Margot Käßmann: „A búcsúzás mélyebbé teszi az életet”

– Käßmann asszony, a búcsú általában nehéz. Miért?

– Mert egy gyászfolyamattal van összefüggésben. Valami végérvényesen elmúlt. Ez pedig a teljesen banális búcsúzásokkor kezdődik. Az elmúlt évben a pincémben lomtalanítottam és ezzel kiszelektáltam olyan dolgokat is az életemből, amelyekhez bizonyos emlékek kötődtek. Aki idősebb lesz, az látja, hogy van sok olyan dolog, ami visszahozhatatlan.

– Milyen búcsúzások voltak az Ön számára személyesen nagyon jelentősek?

– Teljesen tudatosan éltem át egy új kezdetet, amely egyben egy búcsú is volt. Amikor az ikerlányaimmal terhes voltam, a legidősebb lányom épp három éves volt. Észak-Hessenben Schwalmstadba költöztünk egy parókiára. Ott hirtelen éreztem: Ez egy igazi búcsú ifjú életemtől és a fiatalságomtól is. Most már valóban felnőttél! Ezek természetesen vegyes érzések voltak, mivel egyben a szabadságtól való búcsúzást is jelentették.

– És később?

– Amikor a lányaim kiköltöztek, azt gondoltam, hogy soha nem lesz már olyan, mint volt: a családi élet négy gyerekkel az asztalnál és még vagy három barátot hoznak. Akkor azt mondtam magamnak: Természetes, hogy menniük kell, de ez így szép. Például most több időm lesz magamra és a munkámra. Ezekben a helyzetekben fontos, hogy belássuk: a búcsú fájdalmas, és a fájdalmat hagyni kell. Utána lehet csak megtalálni azt a helyes viselkedést és magatartást, ami megmondja, hogy most már egyenesen az új felé visz utam.

– Sokan vannak, akiknek ez így nem sikerül...

– Az a benyomásom, hogy társadalmunk a fájdalmat inkább átugorja. Ha az életünk nyomás alatt, teher alatt van, ha megrázkódtatás ér, ha sérülékenyek vagyunk és érzékenyek, akkor inkább kitérünk. Van, aki sportol, a másik tévézik, a harmadik vásárolgat. Ebben az a kísérlet rejtőzik, hogy a fájdalmat elleplezzük, hogy ne hagyjuk kibontakozni. De ez a nagyszerű a keresztény hitben. Jézus azt mondja: „Ne bánkódjék a ti szívetek!”  Azért tudjuk a fájdalmainkat elviselni, mert hitünk nem idealizálja az életet. A búcsúzások érettebbé tehetnek bennünket.

– Átélte ezt már?

– Az utóbbi évek nem voltak egyszerűek, de az élet mélységeiben az ember a búcsúzásokban sokkal többet tapasztal meg, mint a sikerekben, vagy a szürke hétköznapokban. Rákos betegségem attól az illúziótó való búcsúzást jelentette a számomra, hogy az ember mindig egészséges lehet. Ilyen búcsúzások gyakran nagy erőt és életmélységet adnak.

– Hogyan lehet tudatosan a halál tabutémáját feldolgozni?

– Az egyháznak megvannak erre a rituáléi, szertartásai. Amikor a német nemzeti válogatott kapusa, Robert Enke öngyilkos lett, csendes felvonulást terveztek. Nem akartam utána gyászszertartást tartani, de az apukája írt egy emailt: „Nem lehet csak egy néma gyászmenetet rendezni a focirajongó fiainknak, sokkal többet kell nekik adnunk ennél.” Ekkor újragondoltam a dolgot és döntöttem: volt egy gyászszertartás is.
A templomban lévő és a templomon kívül állók 95 százaléka férfi volt. Nagyon megható volt, ahogyan együtt imádkozták a Miatyánkot és meggyújtották a gyertyákat. Ezek a rítusok tartást adnak ilyen helyzetekben, amelyeket másképp nem tudnánk feldolgozni. Olyan helyzetekben, amikor nem találunk saját szavakat, de régi, lelkünk mélyén gyökerező szavakat ismerünk.

– Mit szól ahhoz, hogy egyre több temetkezési- és gyászszertartást kínálnak az egyházon kívül?

– Küzdenünk kell a rituálékért. Egyházként ezen a területen nagy erősségünk van, hiszen mi továbbmutató üzenetet adunk. Kínálatunk tehát konkurenciától mentes, hiszen mi halál utáni életről beszélünk. Szertartásunk hordozó, reménységünk teljesen más, mint azoké, akik azt mondják, hogy „majd csak lesz valahogy”. Természetesen nem szabad a halált banalizálnunk, mert borzalmas és fájdalmas. De a hit mindig is ez ellen fog feszülni és azt mondja: „Nem hiszünk a Halottban, hanem a Feltámadottban”.
Egyházi szertartások nélkül egyre növekvő anonimizálást látok, mert nincsenek igazi búcsúk – sem a sírnál, sem a részvétnyilvánításnál. Az emberek a gyászfolyamatot nyomják el és a búcsút, amikor egyszerűen csak szétszóratják egy halott hamvait. Ezt különösen szomorúnak vélem.

– Erősen kritizálták azt a javaslatát, amikor arra bíztatott, hogy az egyháznak is legyen olyan szertartása, amit egymással szakító, vagy egymástól elvált párok kérhetnek.

– Akkoriban azt írták, hogy Käßmann meg akarja áldani a válást. Erről sosem volt szó. A válás mindig nagy megrázkódtatás. Az ember elbúcsúzik egy embertől, de egy életformától is. Amikor párok békében válnak el egymástól, a bírósági tárgyalás után néha előfordul az is, hogy elmennek egyet közösen ebédelni. Így aztán sajátos rituálét alkotnak maguknak.
Én egyházi szertatásként egy közös úrvacsorát javasolnék. Ez egy olyan jel, amely által az emberek elmondhatják, hogy elválunk egymástól. Amiben eddig volt részünk, értékes marad, de békesség van közöttünk. Aki fajdalomban vagy haragban válik el, ezt nem látja így.

– Néha búcsút kell intenünk istenképeknek is?

– Ez a hit merészsége: hogy Istent mindig újragondoljuk. Minden csütörtökön futok egy ismerőssel. Nemrégiben azt mondtam neki, hogy „az Örökkévaló (németül nőnemben mondta – a ford.) vigyázott rám.” Erre azonban azt felelte: „Jaj, hagyd már ezt a feminista szöveget! Az Isten férfi. Az Örökkévaló!” (himnemben mondja – a ford.) Vagy öt kilométeren át hevesen vitáztunk ezen. Ezt azonban nagyon izgalmasnak tartottam, mert újragondoltunk az istenképünket. És azt hiszem, sosem fogunk végére érni a hitbeli kérdéseknek.

– És mi van azokkal, akik elveszítették a hitüket?

– Aki keres, az tapasztalatom szerint már párbeszédet folytat Istennel. Az az ember azonban, aki azt mondja: „Hiszek és kétség sem fér ehhez”, az sok kérdést elnyom és nem hagyja felmerülni. Ez azonban félelemből fakadó elhatárolódás. Nem túlságosan életvidám és életigenlő.

– Vannak olyan dolgok, amelyektől egyházként búcsút kellene mondanunk?

– Vannak gyülekezetek, amelyek mostanában fájdalmas búcsúzásokat élnek át, például ha a lelkészük nem csak náluk, hanem más gyülekezetekben is szolgálni kényszerül a csökkenő egyháztagság miatt.
Ez egy búcsú attól a gyülekezeti képtől, ami eddig számukra megvolt: egy lelkész, egy falu, egy templom.
Az egyházi épületektől való búcsú is egy súlyos gyászfolyamat, és az emberek sokszor sírnak emiatt. És természetesen attól az ideális képtől is búcsúzni kell, hogy az evangélikus lelkészlakásban lelkésznő is lakik és sok gyerek.

– Ezzel összefügg a népegyháztól való búcsú is?

– Nem így látom. A német lakosság kétharmada valamely egyháznak a tagja. Az egyházból való fájdalmas kilépések mellett, évente van 60 ezer belépésünk is, amelyek közül 30 ezren újra visszatérnek az egyházba. Azok, akik az egyházat elhagyják, nagy érzelmekkel hagyják ott templomaikat és közösségeiket. Haraggal, méreggel, gyásszal, fájdalommal.
Átélem azt, hogy mély vágyuk van a gyökereik és a lelki hazájuk iránt. Még akkor is, ha a népegyház kisebb lesz, az egyház a népért lehet.
Ha már nem lenne releváns a nagyságunk, akkor a politikusok valószínűleg nem izgatnák fel magukat annyira azon, amikor döntéseiket nyíltan kritizáljuk.