Lélek mellett erő is lakik a Luther-kabát alatt – Létkérdés a jó kondíció

– A lelkészi hivatás folyamatos készenléttel jár. A hagyományos életritmus felborul, nincsenek ünnepek, és egy lelkésznek tulajdonképpen valódi otthona sincs – vázolja az evangélikus esperes.
A terhek cipelése miatt a lelki feltöltődésen túl, amelyet számára az egyes alkalmakra való felkészülés és az azokon való részvétel jelent, szinte létkérdés a jó kondíció. Szabó Vilmos Béla esetében a mozgás fontossága ugyanúgy a gyermekkorból, a szülői háztól ered, mint a hivatása.
– Édesapám lelkész volt. Lelkészi pályámhoz, személyiségemhez hozzátartozott a sport, a természet szeretete. Ifjú koromtól sportoltam, atletizáltam – árulja el, hozzátéve, hogy a mindennapi munka során ezekből merít erőt. – Zsigereimben, véremben van a Duna szeretete. Apai nagyapám hajós volt, édesapám a Dunán, egy uszályon született.
Minden bizonnyal ez az egyik oka annak, hogy szívesen sétál a paksi Duna-parton, sőt úszik is a folyóban; rendszeres résztvevője a Duna-átúszásnak, amely ma már országos hírű program. Az idei ősz szép volt, még októberben is úszott a folyóban.
– Átmentem komppal, hosszan leúsztam egyedül. Csak kormoránok meg vadkacsák kísértek – idézi fel.
Mint mondja, szívesen sétál feleségével és kutyájukkal az Ürgemezőn is, és szinte mindennap edz saját konditermében. Arra is volt példa, hogy a gyülekezetbe járó gimnazista fiúkkal szkandermeccseket vívott, de kedvenc sportja a fekvenyomás. Ebben igen szép eredménnyel büszkélkedhet, a lelkészek számára rendezett országos versenyen bajnok lett, maga mögé utasítva sok fiatalt. A gyülekezet tagjainak csodálkozására ő tréfásan csak annyit mond, hogy soha nem tudni, milyen erőt rejt a Luther-kabát. Az említett versenyt, azaz az evangélikus lelkészek országos erőnléti bajnokságát a '90-es évek elején, még Hartán szolgáló lelkészként ő indította útjára.

Összetartó család, áldozatra kész házastárs nélkül nehéz lenne 
    
Szabó Vilmos Béla úgy véli, ritkán esik szó róla, de tény, hogy nagy teher nyomja a lelkipásztorok vállát, akiknek nagyon kevés idejük marad így a családra. Egy lelkésznek például nincs ideje gyökeret verni, nincs valódi otthona. Erre az ő példája is kiváló: Pusztavámon született, nyolcévesen Nyírházára került, a Bakonyban kezdett szolgálni, és némi vargabetű után tizenöt éve Paksra került. 2006 óta esperesként szolgál. Nős, három fia közül kettő már felnőtt, külföldön dolgozik. Egyikük sem választotta a papi hivatást. Nem tudni, azért-e, mert hiányzik belőle az élet szokásos ritmusa, minden egybefolyik, nincsenek szabadnapok, ünnepek, hiszen egy lelkészre éppen ezekben a pillanatokban számítanak a hívek.
– A gyerekekkel soha nem tudtuk meglátogatni a nagyszülőket karácsonykor, húsvétkor. Temetőjáráskor én nem tudok elmenni a szülők sírjához – citál néhány példát. 
Ezeken nehéz lenne úrrá lenni összetartó család, áldozatra kész házastárs nélkül. Az esperes elárulja, hogy eredeti szakmáját tekintve kertészmérnök felsége, Lilla maximálisan segítette. Helytállt a gyereknevelésben, a háztartásban amellett, hogy köztisztviselőként dolgozik.
Az útravaló pedig, amit apjuk a gyerekeknek adni tudott, csak látszólag kevés.
– A házasság, a család rendezettsége, biztonsága és szeretete többet jelentett, mint adott esetben egy-egy beszélgetés. Ennek éppen a mai világban döntő jelentősége van, hiszen sok család széthullik – hangsúlyozza.
Hivatásáról szólva felfedi: számára örökös lelkiismereti problémát jelent, hogy soha nem érzi azt, hogy valamivel elkészült – ez a hivatás ugyanis folytonos készülést, állandó ügyeletet, szervezést, tervezést kíván. Mert bár az egyházat Krisztus élteti, emberi vonatkozásban a lelkész felel mindenért. Éppen ezért soha nem áll lelki és szellemi felkészülés nélkül sem egy koporsó mellé, sem egy házasulandó pár elé.
És kell az erő is, hogy másnak is juttathasson, hiszen a parókián nincs megállás: a híveknek mindig kell a jó szó, akár ünnep van, akár hétköznap.