Lelke darabjait osztja szét a koncerteken – Interjú Balázs Palival

– Tizenéves korodban kezdtél foglalkozni a zenéléssel. Minek a hatására történt ez?

– Kétfajta zenei hatás ért 14 éves koromban, az egyik épp a békéscsabai evangélikus templomban. A konfirmációra készültünk, és lelkészünk gitáros énekeket tanított nekünk, egyházi ifjúsági énekeket. Én akkor hallottam először közelről akusztikus gitárt, és úgy éreztem, hogy ez a hangszer, a gitár hangja engem nagyon vonz.
Aztán a másik hatás az volt, hogy nyolcadik év végén, 1982-ben bentlakásos építőtáborban kukoricát címereztünk Telekgerendáson. A táborban legjobban dolgozók jutalomként elmehettek Békésre az épp akkor fellépő Edda együttes koncertjére. Így mehettem el társaimmal oda, ami meghatározó élményt jelentett számomra. Aztán összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy vehettem magamnak egy akusztikus gitárt.

– Volt valaki a családodban, aki valamilyen hangszeren játszott?

– Nem, senki. Ezért is volt nehéz eleinte a zenélés, mert nem volt, akitől tanulhattam volna gitározni. Két-három év is eltelt azzal, hogy csak úgy próbálgattam pötyögtetni a hangszert, de komolyabban még nem ment a zenélés. Végül megalakítottuk barátaimmal az első amatőr zenekarunkat, ami egy tipikus középiskolás zenekar volt. A művelődési házban próbálhattunk. Ebben a zenekarban gitároztam, de nem énekeltem még. Három és fél évig zenéltünk együtt.

– Mikor derült ki, hogy végleg a zenélést választod mint hivatást?

– 19-20 éves koromban merült ez fel komolyabban, amikor az együttesből a kötelező katonai szolgálat miatt hol az egyik, hol a másik tag vonult be a seregbe, és többen megnősültek, családot alapítottak, így egyedül maradtam.
Választanom kellett, mit szeretnék csinálni, és én a zenélést választottam. Tanárhoz kezdtem járni, aztán 23 éves koromban főállású vendéglátós zenész lettem, mintegy 400 számból álló repertoárral. Ezt közel hat évig folytattam. Billentyűztem, gitároztam, énekeltem.
1996-ben jelent meg első kazettám Slágerek házibulihoz címmel. Ez volt szólóénekesként az első lépés, amivel letettem névjegyemet az asztalra.

– És ez jelentette az ismertség felé vivő úton az áttörést is?

– Igen, ez ismertséget hozott, de ezzel a kazettával elsősorban magamnak szerettem volna egyfajta összefoglalást adni. Az addig tanult dalokból kiválasztottam a 12 legnépszerűbbet. A kazetta elkészítése számos nehézséggel járt együtt: nem volt Békés megyében stúdió, Gödöllő mellett egy kis faluban vettem fel.
Kis lépcsőkkel jutottam el idáig, de úgy gondolok erre az időszakra vissza, mint egy tanulási korszakra. Nagyon sokat tanultam az amatőr zenekaros korszakból, a vendéglátós időszakból. Nem bánom, hogy volt egy ráfutási időszak az életemben, mert sok mindent megéltem a szólóénekesi karrieremig, így később a nagy színpadokon rendkívül jól tudtam hasznosítani az ekkor megszerzett tudást.
Amikor először Balázs Paliként kiálltam a közönség elé, rendelkeztem már egyfajta rutinnal. Békéscsabán a Hotel Fiume előtt rendezett első fellépésemen nagyszerűen tudtam kamatoztatni a korábban zenés-táncos mulatságokon vagy vacsoravendégeknek előtt megszerzett tudásomat. Megtanultam az emberekkel bánni, a közönség rezdülésére reagálni.
Ezt az első fellépést aztán számos felkérés követte. Alapítottam egy kísérőzenekart magam mellé, és még abban az évben új kazetta is megjelent Slágerek házibulihoz 2. címmel.
Az igazi belépő koncertet azonban 1997. február 7-én, tíz hónappal az első kazetta megjelenése után tartottuk Békéscsabán. A 600 fős terembe 1200-an zsúfolódtak be, és 300-an nem is fértek be.

– De ez egyben a főállású vendéglátós zenélés végét is jelentette és egy lépés volt a profizmus felé.

– Igen, ekkor döntést hoztam, hogy a vendéglátós zenélést abbahagyom, és ahová elhívnak, oda el fogok menni koncertet adni Balázs Paliként, vagy zenekarral, vagy szólóénekesként. A környező városok, települések művelődési házaiban léptem fel, a 72 Békés megyei településből másfél év alatt 64-ben adtam koncertet.

Sziszifuszi módon, 100-200 forintos belépőkkel, ha 50-en voltak, akkor annyi embernek, ha 400-an, akkor pedig annyinak játszottam. A népszerűségem, ismertségem hétről hétre nőtt. Jó helyen voltam jó időben. Nagy szponzor, profi menedzser, intéző, műsoriroda támogatása nélkül, néhány közeli barátom segítségével, egyetlen mobiltelefon segítségével magunk szerveztük a koncerteket.

– A következő zenekar tagjaival hogyan ismerkedtél meg?

– A békéscsabai vendéglátós szakmából ismertük egymást, és olyan fiatalokat gyűjtöttem magam köré, akik ezzel a fajta zenei iránnyal azonosulni tudtak. Jó közösség alakult ki, ami egyre jobban erősödött. 2001-ben már 7 tagúvá duzzadt a zenekar, a biztonsági emberekkel, roadokkal, jegyszedővel, technikusokkal együtt 13-an utaztunk a koncertekre, teherautóval, saját fény- és hangtechnikával. Mindannyian békéscsabaiak, Békés megyeiek voltunk. Nagyon jó volt a légkör, összekovácsolódott a társaság. Együtt pakoltunk, fellépés előtt a helyi focipályán még a koncertek előtt fociztunk is egyet. 46 állomásos turnét hajtottunk végig, csak a vasárnap volt szabad, amikor nem koncerteztünk. Kiteljesedtünk aztán az országos ismertség felé, elmentünk Sopronba, Szombathelyre, Mohácsra. Sosem felejtem el, hogy amikor először átmentünk a Dunán, a kis Smena fényképezőgéppel lefotóztuk magunkat a hídon a Duna felett. Hatalmas érzés volt, hogy a Dunántúlra tettük a lábunkat, mi, alföldi srácok.

– Bevallom, én akkor ismertem meg a nevedet, amikor 1999-ben a Dáridóban szerepelni kezdtél. A korábbi csapat meddig maradt? Budapestre való felkerüléseddel feloszlottatok?

– Három évig még azzal a csapattal koncerteztem, és csak 1999-ben költöztem fel végleg Budapestre. Egy idő után viszont annyira macerássá vált, hogy nekik Békéscsabáról kellett felutazniuk, hogy végül feladtuk.
A tv2-vel kötött szerződésem nagy előrelépést jelentett, azokat az adásokat 2,5 millió ember nézte. Ez valóban nagy ismertséget hozott, másfél év alatt 15 fellépésem volt a műsorban. Ez a lemezeladásaimra is jótékony hatással volt, és a mai napig megalapozta a dolgaimat.
2000-ben lett meg az első aranylemezem, ami akkor még 25 ezer példányt jelentett, aztán lett platina, dupla platina. 2000-ben a Nem adom kölcsön a szívem című lemez 80 ezer példányban fogyott.
Az évek múlásával azonban sok minden megváltozott. Mindig is célom volt, hogy mind tartalmilag, mind küllemileg folyamatosan megújuljak, fejlődjek. Ha egymás mellé tesszük első és utolsó albumomat, ez hallható és látható mindenki számára.

– Idén ünnepled pályafutásod 15 éves évfordulóját. A Stefánia palotában lesz október 13-án egy hatalmas ünnepi gálakoncerted, amelyet már egy egészen új felállású együttessel tartasz.

– A 15 évet szeretném – zeneileg és szakmailag is – a legszebb formában megünnepelni a közönségemmel. A csapat tagjai profi zenészek, iskolázottak, ráadásul fiatalon kerültek bele a zenei életbe.
2012. február elején kezdtünk el próbálni, 4 közös próba után, május elején volt az első koncertünk Kazincbarcikán, amely rendkívül jól sikerült.
Egyébként most három évig nem volt zenekarom, főleg határon túli magyar területeken léptem fel. 2008-ban Felvidéken kísérleti fellépést tartottam, és a közönség részéről olyan nagy volt  az érdeklődés, hogy további fellépéseken vettem részt. Aztán a sikereken felbuzdulva végigjártam Erdélyt, Szerbiát, Vajdaságot, Horvátországot, Ukrajnát, Kárpátalját, Ausztriát. A legemberibb élményeket kaptam a közönségtől. Iszonyú nagy szegénységet láttam például Kárpátalján, de nagy tisztességet. Sajnos egyre kevesebb magyar szót hallottam, de ennek ellenére tapasztaltam magyar öntudatot.  Sok olyan településen jártam például Kárpátalján, ahol magyar előadó még nem járt. Széthúzták a bordó függönyt, belekezdtem az első dalomba, és őrület…
Borzasztó állapotúak a művelődési házak, de ez nem volt fontos a számomra. Tudtam, hogy ezek a legemlékezetesebb esetek lesznek lelkileg. Sokszor egyetlen izzó világított a pódium felett, amit valaki otthonról hozott, hogy legyen világítás.
A legkedvesebb élményem, hogy az egyik helyen a jegyszedő néni a saját szőnyegét hozta el otthonról a szobájából, hogy komfortosabbá tegye az omló vakolatú öltözőmet. Könnyes lett a szemem, és teljesen  „kész voltam” ettől a hozzáállástól.

– A határon túli fellépések mellett jártál Torontóban is…

– Nagyszerű élmény volt a 18 órás utazás után magyar szót hallani. Egy olyan zenekar várt rám, amelyben a hat tag ötféle nemzet fiait képviselte. Az interneten küldtem át nekik a kottákat, ők megtanulták, egyszer összepróbáltunk, és már ment is a koncert.

– És ez nem rizikós?

– Nem. Profi zenészeknél mindenki tudja, mit kell csinálnia. És a legmeghatóbb az volt, hogy a 300 ember a koncert végén felállva tapsolt.

– Korábban azt mondtad, hogy minden egyes koncerten a lelked darabjait osztod szét a közönségnek. De honnan ennyi darab? Hogyan töltekezel fel? Mi ad erőt neked?

– A család és a sport. Ha rendben van a zenei dolog, akkor az tölti fel a családi életet, és fordítva is igaz ez. A mai zenei világban meg kell találni az egyensúlyt. Ha az egyik nem működik, akkor elfogy az ambíció, a türelem, és feszültségekkel telik meg a légkör.
Hat éve magam is foglalkozom dalok írásával, amelyek sokszor egyik pillanatról a másikra születnek meg bennem. Ha nem lenne színpadi siker, nem lenne szerető család, akkor ezek létre sem jöhetnének.

– Családod hogyan viseli azt, hogy sokat vagy távol?

– Tisztában vannak vele, így vállaltak, így ismernek. Idomulnak ehhez. Dávid fiam már tízéves, szomorkodik, ha elmegyek, de tudja, hogy ezt érte is teszem.

– Párod mivel foglalkozik?

– Ő lakberendező, mellette főállású anyuka, a családom összetartó személye.

– Hogy ismerkedtetek meg? Rajongód volt?

– Nem, és őszintén szólva nem is hiszek a rajongókapcsolatokban, mert nem egyenlő pontról indulnak. Mi egyenlő partnerekként ismertük meg egymást egy olyan társaságban, ahol nem volt fontos, hogy ki kicsoda.

– A lelkiség mellett nagyon tudatosan építkezel, hiszen a saját kezedben tartod a dolgokat. Miért fontos ez?

– Én magam építettem fel a pályámat némi külső segítséggel. Nem szponzori pénzekből raktak össze és találtak ki. Mindig is magam szerveztem a koncerteket. Természetesen vannak munkatársaim, de nem szól bele senki abba, hogy mit csináljak, kivel találkozzam, hol lépjek fel, kinek adjak interjút – azt magam döntöm el. Volt sok olyan tévés felkérés, amit épp ezek miatt a számomra vállalhatatlan feltételek miatt visszautasítottam: én nem fogok főzőcskézni, kukacot enni, bohóckodni, nem vagyok celeb. Emiatt néha mondják, hogy az utóbbi időben eltűntem, nem látnak a nagy kereskedelmi csatornákon: vannak kisebb zenei csatornák, ahol rendszeresen fellépek, de csak olyan szereplést vállalok el, ami a zenéléssel összefügg.

– Mi az a cél, amelyet még szeretnél elérni?

– Sokféle távlati célom van, de fél évre szóló is. Most az októberi koncert rendkívül fontos pont.
Bár a világ és az ország helyzete abba az irányba mutat, hogy egyre kevesebb pénz van a koncertekre, és egyre több zenekar mond csődöt, én mégis bizakodó vagyok. Az árral szemben úszom, és most hozok létre egy zenekart, amikor mások abbahagyják.
De számomra kihívás az, ha nem egy CD-ről szóló háttérzenére kell énekelnem, hanem egy zenekarral kell együtt játszanom. Ez egy egészen más minőség. Ha csak kinézek oldalra és bólintok egyet, már tudják egy jelzésemből, mit is szeretnék. Toldjuk meg még egy versszakkal a dalt, szólózhat a gitáros… stb. A zenekarral együtt járó előadóművészi szabadságok meghatározzák azt is, hogy a közönséggel mennyire tudunk együttműködni.
Sok frissen felfedezett sztár számára ez lehetetlen lenne. Sajnos számos esetben látom azt is, hogy bár a tévéből ismert előadó ott áll a színpadon, mégis kicsi a közönség létszáma, és a taps sem valami kitörő. Aki azonban évtizedeket a közönség előtt töltött, tudja, mikor mit kell tennie ahhoz, hogy jól érezzék magukat, és máskor is visszajöjjenek.
A 15 év alatt, akikkel együtt kezdtem, sok énekes vagy csapat már nincs is meg. Mesterségesen összerakott előadók voltak. Feloszlottak, mert egy-egy divathullámot lovagoltak meg.

– Családodból az evangélikus hitet hoztad. Hogyan alakult az, hogy te konfirmáltál egy olyan korszakban, amikor ez nem volt általános?

– Édesanyám és édesapám is evangélikus, nálunk az istenhit a családi tradíció része volt. Jártunk templomba a nagy ünnepeken, és számukra egyértelmű volt az, hogy 14 éves koromban nekem konfirmálnom kell.
Ebben nem befolyásolta őket az sem, hogy akkoriban másféle felfogás volt az emberek között az egyházzal kapcsolatban. Furcsa volt persze, hogy a 30 fős osztályból ketten jártunk konfirmációi oktatásra. Végül egyedül maradtam, a másik nem konfirmált. A szüleim kezemet fogva busszal vittek Békéscsabára, az oktatásra. Nem képezte vita tárgyát, hogy nekem ide járnom kell.

– Írtál egy dalt Istenem, segíts nekem címmel. Ha gondod van, ma is Istenhez fordulsz?

– Beszéltem a nagy elszántságaimról, ambícióimról, jövőbeli reményeimről, de beszéltem a művészi alázatról is. Azt gondolom, hogy nem csak ez kellett hozzá, hogy a sorsom így alakuljon. Hiszem, hogy az emberi sors valahol el van rendelve, de az embernek tennie is kell azért, hogy megvalósuljon. Hiszem, hogy engem Isten is támogatott egész életemben.
Vannak pillanatok, amikor az ember elgondolkodik azon, hogy miért úgy történt a dolog. Azt hiszem, ebben nemcsak az emberek vannak benne, hanem Isten felülről jövő irányítása is.
Dalomban ezért a további támogatásáért fohászkodom: „Istenem, segíts nekem, / Fogd mindig a két kezem, / Vigyázz rám, kérlek nagyon, / Kísérj végig az utamon.”
A szám megírása után eszembe jutott, hogy kellene hozzá egy klip is. A terveim szerint ezt a békéscsabai evangélikus nagytemplomban forgatnám, visszatérve a gyökerekhez.

– Kisfiadnak is átadod majd ezt a hitet?

– Megkereszteltük. Őt most nagyon érdeklik a halál és a születés körüli dolgok. A lelkületet tekintve próbáljuk őt is a csendesebb vizekre is eveztetni és a magunk értékítélete szerint formálni. Szeretnénk őt – amennyire csak lehet – a világ zajától megóvni, és ebben benne van ez a fajta hit is.

– Egyfelől a dalaidból árad a lelkiség, másfelől viszont egy nagyon tudatos felépítettséget veszek észre veled kapcsolatban. Hogy fér meg a két oldal egymással?

– Mint egy oroszlánban. Azt mondom, hogy nem baj, ha valami nem sikerül, de ha belenézünk a tükörbe, akkor tudjunk valamit mondani. Tudjuk azt mondani, hogy megcsináltunk minden tőlünk telhetőt, csak esetleg a körülmények mások voltak.
Ha vége van egy fellépésnek, akkor szeretem kiértékelni, lejátszani az agyamban, hogy mi volt jó, mi volt rossz. Sokszor két látszólag teljesen egyforma koncert sem lesz teljesen ugyanolyan. Szeretem megtalálni a hibákat és kijavítani.
Az ember a tiszteletet mindig maga vívja ki magának. Egy embert nem lehet „megcsinálni”, mert akkor a siker csak egy rövid ideig tart. Csak fokról fokra építkezve lehet ebben a szakmában talpon maradni, nehéz sikeresnek lenni és meg is tartani a sikert.
Manapság az embereknek nagyon kevés pénzük van, és az utolsó dolog, amire költenek, az a szórakozásuk. Meg kell küzdeni tehát minden egyes ember kegyéért, hogy eljöjjön egy koncertre. Azon dolgozom, hogy a közönségem a koncertjeim, fellépéseim során valami olyat kapjon tőlem, ami feltölti és kizökkenti őket a hétköznapi érzésekből.