbeszélések röviddel a háború után főleg a borzalmakat idézték fel – mondta a pszichológusnő. – Kezdetben a hihetetlen események dokumentálása volt a legfontosabb feladat. Később azonban megjelentek a humanitárius cselekedetekről és az embermentőkről szóló elbeszélések is. A szépirodalom és a képzőművészet az évek folyamán változó módon közelítette meg a soá témáját. Az utóbbi évtizedek irodalmi műveiben felszínre kerültek a szereplők összetett lelki szerkezetéről szóló leírások, amelyekben a szereplők és ugyanakkor az olvasók is morális kérdésekkel szembesültek.”

Mirjam ben Dávid a német író Bernhard Schilk: Der Vorleser (1995) könyvét említette, amelyet számos nyelvre lefordítottak, sőt meg is filmesítettek.

„Magyarországon 1944-ben a gonoszság önkényuralma uralkodott. Magyarország akkori szövetségese a német megszálló hatalom precíz dokumentációjának segítségével feltárul előttünk a határtalan kegyetlenség, ami végbe ment ebben az országban. Hatszázezer zsidó és több tízezer cigány volt kiszolgáltatva a tömegmészárlásnak. A magyar hatóságok, a nyilasok ebből kivették a részüket. A nép többsége közömbösen nézte végig, ami körülötte történt. A történetek tömegességének leírásában a borzalmakat átélő személy és annak emberi érzelmei, ezek kivetülései elvesznek. A soá sok pszichológust, szociológust foglalkoztatott” – magyarázta, és hangsúlyozta, hogy a nyolcvanas évek óta a soáról sok pszichológiai kutatás szólt.

1989-ben A gonoszság gyökere című könyvében egy amerikai szociálpszichológus a háború előtti német társadalmat vizsgálja és megállapítja, hogy a hivatalos antiszemita propaganda olyan indulatokat szabadított fel, amelyek az uralkodó náci ideológiával alátámasztva legitimáltak azelőtt elfogadhatatlan viselkedésmódokat, feloldottak minden belső konfliktust és személyes felelősségérzetet.

„A kollektív ideológia kezdetben az egyén lelkiismeretével és meggyőződésével ellentétes lehetett, de az idő multával eltűntek ezek a saját korábbi ellenérzések és az egyén teljesen magáévá tette a kollektív által képviselt értékrendet. Az autoritással szembeni engedetlenségről egy amerikai szociológus érdekes tanulmányt végzett. A kísérletben az emberek egymást kérdezték. Rossz válasz esetén a kérdezőnek fokozatosan növelt áramütéssel kellett megbüntetnie a kérdezetteket a szervezők parancsára. 65 százalékuk a végén olyan magasra emelte engedelmességből az áramot, hogy az akár halálos is lett volna, ha az nem szimuláció lett volna. Hogyan lehetett tehát, hogy mégis voltak olyanok a soá idején, akik a társadalmi nyomás ellenére nem engedelmeskedtek a kollektív nyomásnak és nem engedelmeskedtek a felsőbb utasításoknak, sőt sokszor életük kockáztatása árán a saját morális, belső értékrendjüket követték?” – vetette fel a kérdést ben David, aki figyelmeztetett: ma épp egy ilyen személyiség emlékére ültünk össze, hogy felidézzük embermentő cselekedetét, és megbecsülésünknek, tiszteletünknek kifejezést adjunk, és a fiatal generációnak megmutathassuk példáját.

Mirjam ben David ezután a mentők szerepéről kezdett beszélni:

„Mindannak dacára, hogy kevesen voltak, hősies cselekedeteikkel kiemelkednek azok, akik az eltérő hagyományú országokban (pl. Lengyelország, Dánia) a legkülönbözőbb módszerekkel zsidókat mentettek. (Oscar Schindler, Raoul Wallemberg, Georgo Perlasca…stb.) Általában személyes befolyásukat, vagy pozíciójukat kihasználva, hamis dokumentumokat bocsátottak ki. Mellettük azonban sok száz egyéni mentő volt, de vannak olyanok is, akik örökké névtelenül maradnak, rég feledésbe merült történetük azonban itt-ott mégis előbújik egy-egy megkésett tanú vallomása során. A történészek rögzítik a tényeket, vázolják a körülményeket, de senki sem számol be az embermentők belső folyamatairól, pedig sokan hosszú vívódás után szánták rá magukat a döntésre, hogy akár magukat, gyermekeiket, családjukat is veszélybe sodorják. Sokszor a véletlenek következtében szembesültek a cselekvés fontosságával és felismerték azt, hogy nem tudnak az áldozat mellett némán elmenni. A társadalmi nyomással szembeni cselekedeteik sokszor a társadalom peremére szorította az embermentőket, ami gyakran kihatott később saját gyermekeik lelki fejlődésére is. Az embermentők otthonaiban lejátszódó élmények és annak utóhatásai eddig ismeretlenek voltak.”

Mirjam ben Dávid elmondta, hogy 1998-ban a Párbeszéd a toleranciáért program megkezdésekor első konferenciájuk alkalmával, a meghívott résztvevők közel fele zsidómentők családjából származott. Egy részük fiatal serdülő volt a soá idejében. Ez a korosztály azonban aktívan részt vett a mentésben, például szüleik megbízásából szállítottak ételt a gettóba, vagy futárként továbbítottak különböző üzeneteket, dokumentumokat, sőt kínvallatásoknak is ki voltak szolgáltatva.

„A fiatalabb gyermekek, akik nem pontosan értették, mi folyik körülöttük, tanúi voltak szüleik félelmeinek és hazudozásának, a megmentett érdekében és részesei voltak a veszedelmes titkok megőrzésében. Gyakran traumatikus élményeket éltek át életül legfogékonyabb korszakában. Mai pszichológiai tanítások alapján ismeretes, hogy a trauma fokozza a szorongásra való hajlamosságot és különböző pszichikai tünetekhez vezet. Tapasztaltuk, hogy a poszttraumatikus tünet sokszor azonos a mentőknél és a megmentetteknél. Sok mentő családban felnőtt gyermek, aki később szülővé vált, a túlélőkhöz hasonlóan viszonyult gyermekéhez. Elhallgatta az átélt eseményeket, de azok kimondatlanul is jelen voltak a családi légkörben. A soához kötődő szimbólumok sok esetben különleges jelentőséget kaptak a család életében és olyan asszociációkat ébresztettek a gyermekekben, amelyet szorongás váltott ki. Az embermentő szülőkben lévő aggodalom, titoktartás és óvakodás állandó feszültséget hordozott a családban és túlzott féltést idézett elő a traumát átélt szülő nevelési módszereiben. Ezt jól ismerjük a megmentetteknél, de hogy a mentőnél is ilyen előfordult, az óriási meglepetés volt. Ez a közös sors azonban megfelelő alapot szolgáltat a mentők és megmentettek közös csoportjainak megszervezésében.”

A program a mai napig folyik, ami egyrészt támogató közösségként, másrészt aktív műhelyként működik, amely a soá emlékének fenntartásával foglalkozik, és kapcsolatban van a különböző nevelési intézményekkel is. Felszólítják a fiatalokat a társadalmi előítéletek és a rasszizmus elleni harcra, mert ismeretes, hogy szűk a határ a közömbösség és az agresszió között. A történelmi tapasztalatok megmutatták, hogy a tolerancia hiányában milyen könnyen bűnbakká válhat bárki, csupán mássága miatt.

„A történész feladata, hogy a politikai, közgazdasági és ideológiai tényezőkről beszámoljon az eseményeknél. A szociológus ezen tényezők társadalomra gyakorolt hatását vizsgálja. A pszichológus viszont más oldalról szembesül a történelmi eseményekkel és azok hatásával – zárta gondolatait a pszichológusnő. – Az egyéni narratíva bemutatja a történelmi események hatásait, a szereplők belső világára, tudatára és, érzelmeire, amely több nemzedéken is átmehet. Ezek az egyéni beszámolók közreműködnek abban, hogy a történelmi elbeszéléseket erkölcsi szempontból is megítéljük. Fontos, hogy a történelmi tényekről szóló beszámolók mellett rámutassunk az egyéni élményekre. A soában átélt élményeket elmesélve tudatosítjuk a következő nemzedékekben a társadalmi előítéletek és a rasszizmus veszélyeit, a humanitárius értékek védelmében.”