Magam is érintett vagyok a gyászban! – Interjú Bajuszné Orodán Krisztinával

– Honnan jött annak ötlete, hogy egy ilyen csoport induljon?

– Magam is érintett vagyok egy gyászban. 2010 őszén veszítettem el az édesanyámat, aki több mint hat éve küzdött daganatos betegséggel. Tulajdonképpen nagyvelegi lelkészi életemet végigkísérte ez a folyamat. Ez a falusi közösség, gyülekezet rendkívül sokat segített nekem, végig mellettem álltak ebben a folyamatban. Rengeteget ingáztam, hiszen anyukám nem velünk élt, de folyamatosan látogattam, amikor otthon volt, és amikor kórházi kezelésen, akkor is.
Úgy állok majd tehát ott, a csoport tagjai előtt, hogy magam is nyakig leszek a gyászban. Így megyek a kórházba a betegekhez, és így állok a templomba a szószékre.

– Az ősszel költöztetek fel Nagyvelegről a fővárosba, és kezdted el újra a kórházlelkészi szolgálatot. Az itt tapasztaltak mennyiben befolyásoltak abban, hogy ennek a csoportnak a beindítását szorgalmazd?

– Már Nagyvelegen, saját gyülekezeti tagjaimon is láttam – bizonyos esetekben –, hogy jó volna külső segítséget adni egy temetés előtt és után. Falun azonban sokkal szemérmesebbek az emberek ilyen kérdésben, nehezebben nyílnak meg, viszont megvan a közösségben az a pozitív erő, hogy ilyenkor jobban a gyászoló mellé állnak a bánatban, mint egy városban.
A kórházban pedig sok emberrel találkoztam, akik mesélték, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez járnak, mégsem tudnak megnyugodni elvesztett szerettük halála után. Mivel az egész betegséget együtt csinálják végig az elhunyttal, ezért különösen nehéz a veszteség feldolgozása a bekövetkező halálesetnél.
Így fokról fokra megfogalmazódott bennem az, hogy jó volna azokat közösségbe hívni, akik gyászolnak, és egy közösség, egy csoport által segíteni őket a feldolgozásban.
Keresgélni kezdtem, ki foglalkozik a gyász témájával. Így jutottam el a Hospice Alapítványon keresztül Singer Magdolnához, aki gyászfeldolgozó csoportokat vezet, és a téma gyakorlott képviselője. Tőle kértem szakmai segítséget ahhoz, hogy egy evangélikus gyászfeldolgozó csoport alapjait előkészítsük. Mivel én magam is érintett vagyok, ezért én a csoport egyik tagja leszek.

– Akkor mégsem te fogod vezetni?

– De. Ketten fogjuk vezetni. Tag is és vezető is leszek, de mellettem lesz egy gyászcsoportvezető, aki a szakmai dolgokért felelős. Ő egyébként szintén érintett, hiszen túl van egy gyászeseményen. Fontos az, hogy aki egy gyászcsoportot vezet, azonosulni tudjon az oda járók problémáival. A szakirodalmat végigolvasva ott is az érintettséget tartják alapvetően a csoportvezetés egyik alapjának.
Hívjuk tehát a csoportunkba azokat, akik hasonló helyzetben vannak, hogy egymás életének megismerésével, egymás tapasztalataival, problémáival, a mulasztás érzéseivel, bűntudatával vagy bármilyen érzésével a csoportban megfelelő mélységben és bizalmi kötelékben segíteni tudjunk egymáson. A csoportba mindenki beleviszi majd a saját tapasztalatát, élményét, ezáltal megerősödünk majd abban, hogy nemcsak mi vagyunk egyedül, nemcsak én gondolom úgy a dolgokat, hanem a másik is.
Vannak sztereotípiák, amelyek kialakultak már társadalmunkban gyászesetekben: nem mutathatjuk ki azt, hogy fáj, mert a többiek gyengének fognak nézni, nem sírhatunk, bele kell vetnünk magunkat a munkába. Ezek hibás dolgok. Sokan elzárkóznak attól, hogy a halálról beszélgessenek, hogy gyászolóval találkozzanak, így sokszor a gyászolók izolálódnak, magukra maradnak. Ez azonban nem segíti a gyászfolyamatot. Nyugat-Európában, Amerikában ez már egy működőképes forma, amelyet sokan igénybe vesznek.
Fontos megjegyezni, hogy mi a normál gyászesetekkel szeretnénk foglalkozni, ahol jót tesz a közösség a feldolgozásban. Nem a nehéz, súlyos fokozatú gyásszal, a pszichiátriai esetekkel szeretnénk foglalkozni. Attól függetlenül, hogy tudjuk, mi lesz a halál után, és tudjuk, hová kerülnek a szeretteink, még fáj az ő elvesztésük, és lehetnek olyan szálak, amelyeket egy csoport segítségével jobban tudunk rendezni, olyan sebek, amelyeket be tudunk gyógyítani.

– Hol hirdettétek eddig ezt a fajta lehetőséget?

– Kiküldtünk a lelkész kollégáknak egy megkereső levelet. Elsősorban az evangélikus gyülekezetekből keresünk olyanokat, akik részt vennének a csoport munkájában. Mivel ez bizalmi dolog, ehhez az kell, hogy a budapesti lelkész kollégák merjék hozzánk küldeni az általuk rászorulókat. Számos megkeresés érkezett eddig, akikkel személyesen is felvettük a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy amint meglesz a kellő létszám, indulni fog a munka. Ahhoz azonban, hogy egy csoport megfelelően működjön, nyolc-tíz főre lenne szükség. Ennyien még nem jelentkeztek, de elhatároztuk, hogy bármi is van, február közepétől mindenképpen elindítjuk a csoportot, akkor is, ha nem leszünk, csak öten-hatan. Három alkalommal még nyitottak leszünk arra, hogy esetleg csatlakozhassanak még, s aztán mindenképpen lezárjuk majd a csoportot. Kérem, bizalommal keressenek meg, akik bekapcsolódnának az induló csoportba!
Nehéz erre toborozni embereket, mert egy gyászfeldolgozó csoportot nem lehet úgy hirdetni, hogy „gyertek, mert ez milyen jó”, de mégis szükséges az, hogy hírt adjunk magunkról a saját csatornáinkon.
Sajnos gyülekezeteink lelkészei sokszor a napi feladatvégzés mellett nem érnek rá komolyabban foglalkozni a gyászolókkal, de mi ebben segítségükre tudnánk lenni. Jó lenne, ha nálunk is beindulna egy ilyen munka, és az evangélikus híveknek természetessé válna, hogy közösségben dolgozzák fel a problémákat. Az embereknek ugyanis nem kellene feltétlenül pszichológushoz járniuk, ha gyászukról komolyan szeretnének beszélgetni.

– Milyen lenne a felépítése az összejöveteleknek?

– Tízrészes sorozat lenne, tehát egyfajta elköteleződést jelent a csoport munkájában való részvétel. Kéthetenként szeretnénk találkozni.

– Hol lennének ezek az alkalmak?

– Jól megközelíthető helyet keresünk, így a Deák téri gyülekezetre esett a választás. Szeretnénk egy gyülekezet közelében is lenni, meg talán a legjobb megközelíthetősége is ennek a központi helynek van. Itt találkoznánk a földszinti klubhelyiségben, hogy ne zavarjanak bennünket. 2012. február 20-án, hétfőn 18 órától lesz az első alkalom.

– Mik a jövőbeli terveitek?

– Ha elindulna ez az első csoport, akkor szeretnénk a munkát folyamatossá tenni. Reméljük, hogy akik végigcsinálják, azok később ennek pozitívumairól a gyülekezeteikben is be tudnának számolni, így nyerve meg más klienseket is.

– Arra nem gondoltál, hogy esetleg lelkészeknek kellene tartani egy konferenciát arról (akár a Lelkészakadémia, akár egy csendesnap keretében), hogy mire ügyeljenek, ha gyászolók keresik fel őket?

– Nyílt titok, hogy a kórházlelkészség az idei évben szervez egy konferenciát, amelynek témája a gyász és a tanatológia lesz. Ha elindulna ez a gyászcsoport, akkor ott tudnék erről majd mesélni a résztvevőknek. De biztosan jó lenne egy Lelkészakadémia is ennek a témának a jegyében.