Mérföldkő, ami kötelez és megerősít – Beszélgetés Bolba Mártával lelkésszé avatása előtt

– Volt e valami nagyon meghatározó dolog vagy egy meghatározó személyiség életében, ami/aki miatt ezt a hivatást választotta?  

– Igen, elsőként talán Jakob Krusét említeném, aki soproni német lelkész volt kiskoromban. Hozzá jártam gyerekként péntekenként, később Solymár Mónika volt a lelkész. Nincs semmilyen szabványos történetem, én kicsi koromtól mindig lelkész akartam lenni, tudatosan. Megfigyeltem, mit csinálnak a lelkészek (istentiszteletet tart, énekel, játszik, szervez). Ezért aztán jártam énekelni, próza- és versmondó versenyekre, zeneiskolába, önkéntes ifjúsági vezetőképzőbe. Ez utóbbit Ménfőcsanakon végeztem el dr. Lőke János pszichiáter vezetése alatt. Rengeteget táboroztattam Hegedűs Attila evangélikus igazgató lelkésszel, és Gabnai Sándor esperes konfirmált. Középiskolás koromban aztán jött a Líceum, ami nekem mind a mai napig nagyon fontos. Itt lesz lelkésszé avatásom után a szeretetvendégség is. Ennek a helynek a szellemisége, a táborok, a csendes hétvégék, dr. Lamperth Gyula igazgató és több tanárom hatása máig velem van. 

– A tudatos készülés mellett mi volt az, ami még eszmeileg, szellemileg serkentette?  

– Evangélikus identitásomnak egyik nagyon fontos eleme a hálózatban gondolkodás. Ezt a hálót közösségek összefutó szálai szövik. Ezt a közösséget leginkább tanítványi körként tudom jellemezni, mert ebben a körben a hivatásunk az, hogy tanítvánnyá legyünk. Emellett a soproni Szent György plébániai közösségben pedig ökumenikus nyitottságra leltem, ők indítottak el azon a sokatmondó nevű „Hajszoló” ifjúsági vezetőképzőre, ami a katolikus önkéntes-képzés egyik elitprogramja. Ebben a római katolikus közösségben nyílt alkalmam arra, hogy eltöprengjek arról, mit is jelent valójában egy katolikus többségű országban az evangélikusság. Soproni szóhasználattal élve élve „1/2 8-as” -as vagyok, Bindes Ferenc atya miséire jártam.   

– Érdekes párhuzam! Akkor ezek után már teljesen egyenes volt az út Budapestig, a teológiáig?  

– Az Evangélikus Hittudományi Egyetem, a teológia mellett elvégeztem az ELTE-BTK magyar nyelv- és irodalom mesterszakát is. Fontosnak tartom azt, hogy az egyetemes papság elvének megfelelően beszélgető egyházzá váljunk, hogy együtt jobban megismerhessük a világ Urát, az ő teremtett világát, és benne az embert és közösségeit, a közösségben pedig önmagunkat. Üres fecsegés helyett tartalmasan beszélgetni tudni kell: ez is mestert kíván. Ez a törekvés vezetett Finnországba és Németországba is, ahol megismerkedhettem az evangélikusok külföldi közösségeivel, missziós munkáival is. Összesen másfél évig nyithattam nagyra a szemem és a fülem, és arra lettem figyelmes, hogy a teremtett világ sóvárogva várja Isten Fiainak megjelenését. Hatodéves a budavári gyülekezetben voltam Bence Imre evangélikus lelkész mellett. Tőle azt tanultam meg, hogy személyes kapcsolatot ápol a gyülekezeti tagokkal.  

– Mi volt az, amit a teológián a legtöbbre értékelt az ott töltött évek alatt?  

– Gondolkodni tanított meg Isten fényében. Lelkészként készített fel minket arra, hogy képesek legyünk hit és élet dolgaiban együtt látni. Nem GPS-t adott a kezünkbe, hanem irányítót. S ha most megint csak nevekre gondolok, akkor talán abc-s sorrendben Béres Tamás, Jutta Hausmann, Szabóné Mátrai Marianna és Varga Gyöngyi neveit említeném.  

– Ha azt kérdezem, hogy mi a lelkészi álma, vágya, akkor mit felel?  

– Igen, határozattan van egy álmom! Felvettek az Újszövetség tanszékre. Önálló kutatási területem a narratív exegézis. Ez a bibliai üzenetnek olyan megértési és közlési módszere, amely megfelel az üzenet elbeszélő és tanúsító jellegének. Mivel pedig ez az emberek egymás közti érintkezésének egyik fő formája, azért ez jellemző a Szentírás közlésmódjára is. A narratív elemzés főleg azokra a szövegelemekre irányítja a figyelmét, amelyek a feszültség ívét, a jellemeket és az elbeszélő nézőpontját hordozzák; kutatja annak módszereit, hogy miként kell egy történetet úgy elmondani, hogy az bevezesse az olvasót „az elbeszélés világába” és bevonja annak értékrendszerébe.  

– Ezt én még eddig nem egészen értem... Hogy van ez az álommal?  

– Hiszem és vallom, hogy csak megalapozott elméleti tudással lehet a gyakorlatot is csinálni! A Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezetben szeretnék szolgálatba állni. Ha valaki vasárnap délelőtt 11 órakor ellátogat a főváros IX. kerületébe, és felkeresi a Gát utcai római katolikus templomot, az izgalmas felfedezést tehet: az említett helyen és időben évek óta a ferencvárosi evangélikus gyülekezet tartja istentiszteletét Koczor Tamás evangélikus lelkésszel. Templomépítés, gyülekezetépítés, közösségépítés lehet végre. Mindez úgy valósulhatna meg, hogy az egyház értékes földtulajdonán szociális otthont építenének, amelyben templom és parókia is lenne. Koczor Tamásnak már most nyolcvan óvodás hittanosa van. Én azt szeretném, ha a gyülekezetbe tudnánk vonzani az ovisok szüleit, a fiatal párokat, és a szociális otthonon keresztül az időseket is. Hiszen tulajdonképpen a Krisztus-hit körül épül a gyülekezet!  

– Ha most lehetne három kívánsága, mit szeretne kérni, hogy lelkésszé avatásán teljesüljön?  

– A lelkészek áldását tartom a liturgia legfelemelőbb pontjának. S amikor a gyülekezet azt énekli, „Jövel, Szentlélek, Úristen...” Igazi kincsestár ez az ének. Valójában már a Szentlélek ajándékáért való könyörgés is a Szentlélek műve. Így nyílik ki az addig is sejtett titok: minden, ami fontos, minden, ami kincs, az Isten ajándéka, s minden kegyelemből van. Eddigi utamon egy mérföldkő, ami kötelez és megerősít. Egyházam is elhív erre a szolgálatra, nemcsak a vágyaim, álmaim!